Türelmesen elviselni a kellemetlen embereket

0
773

Ferenc pápa katekézise a szerdai általános kihallgatáson

A mai katekézist az irgalmasság egyik olyan cselekedetének szenteljük, amelyet mindannyian jól ismerünk, de amelyet talán nem gyakorlunk úgy, amennyire kellene: türelmesen elviselni a kellemetlen embereket. Mindannyian nagyon ügyesek vagyunk annak felismerésében, ami kellemetlenséget okozhat nekünk: amikor találkozunk valakivel az utcán, vagy kapunk egy telefonhívást, rögtön azt gondoljuk: „Meddig kell hallgatnom ennek az embernek a siránkozását, a csevegését, a kéréseit vagy a dicsekvéseit?” Időnként az is előfordul, hogy a hozzánk legközelebb állók az idegesítő emberek: rokonaink között mindig találunk valakit, ott vannak a munkahelyünkön is, de még a szabadidőnkben sem vagyunk szabadok tőlük. Mit kell tennünk a bosszantó emberekkel? De mi is sokszor nehezen elviselhetők vagyunk mások számára! Miért került ez is az irgalmasság cselekedetei közé: türelmesen elviselni a kellemetlen embereket?

A Szentírásban azt látjuk, hogy magának Istennek irgalmat kell gyakorolnia, hogy eltűrje népének panaszait. A Kivonulás könyvében például kifejezetten elviselhetetlenné válik a nép: először azért siránkozik, mert szolgaságban van Egyiptomban, erre Isten kiszabadítja; aztán a pusztában azért sír, mert nincs mit ennie (vö. Kiv 16,3), erre Isten fürjeket és mannát küld (vö. Kiv 16,13–16), a panaszkodás mégsem szűnik. Mózes közvetítőként lép fel Isten és a nép között, ám időnként ő is háborog az Úrnál. Isten azonban türelmes volt, és így a hitnek ezt a lényegi vonását is megtanította Mózesnek és a népnek.

Aztán rögtön felmerül az első kérdés: egyáltalán meg szoktuk-e vizsgálni a lelkiismeretünket, hogy lássuk, nem vagyunk-e mi is időnként idegesítőek mások számára? Könnyű ujjal mutogatni mások hibáira és mulasztásaira, de meg kell tanulnunk mások helyzetébe képzelni magunkat.

Leginkább Jézusra nézzünk: mekkora türelemre volt szüksége nyilvános működésének három éve alatt?! Egy alkalommal, amikor úton volt tanítványaival, megállította őt Jakab és János anyja, és ezt mondta neki: „Rendelkezz úgy, hogy két fiam közül egyik jobbod, másik meg balod felől üljön országodban!” (Mt 20,21). Az anya lobbizott a fiaiért, az anyák már csak ilyenek… Ezt az alkalmat is felhasználta Jézus arra, hogy elmondjon egy fontos tanítást: az ő országa nem hatalmon, nem dicsőségen alapszik, mint a földi országok, hanem szolgálaton és odaadáson. Jézus azt tanítja, hogy mindig arra kell figyelni, ami lényeges, és messzire kell nézni, hogy felelősen fel tudjuk vállalni küldetésünket. Utalást vehetünk itt észre az irgalmasság másik két lelki cselekedetére: figyelmeztetni a bűnösöket és tanítani a tudatlanokat. Gondoljunk csak arra, milyen nagy munkát végzünk, amikor segítjük az embereket növekedni a hitben és az életben. Például a katekétákra gondolok – akik között sok anyuka és sok szerzetesnővér van –, akik időt szánnak arra, hogy megtanítsák a gyermekeknek a hit alapigazságait. Mennyit fáradoznak, főleg, amikor a gyerekek szívesebben játszanának, mint hallgatnák a katekizmust!

Szép és fontos feladat kísérni másokat annak keresésében, ami lényeges, mert osztozhatunk abban az örömben, amellyel az élet értelmének megízlelése jár. Gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik megállnak a felszínes, mulandó és banális dolgoknál, néha azért, mert nem találtak senkit, aki arra ösztönözte volna őket, hogy valami mást keressenek, és az igazi értékeket becsüljék sokra. Nagy segítség megtanítani másokat arra, hogy a lényegesre tekintsenek, különösen korunkban, amikor úgy tűnik, az ember elvesztette tájékozódását és rövid távú megelégedettséget keres. Megtanítani felfedezni azt, hogy mit akar tőlünk az Úr és miként tudunk megfelelni ennek, azt jelenti, hogy elindítunk valakit a hivatásában való növekedés útján, az igazi öröm útján. Ily módon Jézusnak a Jakab és János anyjához, aztán pedig a tanítványok köréhez intézett szavai megmutatják az utat, miként tudjuk elkerülni, hogy az irigység, a nagyravágyás, a hízelgés kísértésébe essünk, ezek a kísértések ugyanis bennünket, keresztényeket is állandóan fenyegetnek. Attól, hogy másoknak tanácsot kell adnunk, hogy másokat figyelmeztetnünk és tanítanunk kell, sosem szabad magunkat másoknál felsőbbrendűnek gondolni, inkább magunkba kell szállnunk és meg kell vizsgálnunk, hogy következetesek vagyunk-e abban, amit másoktól kérünk. Ne felejtsük el Jézus figyelmeztetését: „Miért nézed a szálkát testvéred szemében? A saját szemedben meg miért nem veszed észre a gerendát?” (Lk 6,41). Segítsen minket a Szentlélek, hogy türelmesek legyünk mások elviselésében, valamint alázatosak és egyszerűek a másoknak való tanácsadásban!

(Forrás: Magyar Kurír, Fordította: Tőzsér Endre SP)

MEGOSZTÁS