Hosszú az út Brassóból Temesvárra, talán ezt az alcímet is viselhetné ez az interjú. De ennél a távnál sokkal fontosabb az, amelyet a Temesvári Egyházmegyében tett meg interjúalanyunk. Huszonöt éve a pályán: Miklós Csaba.
Milyen jelmondatot választott szentelésekor?
Papi jelmondatom a Magnificat egyik felkiáltása: „Szívem ujjong üdvözítő Istenemben!” Ez a jelmondat szép, de ugyanakkor kötelez is: nevezetesen arra, hogy a Szűzanya lelkületével örömömet találjam az Úrban és az ő szolgálatában. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a papi szolgálat egy rózsáskertben leélt romantikus történet, de jó olykor visszatekinteni a jelmondatra, és elgondolkodni rajta, reményt meríteni belőle.
Melyeket tartja papi pályája legmeghatározóbb mozzanatainak?
1996. július 6-án, édesanyám 55. születésnapján szentelt pappá Kräuter Sebastian püspök, nem rögtön a teológiai tanulmányok elvégzése után, hanem egy évvel azután. Ez az év jelentette a szolgálat első szakaszát. Nyolc hónapot töltöttem jelenlegi püspökünk, Pál József irányítása alatt Resicabányán, majd a pappá szentelés után a temesvár-mehalai plébánián káplánkodtam. Hamar, alig két év után kerültem ki plébánosnak Gátaljára, amely papi tevékenységem legnehezebb, de ugyanakkor legszebb időszaka is volt. Másfél hónap kellett hogy elteljen, míg egy kemény hangú levél nyomán – amelyet egyes gátaljai vezetőkhöz intézett a püspökség – elfoglalhattam szolgálati helyemet. Addig is ingáztam hetente háromszor 50 km-t vonattal Temesvár és Gátalja között. A legnagyobb támogatást számomra a fiatalok, valamint a szlovák nyelvű hívek jelentették. A zömében magyar hívekből álló gátaljai közösség csendes tömeget képezett, amely valójában alig állt ki papja mellett, ha nagyhangúak támadták. Nagy területet kellett ellátnom, nem volt egy szabad vasárnap délutánom sem. Ahhoz például, hogy az egyik filiába, Sebedre eljuthassak, bár egyenes vonalban alig tizenöt kilométerre feküdt, a rossz utak miatt hetvenkét kilométert kellett megtennem arra, s ugyanannyit vissza. Ez volt az északi irány, déli irányba hasonló volt a helyzet, Klopodiára például minden hónap második vasárnapján oda-vissza százharminc kilométert kellett utaznom. Ezeken kívül a legnépesebb filia Temesbökény volt, ahol kétszázötven szlovák anyanyelvű hívő volt, akiknek tulajdonképpen minden vasárnap kellett volna misézni, de ez lehetetlen volt, s így minden második vasárnap került sor szentmisére. A vasárnapi intenzív programon és más adminisztratív tevékenységeken kívül a hittanórák jelentették a fő tevékenységet, volt olyan időszakom, hogy tizenöt órám volt hetente, amelyen különböző csoportokban összesen százhúszan voltak Gátalján, Temesbökényben és Klopodián. A fiatalok jelentették a legnagyobb lelki támaszt számomra. A szombat esti találkozások, a táborok nagyon összerázták a csoportot, és egy jó mag alakult ki, akikre lehetett volna építeni később. Segítségemre volt a fiatalokon kívül a kántor is, Rácz Zoli. Jó volt később látni őket mint jó keresztény családapákat, családanyákat, őszinte útkeresőket. A lehetőség azonban, hogy bevonhassam őket fiatal felnőttként a plébánia más problémáiba is, már nem adatott meg, ugyanis hét év után Bakóvárra helyeztek, úgy érzem, hogy büntetésből és az ármánykodások hatására. Merem ezt állítani azért, mert Bakóváron ekkor már három éve nem volt plébános, s háromévi tevékenységem után, továbbhelyezésemet követően szintén megszűnt aktív plébániaként létezni. Bakóvár egykor virágzó német közösség volt, de a németek kivándorlása után a közelháromezer hívőből alig maradtak százharmincan, s közülük a legjobb esetben fele volt német. A plébánia érdekessége az volt, hogy a hívek legnagyobb része nem a materben volt, hanem a filiákban. Négy nagy filia volt, amelyből háromban a hívek többségét a magyarok képezték: Temesfalván, Ötvösdön s főleg az általam nagyon szeretett Végváron. Szinte újra kellett alapítani a plébániát, de Isten, szüleim s néhány lelkes hívünk segítségével sikerült talpra állítani. Itt is kialakult egy szimpatikus kis közösség. Az egyetlen igazi segítséget a pasztorális tevékenységhez a Caritas nyújtotta, amely átvállalta a plébánia egyes költségeit is.
2008-tól, immár tizenhárom éve Majláthfalván szolgálok. A hívek nagy része magyar, de a filiában, Monostoron vannak szlovákok, románok, németek is. Majláthfalva csendes hely. Nyolcadik osztály után sajnos a gyermekek elmennek Temesvárra, Aradra és bizony: kevesen térnek vissza. Sajnos itt is valóság a népességfogyás. Átalakulóban van a falu, szinte weekendfalunak lehet tekinteni, közel van Aradhoz és Temesvárhoz, ezért felvásárolják a házakat, egyrészt mert olcsóbbak, mint a nagyvárosok közelében, másrészt pedig csendessége és jóhíre miatt is, hiszen sokan tudják, hogy ahol azelőtt magyarok, németek éltek, nagyobb rend van, mint máshol, s ez részben most is igaz Majláthfalvát illetően.
Ma mi okoz igazi örömet lelkipásztori szolgálatában?
Az igazi örömöt a pasztorációban a hitoktatás jelentette és jelenti. Már a teológián is kijártunk páran Szászsebesre szombat délutánonként hittanórákat tartani, majd ez folytatódott egész papi tevékenységem során. Hitoktattam plébánián, családi házakban, iskolákban, még a temesvári katolikus líceumban is (sajnos rövid ideig). Mindig próbáltam törekedni, hogy a gyermekek számára érthetővé, elérhetővé tegyem a hittananyagot, és ne egyszerűen felolvasni és visszakövetelni azt felelésben. Igyekeztem mindig lapokat adni kezükbe, melyen az anyagon kívül játékok, keresztrejtvények, hasonló feladatok is rendelkezésükre álltak a gyerekeknek, ifjaknak. Gátalján, bár a hívek többsége elvileg magyar volt, a fiatalok közül kevesen beszéltek magyarul, s ez elsősorban annak volt betudható, hogy az iskolai oktatás csak román nyelven folyt. Bár volt, aki árulónak nevezett, mert bevezettem a szentmisébe a magyaron kívül szlovák, magyar és román részeket is, mégis egy adott pillanatban negyven gyermek és iskolás fiatal járt magyar órákra három különböző szintű csoportban. A hittanlapokat úgy próbáltam megszerkeszteni, hogy nagyobb betűkarakterekkel románul volt az anyag, de kisebb karakterekkel magyarul is, mert gondoltam, hogy itt-ott talán egy szülő is belenéz. Később digitálisan is próbáltam magam fejleszteni, de sajnálatos módon ezt nem igazán használhatom „nagy tétben”. Sajnálatosnak tartom, hogy a temesvári egyházmegyében a hitoktatás a vakondok szintjén van, s ezt kifejeztem többször is, de eredménytelenül. Nem akarom ragozni, mert sebeket nyitanék fel: sajátomét és másokét. Sokszor úgy érzem, hogy a fióknak dolgozok, ha össze is állítok valamilyen anyagot, mert bár nagyszerű az a néhány gyermek, aki itt van, Majláthfalván, akikkel mindezt megoszthatom, s akikre semmi panaszom nem lehet, hiszen aktívak, segítőkészek, de mindez alig érdekel valaki mást az egyházmegyében. Summa summarum: számomra a legkedvesebb papi szolgálat, amit a legjobban szeretek: a hitoktatás.
Van olyan tanulság, amit „saját bőrén” tanult, s amit egy kezdő pap lelkére kötne?
Hadd mondjam el, amit összefoglaltam az ezüstmisén mint megtartóerőket a papi szolgálatban. Elsősorban Isten kegyelme és irgalma. Ha Isten nem lett volna irgalmas hozzám, sokszor gyenge, csüggedő szolgájához, ki tudja, hogy hol kötöttem volna ki, életemet elrontva. Másodsorban a csíksomlyói Szűzanyához való ragaszkodásom. Sohasem tagadom meg székely gyökereimet, s bár ugyanaz a Szűzanya van jelen Máriaradnán vagy Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templomunkban itt, Majláthfalván, mégis igazi, mély örömkönnyeket csak a csíksomlyói Szűzanya lábánál tudok ejteni. Ha nem lett volna a Szűzanya anyai oltalma, talán már nem is lennék pap. Harmadsorban a hívek imádsága. Soha sem tudjuk, hogy melyik öreg néninek az áhítata az, amely megtart hivatásunkban. Talán majd a mennyországban köszönhetjük meg személyesen az értünk mondott imákat. Negyedsorban szüleim támogatása, hiszen mindvégig velem voltak Gátalján, Bakóváron és Majláthfalván is, igaz, hogy a jelenben csak édesapám, hiszen édesanyám tíz éve elhunyt. Nem utolsósorban – s ezt szeretném elsősorban egy kezdő pap lelkére kötni – a kezdeti lelkesedés segített és segít manapság is hivatásomban. Visszatekintek mindarra, amit Gátalján sikerült a fiatalokkal megvalósítani, s elgondolkozom: most miért nem lehet, hol van az akkori energiám. Abból táplálkozom sokszor manapság is. Ezért azt hiszem, hogy nagyon lényeges egy kezdő pap számára a lelkesedés, kezdeményezőkészség. Csodálni tudom szomszéd pap testvéremet, aki alig másfél hónapja került Vingára, hogy mekkora energiabedobással fogott neki a plébánosi tevékenységnek. Úgy gondolom, hogy helyes úton jár, s ha így halad tovább, nagyon áldásos lesz tevékenysége.
Melyek a mai papi élet legnagyobb kihívásai az ön számára?
A mai kihívások teljesen mások, mint huszonöt évvel ezelőtt. Változott a világ, s ha akkor szinte természetes volt, hogy vasárnap sokan voltak templomban, akár meg is telt, manapság ez már nem jellemző. Kevés fiatal kezében volt még zsebtelefon, amelynek képernyője mögé elbújjanak, és feledjenek világot, közösséget. Felteszem magamnak a kérdést, hogy egy olyan társadalomban, amelyben mellőzik a papot mint pszichológust, hitoktatót, társadalmi kérdésekben véleményt nyilvánító személyt, mi lehet még a feladatunk. Melyik az a „felület”, ahol a pap találkozhat az emberekkel, s arra próbálom fektetni a hangsúlyt. Ez azt jelenti, hogy probálok jobban felkészülni a vasárnapi szentmisékre, a predikációt például szemléltetve, kivetített képekkel is, az énekekkel egytemben, próbálok figyelni a szentségimádásokra még akkor is, ha csupán kevesen veszünk részt, de hála Istennek, jönnek gyermekek is. Szép élmény volt e hónap elején, az örökös szentségimádási napon, hogy négy gyerek a nénikkel együtt tíz órától öt óráig együtt voltak-voltunk az Oltáriszentség előtt. Ez azt jelenti, hogy a háttérből kell segítenünk a világot. Persze ez némi frusztráltságot is jelenthet, hogy csak háttérszereplők lehetünk, de a Szentlélek ráírányít arra, hogy ezt a feladatot hogyan végezzük hasznosan s aránylag lelkesen.
Milyen módon töltekezik, pihen?
Jó megfogalmazás a „töltekezés”, hiszen az alapvető kérdés esetemben az, hogy még töltekezek-e? Próbálok-e újulni? Sokszor a focistatisztikába menekülök, bár szívesebben belelovagolnám magam egy-egy jó Livresq-be vagy Book Creator hittanba, anyagba. Szívesen tenném, ha látnám értelmét. Borúlátóan hangzik, de őszinte akarok lenni. A valóság az, hogy hajlamos vagyok a kényelemre, s ezért pozítiv értelemben vett stresszre van szükségem, hogy dolgozzak. Kirándulnék akár, amennyire még a test engedi, de hiányoznak a hegyek, az erdők. Hiányzik az, ami annyira természetes volt szeretett szülővárosomban, Brassóban, hogy a város zajából kimenekülve, a Cenk alatt feltöltődhettem. Feltöltődés a papi közösség is számomra, és sokszor már nagyon várom a gyűléseket, mert ott együtt lehetünk papok, saját közegünkben lehetünk. Van amikor egy-egy könyvbe belemerülök, de bevallom, hogy sokszor a hordozható képernyő, a telefon engem is elragad, és lopja az időmet.
Mindesetre visszatekintve jóra, rosszra, múltra és jelenre, hálát adok az Istennek, hogy engem, tényleg méltatlan, gyenge szolgáját kiválasztott, s bízok abban, hogy új lehetőségeket nyit, hogy még lelkes legyek. Ugyanakkor kérem a Szűzanyát, hogy legyen társam, erősítsen példájával és közbenjárásával.
