A Covid-19 járvány sokaknak nehezítette és változtatta meg az életét, sokan azonban valószínűleg nem is gondoltunk azokra, akik valamilyen függőségben szenvednek vagy szenvedtek: ők minden bizonnyal nehezebben vészelték a bezártságot. A Gyulafehérvári Caritas munkatársa készített interjút egy több mint nyolc éve józan, egykori alkoholfüggővel, mert hiszik, hogy a története segíthet másoknak.
A Gyulafehérvári Caritas által működtetett Ki-Út program a szenvedélybetegek életét próbálja elviselhetőbbé tenni, de a tavalyi lezárások nagymértékben hatással voltak a függőséggel élő személyekre is. Ezekre a nehézségekre voltak kíváncsiak a karitászosok, kérdéseikre egy székelyudvarhelyi, hihetetlenül erős akarattal rendelkező középkorú nő válaszolt. A története segítség, tanulság.
Mesélj magadról, a szenvedélybetegségedről!
Székelyudvarhelyi vagyok, itt születtem nagy családban. Heten vagyunk testvérek, negyedik vagyok a sorban. A családban több alkoholista is van, úgyhogy az én alkoholizmusom is a gyerekkoromra vezethető vissza, mert mindig ott volt, jelen volt az életemben. Rengeteg ember járt hozzánk, mindenkit megkínáltak. A társaság megvolt. A régi időkben a szomszédokkal is összejártak, mindig volt valami névnap, szülinap, másabb volt régen. Mindig megkínáltak mindenkit étellel, itallal, és nekünk is egy-egy kortyocskát töltöttek, hogy a gyerek ne kívánja, meg nem is árt. Nem sokat, de finomabbnál finomabb italokat töltöttek. Úgy gondolom, hogy én már az első kortyba beleszerettem. Így mondanám, mert nekem ízlett.
Hány éves lehettél, emlékszel?
Hét-nyolc-kilenc. Még elég kicsik voltunk.
Emlékszem, hogy mikor a vendégek elmentek a pohár aljából is kiszürcsöltük, kinyalogattuk a likőrt, vagy volt a finom, meggyre töltött pálinka, azt is. A végén el is loptuk a kamrából. Úgyhogy nálam, ahogy gondolom, már elég korán elkezdődött ez. Szerettem az ízét. Minden nap találkoztam vele, hozzátartozott az életemhez. Akkor még kicsi voltam, nem tudtam, hogy rossz vagy nem rossz, nekem természetes volt.
Mikor sikerült letenni az italt?
Márciusban lesz kilenc éve, hogy egy kortyot sem ittam, de nem volt könnyű ebből a környezetből kiszállni. Viszonylag elég korán rájöttem arra, hogy ez nem jó.
Mi volt az a felismerés vagy az a döntő pont, amit meg tudsz nevezni?
Hát az a gond, hogy a memóriám nagyon nem jó, már tizenévesen, tizennégy évesen is lerészegedtem kőkeményen, annyira, hogy emlékezetkiesésem volt. Tudtam, hogy ez nem jó. Megittam egy pohár finom likőrt, nem volt elég, még kellett egy, még kellett egy, és elég sokszor volt emlékezetkiesésem, kiütöttem magam kőkeményen, úgy, hogy azt sem tudtam, hogyan mentem haza. Ez zavart, nagyon zavart, ez nem lehetett jó. Mi ez, hogy nem tudok megállni egy pohárnál, mint mások, hogy hébe-hóba megisszák? Elkezdtem keresgélni, már 18-19 évesen, keresgéltem, olvasgattam, akkor még nem volt ennyi lehetőség interneten, stb. Érdeklődtem, elég sokat jártam utána ennek a dolognak. Én mindig is ki akartam szállni belőle. Tudtam, hogy nem jó, hogy ez egy betegség.
Most hogyan telik egy átlagos napod?
Most sem rózsás, elég bonyolult. Olyan időszakomban vagyok, ami nem jó. Azt kell tudni, hogy tavaly, pontosan mikor kezdődött a vírus, akkor én lebetegedtem. Úgyhogy nekem csőstül jött a baj, mert egyik napról a másikra lenyomorodtam a gerincsérvvel március 22-én és 23-24-én kezdődtek a nagy lezárások. Úgyhogy az egészségemet és a munkámat is elvesztettem. Műtétem is volt, de sorozatban jöttek a bajok, például, hogy lenyomorodtam otthon, egyik percről a másikra. Azt sem tudtam, merre forduljak. Ez a másfél év nekem kőkemény volt, csomó akadályba ütköztem, nagyon megviselt lelkileg, mert elveszítettem az egészségemet. Nem voltam én beteges, meg kórházba járós, keményen dolgoztam két-három ember helyett is. Engem nagyon megviselt már az elején, hogy nem tudtam, mi a bajom. Megviselt, hogy fölöslegesnek kezdtem érezni magam, tehetetlennek. Nagy nehezen egy évre sikerült elrendezni a betegnyugdíjat, mert nem tudtam visszamenni, két hónap után vissza kellett volna mennem dolgozni, nem tudtam akkor még.
Hogy látod most, milyen irányba alakulnak a dolgaid?
Egészségileg most már jobban vagyok. Jobban vagyok a műtét után, az a nagy fájdalom elmúlt, de folyamatos fájdalmaim vannak. Lelkileg megviselt, mert tényleg olyan munkás ember voltam, mozgékony, meg minden. Amikor kijózanodtam, akkor új munkahelyet kaptam. Kiléptem a családból, fél lábbal, mert nagyon elegem volt.
Mibe vagy kibe tudsz kapaszkodni ebben az időszakban?
Ezen minden nap elgondolkodok. Szerintem fentről kapom a segítséget. Valami hatalmasabb erő Isten Jézus, nem tudom, de a mai napig azt mondom, hogy ott, ahol én voltam, egyik napról a másikra csak így eltörölték az ital utáni vágyamat, azt nem lehet másképpen megmagyarázni. Én nem vagyok nagy keresztény, meg nagy hívő, de hiszem azt, hogy van valami. Közösségbe kerültem, a Caritas lelkigyakorlatára, az is egy komoly történet. Ezen a háromnapos lelkigyakorlaton eltörölték egy az egyben az ital utáni vágyamat. Onnan, mikor hazamentem, eszem ágában sem volt inni. Azután sem a nyolc év alatt. Az az érdekes, hogy egyszer se kívántam meg az italt, eszem ágában sem volt, de voltak olyan helyzetek, mint például egy szülinap, otthon összekerült a család, és végignéztem az embereken, hogy mindenki iszik, és be van lőve, akkor úgy megfordult a fejemben, hogy mennyivel könnyebb volna nekem is visszaállni a sorba és legyek olyan, mint a többi. Nehéz!
Én azt mondtam, hogy ne mondjuk, hogy soha az életben nem iszom többet, mert nem tudom, mit hoz a jövő, de tudom, hogy azt a poharat, ha megfogtam, az egyenlő halállal vagy a diliházzal, vagy másnak ártok vele. Nekem egy pohár ital a pokol. Eszembe juttatja az összes rosszat, amit okozott. Úgyhogy lelkileg ez nagyon megviselt folyamatosan, mai napig tart, mert sorozatban jönnek a bajok. A környezetemben mindenki depressziós, minden nap látom, hogy isznak a mai napig.
Akkor te vagy nekik a támasz?
Lennék, de nem hagyják. A családomon nem tudok segíteni. Mert hiába mondok én bármit nekik, ők nem látják be, hogy ez baj, betegség, nem is érdekli őket.
A Ki-Út program jelentette a kezdetet?
Az volt a józanságom kezdő lépése. A közösség, akik a Ki-Út csoportba járnak, meg a lelkigyakorlatra, akiket ott megismertem, ők nagyon sokat segítettek.
Tartod rendszeresen a kapcsolatot velük?
Igen, mert azóta is járok. Évente szokott lenni háromszor lelkigyakorlat, de most azokat sem lehet megtartani a járvány miatt. Mikor tudtam, mind a háromra elmentem, három havonta van egy ilyen három napos lelkigyakorlat, ami rengeteget segített, mert ott olyan emberek vannak, mint én. Megértenek. Tudják, miről beszélek, együttérzőek, elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, őszinték, elfogadóak, alázatos emberek. Az őszinteség a legfontosabb szerintem, és ezekkel a találkozókkal rengeteget kapok tőlük. Hiába, hogy napi szinten nem találkozunk, de tudom, hogy vannak nekem. Nem vagyok egyedül már. Hetente van ez a Ki-Út támogató csoport, ott mindig ott vagyok. Ott is azt érzem, hogy nem vagyok egyedül, és őszinték. Én barátaimnak nevezem őket. Mondjuk, az utóbbi időben nagyon negatív vagyok, de így is elviselnek, elfogadnak. Pedig már én szégyellek sokszor menni csoportba, hogy már megint negatív vagyok, még mindig, de a közösség rengeteget segít.
2020 márciusában országos kijárási tilalmat rendeltek el, mesélj kérlek, hogyan élted ezt meg? Ki volt melletted, kivel tudtad tartani a kapcsolatot?
Az elején, az első években nem volt baj, de most, hogy hogy jöttek a bezárások, nehéz volt. Most már szeretek egyedül is lenni, de én inkább társasági ember vagyok. Szeretek beszélgetni szemtől-szembe. Én nem szeretem az internetet, a messengert, nem is nagyon értek hozzá, a személyes beszélgetéseket szeretem. Egy barátnővel, egy ismerőssel, bárkivel, mint most veled. Őszintén és, hogy tudjak az ember szemébe nézni. Úgyhogy nehéz volt otthon ülni, tényleg, az emberek nagyon eltávolodtak egymástól. Azt látom, hogy rossz felé haladunk, mert azelőtt is már megkezdődött, hogy az emberek maguknak valók, meg bezárkóznak, meg a saját problémájukkal vannak elfoglalva, de most még rosszabb. Rosszul esik, hogy mindenki bezárkózik, egyik napról a másikra egy-egy olyan barátnő eltűnik, akivel napi szinten beszéltem, mert fél a vírustól, vagy mert dolga van.
Volt, hogy azon gondolkodtam, hogy mennyivel könnyebb volna most megfogni azt a poharat és milyen jól megnyugtatna. Eszembe jut az utóbbi időben, főleg a hatása miatt, nem az íze miatt, tudom, hogy az első korty megnyugtatna, egy kicsit feledtetne dolgokat. Feledtetné a problémákat, a mindennapos negatív dolgokat. De tudom, hogy csak az első korty nyugtatna meg és utána jönne a pokol megint. Lelkileg nagyon mélyen vagyok most, és nem tudok kiszállni belőle, mert nincs a környezetemben olyan ember, aki mosolyogna, aki megkérdezné, hogy vagyok, a családban sem. Minden nap látom, hogy egyre rosszabbul vannak. Józan szemmel ezt végignézni kegyetlen. Sokszor nehéz. Tudom, hogy az itallal eltörülném és elfelejtenék mindent. Megint nem törődnék semmivel, senkivel, csak innék, innék, innék. De tudom azt is, hogy az nem megoldás, és attól még rosszabb lenne minden. Én azt mondtam múltkor a csoportban is, hogy inkább a halál, mint hogy megfogjam a poharat.
Mi ad ekkora erőt? Nem tudom. Gyerekkoromtól kezdve így van, mikor ki tudok szállni belőle, jobban vagyok. Jó a társaság, kirándulunk, de így a vírussal mindent eltöröltek. Kirándulni sem mehet el az ember. Az egészségem is, ahogy leromlott, úgy megszakadt ez is. Az nagyon sokat segített, amikor a természetben voltam, szerettem a természetben kirándulni és emberekkel beszélgetni. Ezt a két dolgot.
Belépve az adventi időszakba, arra lennék kíváncsi, milyen érzésekkel várod az ünnepet?
Engem mindig rosszul érintettek az ünnepek. Nem tudom, mi a jó szó. Utálom az ünnepeket. Főleg a karácsonyt. Van egy olyan érzésem, hogy szeretnék egy szép, boldog karácsonyt együtt a családdal. A karácsony az szeretetről szól, legalábbis arról kéne, hogy szóljon, de nálunk sosem volt boldog a karácsony.
Elég sok mindenen túl vagyok az utóbbi egy évben is. Volt egy nagy félelmem, hogy mi lesz, hogy fogom viselni, bírni, hogyha a családban valaki meghal, valaki közeli, mi lesz akkor, hogy fogom lelkileg kibírni, elviselni? Sajnos ez is megtörtént, mert az öcsém belehalt az alkoholba. Ha nem vagyok józan, nem tudtam volna odaállni, nem tudtam volna anya mellett lenni, hogy ne omoljon még jobban össze. Józan fejjel, józanul gondolkodva odaálltam, mindent megtettem, amit tudtam. De ha iszom, akkor biztos, hogy semmit. Ezt ha kibírtam, még talpon vagyok, akkor biztos, hogy valaki odafentről segít nekem.
Azt látom, hogy óriási akaraterővel bírsz. Mit tudnál mondani vagy üzenni azoknak, akik a nyolc-kilenc évvel ezelőtti helyzetedben vannak most, és még nem jutottak el oda, hogy letegyék az italt?
Azt, hogy kérjenek segítséget!
Ez az első dolog, hogy felismerjem, beismerjem saját magamnak, nem másoknak, hogy az ital erősebb, mint én. Ezt tudja mindenki, aki benne van, aki már olyan mélyen van, mint ahogyan én voltam, biztos, hogy tudja magáról, hogy ez baj. Olyan nincs, hogy nem, és ezért segítség kell. Egyedül ez nem megy, biztos vagyok benne! Én is úgy voltam régebb, hogy én majd megoldom, „csak ezzel az egy pohárral iszom meg” vagy „holnaptól nem iszom”. Nagyon sokszor megfogadtam, de nem ment, újra meg újra megfogtam a poharat és még mélyebbre süllyedtem. A segítség kell, egy közösség, egy jó barát, bárki. Mindig van valaki körülöttünk, aki segíthet akár egy jó szóval, bármivel, csak észre kell venni és el kell fogadni és kérni a segítséget, mert egyedül nem megy. Egyedül biztos vagyok benne, hogy nem megy, de erőszakkal sem. Amíg én nem döntöttem el, és én saját magamért nem akartam leállni, addig nem működött. Tudtam, hogy semmire sem jó az ivás. Az egészségem, az idegrendszerem, a környezetem minden tönkremegy miatta.
Kell egy ilyen közösség, egy ilyen támogató csoport, meg kell keresni azt a dolgot, ami rajta segít. Egyedi emberek vagyunk, mindenkinek más az élete, mások az érzései, más a kiútja. Emlékszem, amikor bementem a legelső lelkigyakorlatra kívül-belül roncs voltam, mintha egy kocsi nekiment volna kétszázzal egy betonfalnak, körülbelül úgy képzelem el magamban. Teljes összeomlás. Mindent és mindenkit utáltam magam körül. Saját magamat a legjobban. Aztán bementem a lelkigyakorlatra a regisztrációs pulthoz, jött egy férfi, megölelt és az mondta: „Isten hozott, jó, hogy vagy!”. Az az első ölelés rengeteget segített, majd jött egy másik ember, rám mosolygott és ő is azt mondta: „Jó, hogy vagy!”. Aztán, hogy szerethető vagyok, hogy jó vagyok, jöttek a pozitív dolgok, mint, amikor engem csak így egy ezer idegen megölel, mintha ezer éve barátok lennénk. Az az őszinteség és az az őszinte elfogadás, az hatalmas segítség volt az elején. Az évek során pedig kezdett az önbizalmam is visszaállni. Most már szeretem magam, már nem gyűlölöm magam. És ebben mind ők segítettek. Az elfogadás az nagyon fontos, az, hogy emberszámba veszem a másikat. Bármilyen nehéz is, józan fejjel könnyebb. Megéri józannak lenni, mert akkor élsz. Most már rá tudok mosolyogni egy virágra is.
