Vencser László 2010-ben megjelent, Hittel a holnapért című kötetéhez Várszegi Asztrik püspök, korábbi pannonhalmi főapát írt előszót, amelyben így jellemzi: „határokat átjáró, a katolikus világegyházat és saját helyi egyházát, köztes területként a magyarországi egyházat is jól ismerő pap, így közvetítő is nagy rálátással.” Névjegye több évtizedes, szerteágazó tevékenységről árulkodik, amelyhez jelentős kapcsolati tőke társul: sokan becsülik őt itthon és otthon, a magyar diaszpórában, az anyaországban és szülőföldjén is, volt tanítványai, munkatársai, barátai. Idei jubilánsaink sorában az aranymisés Vencser Lászlónak is feltettük kérdéseinket, válaszaiból kirajzolódnak egy ember, egy pap és egy gazdag életút főbb vonásai.
Szülőfaluja lehetett pappá szentelésének helyszíne is ötven évvel ezelőtt, a hely és a közösség, a templom, amelyhez való ragaszkodása töretlen. Hogyan volt fontos régen és hogyan az ma az ön számára Ditró?
A szülőfaluhoz való ragaszkodásomat a családom, a templom, az iskola és a faluközösség mélyítette el bennem. Magatartásukkal, elkötelezettségükkel a szüleim már kisgyermekkoromban megéreztették velem Ditró fontosságát, meghatározó szerepét. Ezt növelte a rokonok, szomszédok, keresztszülők állandó jelenléte, különösen a kalákák idején. Tizennégy éves koromig minden nyáron heteket töltöttem az erdőn nagyapámmal. Az onnan hazavezető úton ráláttam a falura és annak templomára, de a kertünkből is láthattam a Jézus Szíve-templom két tornyát, Ditró szimbólumát. Vonzódásomat a templomhoz a vasárnapi szentmisék, a ministrálások, az adventi roráték egyre erősítették.
A család és a templom mellett ugyanilyen fontos volt az iskola is. Az első osztályt a templom melletti épületben végeztem, azután három évig az alszegi iskolába, ötödik osztálytól pedig a jelenlegi emeletes iskolába jártam. Tanítóim, oktatóim is emberségre, a szülőföld szeretetére neveltek.
Aranymise Ditróban. Fotó: Alex Fotó-Videó
Így vált szorossá a Ditróhoz való kötődésem, ami a későbbi években is, gyulafehérvári és római tanulmányaim idején és később is mindig elevenen élt és él bennem. Ma is ugyanúgy ragaszkodom a szülőfalumhoz, mint régen. Öröm számomra otthon lenni Ditróban, jelen lenni a közösség életében, odafigyelni a kórházra, az Idősek Klubjára, a plébániára, találkozni a falut irányító, arról gondoskodó személyekkel. Ajándék a rokonokkal, jó barátokkal, kedves ismerősökkel, az itt élő emberekkel való találkozás. Jó érzés ránézni a Remetei úton a szülőházamra (jelenleg Petres Lajos nyugalmazott zenetanárék otthona), betérni az Idősek Klubjába, együtt lenni a ditróiakkal. Minden jónak örülök, ami Ditróban történik. Ezért fontos nekem a ditrói díszpolgári kitüntetésem is, és ezért külön öröm számomra, hogy létrejött a linzi belvárosi plébánia és a ditrói egyházközség közötti testvérkapcsolat.
Minden alkalommal, amikor hazamegyek, meglátogatom szüleim sírját a belső temetőben, ahol majd mellettük nekem is végleges otthonom lesz.
Azok egyike volt, akik hosszú idő után Erdélyből először mehettek tanulmányokat végezni Rómába. Hogyan élte meg, hogy ön is a kiválasztottak egyike? Doktori fokozatának megszerzése, a tanulmányok mellett mit adott még Róma?
Amikor ismertté vált, hogy az állam négy személy római tanulmányának engedélyezését ígéri, Márton Áron püspök két helyet saját egyházmegyéjének tartott fenn, kettőt pedig a Temesvári, illetve a Nagyváradi/Szatmári egyházmegyéknek adott át. Gyulafehérvár esetében a főpásztor nem akart a filozófián végzettek közül, sem a papszentelés előtt álló évfolyamokról jelölni, így az 1969–1970-es tanévben a negyedévesek közül választottak ki minket, a szintén ditrói Szabó Árpádot és engem. A Szatmári Egyházmegye a már felszentelt Jakubinyi Györgyöt, Temesvár a harmadéves Tamáskó Pétert jelölte. A Gondviselés művének tekintem, hogy egyike lehettem e megtiszteltetésben részesülőknek. 1969. december elején Márton Áron püspök az irodájában, Nemecsek József rektor jelenlétében adta a tudtunkra, hogy a tanári kar minket jelölt római tanulmányokra, és feltette a kérdést, hogy vállaljuk-e ezt. A válaszunk igen volt, jóllehet nem tudtuk, hogy mire vállalkozunk. Több hónapnyi várakozás után, az 1970 júliusában megkapott útlevél birtokában indulhattunk el Rómába vonattal az akkori Jugoszlávián át, mivel az állam a határátkelések helyét is megszabta. Márton püspök ragaszkodott ahhoz, hogy a Collegium Germanicum et Hungaricum legyen a szálláshelyünk, mivel történelmi okokból kifolyólag az erdélyieknek mindig joguk volt ebben a kollégiumban lakni. Így volt ez a második világháború előtt, és így van ma is. A Szentszék közvetítésével püspökünk ezen kívánsága teljesült.
Linz: Népek vasárnapja. Fotó: Patrick Bugno
A kollégium hivatalos nyelve a német, az egyetemi előadások nyelve az olasz volt. Megérkezésünkkor a római Termini vasútállomásról a Rómától harminc kilométerre fekvő gallicanói San Pastoréba, a kollégium nyaralójába vittek bennünket. Azon a nyáron az említett két nyelvet tanultuk, Jakubinyi György segítségével. Október elején elkezdődtek az előadások a pápai Gregoriana Egyetemen, ahol két év múlva eljutottam a licenciátusi diplomáig, majd az 1972–1975. években a pápai Lateráni Egyetemhez tartozó Accademia Alfonsiana hallgatójaként doktori címet szereztem. A két idegen nyelven folyó élet, a sok tanulás, a hazautazás hiánya nehézzé tette ezeket az éveket, de hálás vagyok Istennek, hogy az elöljáróimtól kapott megbízatást teljesítettem. Márton Áron püspök, Jakab Antal segédpüspöke által 1975 februárjában tudatta velem, hogy július végén végleg haza kell mennem, mivel ősztől tanítanom kell a teológián. Június 10-én megvédtem doktori tézisemet, és a kollégium akkori rektorával a papszentelés előestéjén, június 21-én megérkeztem Gyulafehérvárra.
Róma számomra nem csak a tanulmányok helyszínét jelentette. Az Örök Város a világegyház szíve, benne éltünk tehát ebben a nemzetköziségben. Már a Collegium Germanicum et Hungaricumban is, hiszen oda az egykori Német-római Birodalom, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia területéről érkeztek a hallgatók. Az egyetemek diákjai a világ minden részéről jöttek. Szent VI. Pál pápával való találkozásaim is mély nyomokat hagytak bennem. Átélhettem Jakab Antal püspökké szentelését, a pápai fogadást. Szívesen sétáltam Róma keskeny utcáin, és tértem be a Pantheonba vagy valamelyik másik templomba. Különösen is kedveltem a Falakon kívüli Szent Pál-bazilikát, ahol annak félhomályában elcsendesedve tudtam imádkozni. Ma is, amikor Rómában járok, mindig elmegyek tanulmányaim helyszíneire, a Gregorianára, és főleg betérek az Alfonsiana nagy aulájába, ahol 1975. június 10-én megvédtem doktori tézisemet. Szeretek Rómában nosztalgiázni, hiszen nagyon sok minden megmaradt az emlékeimben. Jó volt Rómában katolikusnak lenni, és a világegyház szellemiségét magamba szívni.
Fontos megbízásoknak tett eleget papi életében: tanárként, vicerektorként, igazgatói pozíciókban, amikre nyilvánvalóan elöljárói kérték fel. El tudta volna azonban képzelni magát „csak” lelkipásztorkodó papként is, plébánián?
Amikor 1965 júniusában, a sikeres kántoriskolai érettségi vizsgák után felvételemet kértem a teológiára, a lelkipásztorkodó papi élet volt előttem a cél. Ennek voltunk mindannyian tanúi, Ditróban a plébános, a segédlelkészek is ennek a szolgálatnak a példáját mutatták. Amikor elöljáróink Rómába küldtek tovább tanulni, utaltak arra, hogy ezt a tanári utánpótlásra gondolva teszik, mégis tanulmányaim végéhez közeledve kértem Márton Áron püspököt, hogy tapasztalatszerzés céljából néhány évre helyezzen valamelyik plébániára segédlelkésznek. A válasz az volt, hogy a teológián tanárra van szükség, ezért oda kapok kinevezést. Számomra így csak a plébániai helyettesítés lehetősége maradt. A hetvenes évek végén két évig az erzsébetvárosi plébánián bízták rám a vasár- és ünnepnapi szentmiséket, valamint a hitoktatást (az adminisztrációt Segesvár intézte). Kis közösség volt, körülbelül százan jártak szentmisére. Simó Sándor akkori kispap jött velem, a hittanórán ő a kicsikkel, én a nagyobbakkal foglalkoztam vasárnap a szentmise után. Kipróbáltam egy-két lelkipásztori módszert, arra gondolva, hogy ezeket egyszer talán plébánosként alkalmazhatom. Mivel a szentmisén nagyon kevesen járultak szentáldozáshoz, egy-egy szombaton közös bűnbánati liturgiát tartottam, amelyen egyéni gyónást is lehetett végezni, majd ezt követte a közös feloldozás. Az eredmény nem maradt el, a szentmisén egyre többen járultak szentáldozáshoz.
Ezen kívül gyakran jártam Pálfi Géza tanártársammal búcsúkra prédikálni. Az egyik misén ő, a másikon én beszéltem, hazafelé pedig kielemeztük egymás prédikációját. Szintén az ő felkérésére minden pénteken gyóntattam a kántoriskolában.
Linzben már 26 éve besegítek a belvárosi plébánián, szentmisék és prédikációk vállalásaival. A kérdésre a válaszom tehát ez: igen, el tudtam volna képzelni magamat plébánián. Ma a koromnál fogva ez már nem lenne lehetséges.
Linz. Fotó: Cornelia Karlinger
Papi jelmondatát hogyan választotta, mit jelentett akkor és mit jelent ma?
Kispapként az újmisések primíciás szentképeire mi, kisebbévesek írtuk a szöveget (nyomtatásról akkor szó sem lehetett, az állam ezt nem engedélyezte), és eközben már én is elkezdtem gondolkodni, hogy mi legyen a majdani papi jelmondatom. Az emberek iránti szeretet, az ő szolgálatuk, segítésük, gondjaik viselése szerepelt a papságra vonatkozó elképzeléseimben. Azért akartam pap lenni, hogy a nehéz időkben az embereknek segítsek, őket vigasztaljam, problémáikra megoldásokat keressek. A pappá szentelésem előtti évet Rómában töltöttem, és ott minden területen érezhető volt a II. vatikáni zsinat szelleme. Az egyetemen a professzorok az előadásaikban állandóan szolgáló egyházról, szolgáló papságról beszéltek. Elkezdtem keresni a Szentírásban a megfelelő idézetet, így lett ez a jelmondatom: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon másokat.” Ebben láttam jövendő papi életem vezérfonalát és ezt igyekeztem a gyakorlatban megvalósítani. A jelmondat ma is ugyanazt jelenti, mint ötven évvel ezelőtt. Ma is igyekszem szolgálni, mint igehirdető és mint más területen dolgozó pap egyaránt.
Több területen munkálkodva alkotott maradandót, intézmények életében vagy létrehozásában, de sok ember életében is. Munkáinak melyikében érezte leginkább a helyén magát?
Annak ellenére, hogy nem tanárnak készültem, mégis papi életem legszebb szakaszának a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán eltöltött tizenhat évet tekintem. Tanítottam, neveltem, s e mellett építkeztem, így javítva a papnevelés feltételeit. Jó volt a hangulat, sikerült megtalálni a tanár-diák közötti kapcsolat emberi módját. Akkori főpásztoraim, Márton Áron és Jakab Antal értékelték a munkámat, becsültek, ami erőt adott nekem és boldoggá tett. Mindezek mellett bárhol is szolgáltam, mindenhol jól éreztem magam. Mindig azt kerestem, amit Linzbe érkezésemkor ottani püspököm, a bencés Maximilian Aichern így fogalmazott meg: olyan munkát végezzél, ami számodra örömet jelent.
Egyáltalán nem biztos, de kívülről úgy tűnik, hogy Ausztriába költözése hozhatta tartósan a legnagyobb váltást az életében. Hogy sikerült ezt a helyzetet integrálnia, tekintve azt is, hogy intenzív kapcsolatot ápol továbbra is szülőföldjével?
Amikor 1991 nyarán Linzbe távoztam, nem sejtettem, hogy milyen mély gyökereket eresztett bennem Gyulafehérvár. Korábban tanulmányok céljából, illetve turistaként jártam külföldön, most azonban életvitelszerűen kellett beilleszkednem az idegenség világába. Ebben segített az elmenetelem megfelelő előkészítése, vagyis a két egyházmegye püspöke közötti megegyezés, amely a visszatérésem lehetőségét is nyitva hagyta. Az is segítség volt számomra, hogy ezt a lépést igyekeztem a Gondviselésnek tulajdonítani, és dolgozni akartam Ausztriában is teljes bedobással. Még nagyobb erőt jelentett az az elhatározásom, hogy a szülőföldemtől sosem fogok elszakadni, mindig megteszem érte a tőlem telhetőt. A Linzi Egyházmegye püspökének jóvoltából az idegen nyelvű pasztoráció irányítása mellett dolgozhattam a Linzi Caritas külügyi osztályán, és így jelen lehettem az itthoni Caritas-projektek megvalósításánál. Közben két évig itthon is tevékenykedtem pénzügyi igazgatóként. Szülőföldemtől a mai napig nem szakadtam el, ápolom a kapcsolatokat a volt tanítványaimmal, idősebb és fiatalabb papokkal. Bátran állítom, hogy ma is több papot ismerek itthon, mint sokan azok közül, akik nem távoztak külföldre. Ezért volt nagy öröm számomra a 70 éves születésnapi hálaadásomon 120, idei aranymisémen pedig 70 pappal együtt misézni a ditrói Jézus Szíve-templomban. Mindenkinek kívánom, hogy bárhol is éljen a világon, ápolja a szülőföldjével való kapcsolatát, mert ez energiaforrás.
A Hősök terén a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmával
Ezek tükrében hogyan látja az egyház kihívásait és lehetőségeit Nyugaton, és hogyan Erdélyben?
Római tanulmányaim idején a beszélgetéseknek gyakran témája volt az itthoni és a nyugati egyház helyzetének összehasonlítása. Nyugaton akkor demokrácia volt, és az egyház a II. vatikáni zsinat tanításának megvalósításán dolgozott. Erdélyben a diktatúra szorításában éltünk. Akkoriban a nyugati egyház helyzetét ideálisnak láttam, amelytől sokat lehetett tanulni és tanultunk is. Tanári éveim idején a „lemaradásból” nagyon sokat behoztunk, igyekeztünk a zsinat szellemét itthon is elterjeszteni.
Az elmúlt három évtized folyamatai Nyugaton és Erdélyben is új kihívások elé állították az egyházat. Nyugaton beérett a szekularizáció „gyümölcse”. Az egyház elveszítette híveinek nagyobb részét, a bevándorlók pedig kevésbé keresztények. De a legnagyobb csapást talán a papi hivatások drasztikus csökkenése jelenti. Vannak egyházmegyék, ahol egy-két papot szentelnek és húsz-huszonötöt kísérnek ki a temetőbe évente. Drámai helyzetről beszélhetünk. Az egyházmegyék különféle reformokkal próbálják orvosolni a problémát: lelkipásztori körzeteket létesítenek, plébániákat vonnak össze. A legradikálisabb megoldást talán a Linzi Egyházmegye választotta, amikor úgy döntött, hogy az eddigi 480 plébániából 40 plébániát hoz létre. Egy új plébánia egy korábbi esperesi kerületből alakul ki, tíz-tizenöt részegyházközség tartozik majd hozzá, és egy plébános, illetve két világi munkatárs fogja vezetni. Öt év leforgása alatt akarják ezt a tervet kivitelezni. A szentmisék helyett jelenleg világiak vezetésével gyakran igeliturgiát tartanak, amelyen áldoztatás is történik. Szerintem ennek az lesz a következménye, hogy a hívek idővel nem tudnak majd különbséget tenni a szentmise és az igeliturgia között. Az átalakítási tervnek vannak támogatói, de ellenzői is, az egyházmegye püspöke azonban a rendeletet már aláírta és kihirdette.
Erdélyben is csökken a papi hivatások száma, ezért az elkövetkező években, Nyugathoz hasonlóan, ott is megoldásokra lesz szükség. Hogy milyen intézkedéseket hoz majd a vezetés, az nagyban befolyásolja a plébániák, a hívek életét. Személyesen fontosnak tartom, hogy az Eucharisztia központi jelentősége megmaradjon. Bizonyos terheket a világi lelkipásztori kisegítők, az egyháztanács tagjai képesek a pap válláról levenni, de fontos, hogy maradjon meg a pap, a plébános vezető szerepe. Az igeliturgiák keretében, ha valahol erre szükség lesz, ne vezessék be az áldoztatást, hogy így elkerüljék a hívek körében a zavart, és a szentmise lényegét megóvják, megőrizzék. Véleményem szerint, ha a paphoz hasonlóan a világiak is szolgálni és nem uralkodni akarnak, akkor a kérdés megoldható lesz.
Erdélyben a jövő szempontjából fontos megakadályozni a Nyugaton terjedő ideológiák meghonosodását is. Támogatni kell a hagyományos családról vallott felfogást, miszerint az egy férfi, egy nő és gyermekek közössége. El kell utasítani a genderelméletet és az ehhez hasonló irányzatokat. Fontos, hogy a papság komolyan vegye küldetését, és ne engedje, hogy a lába alól a talaj kicsússzon. Vigyázni kell arra is, hogy a hitoktatás keretében a gyermekek és a fiatalok az isteni igazságokról kapják meg a megfelelő ismeretet, ne csupán szociális és más kérdésekről.
Remélem, Erdélyben nem száműzik a szimbólumok közül a keresztet és a falakról a feszületet, és ahol ezeket most látom, a jövőben is láthatom. Nem úgy, mint Nyugaton. Nyugaton sajnos már nem ugyanaz az egyház van jelen, mint amelyikért én a római tanulmányaim idején lelkesedtem.
Papszentelési évfordulóját, tulajdonképpeni aranymiséjét Budapesten, Ferenc pápával ünnepelte, a Hősök terén. Mit jelentett ez? Hol ünnepelt még és miért tartja fontosnak az ünnepet? Mi tesz igazzá egy ünnepet?
Miután 2021. június 23-án a főegyházmegye érsekének meghívására ott voltam a gyulafehérvári székesegyházban a jubilánsok közös hálaadásán, pappá szentelésem 50. évfordulója napján, 2021. szeptember 12-én Budapesten a Hősök terén, a NEK zárómiséjén együtt misézhettem Ferenc pápával. Isteni ajándék volt ez számomra. Ha nem halasztották volna el egy évvel a NEK-et, akkor ez nem történt volna így. Ezen a nagy eseményen alkalmam volt több órán keresztül áttekinteni magamban az elmúlt öt évtizedet, és megállapítani, hogy érdemes volt ötven éven át papként szolgálni. A jubileum vigíliáján ott voltam a Kossuth téren is a szentmisén, majd a körmeneten együtt vonultam a több százezres ünneplő tömeggel.
Hálaadás Csíksomlyón
Sohasem lehet eléggé hálát adni, ezért aranymisémet több helyen is megünnepeltem a hívekkel. Csíksomlyón a Szűzanya lábainál szeptember 17-én szűk körű, családtagok, barátok, a csíkszentdomokosi segítőnővérek és zarándokok jelenlétében, Szabó Lajos nyugalmazott plébánossal együtt tettem ezt. A szentelésem emlékei igazán szeptember 18-án Ditróban a Jézus Szíve-templomban elevenedtek fel bennem, amikor együtt lehettem a ditrói hívekkel, távolról érkező vendégeimmel, két püspökkel és hetven paptársammal, nagyobbrészt volt tanítványaimmal. Jó volt hallani Czirják Árpád pápai prelátusnak a zsoltáros ujjongó és fohászkodó szavaira épített, programjellegű szentbeszédét, Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár köszöntőszavait, Sebestyén Péter marosvásárhelyi plébános, író volt tanítványaim nevében elmondott gondolatait. Öröm volt számomra átvenni Puskás Elemér ditrói polgármestertől az önkormányzat ajándékát, az új miseruhát, amit ott rögtön magamra is öltöttem. A megbecsülés számos további jelét megtapasztalhattam ezen a szentmisén. Szeptember 19-én, vasárnap Gyergyószentmiklóson reggel a Munkás Szent József-, délelőtt a Szent Miklós- és este a Szent István-templomban bemutatott szentmiséken is megköszöntem a hívek több évtizedes szeretetét és ragaszkodását.
Szeptember 26-án, a népek vasárnapján Linzben a dómban is az ünnepi szentmise főcelebránsa lehettem, és aranymisés áldásban részesítettem a jelenlévőket. Október 2-án este Varga János rektor szervezésében Bécsben a Pázmáneumban is bemutattam aranymisémet. Október 9-én Linzben a Stadtpfarrkirche belvárosi templomban, ahol misézőként közel három évtizede besegítek, német nyelven adtam hálát fél évszázados papi szolgálatomért, olyan jeles személyiségekkel, mint Wili Vieböck, a Linzi Egyházmegye püspöki vikáriusa, a Lelkipásztori Hivatal korábbi igazgatója, egykori római diáktársam vagy Franz Scharl bécsi segédpüspök. Október 17-én Linzben a magyar közösséggel, a magyar szentmisék helyszínén, a Jó Pásztor-templomban is aranymisét ünnepeltem. Szabó Ernő, a linzi magyarok plébánosa mellett velem koncelebrált Lukács József kölni magyar lelkész és Pál László kismartoni püspöki vikárius.
Bécsben a Pázmáneumban . Fotók: Fetes Kata 
Fontosnak tartottam ezeket az ünnepléseket, mert az ilyen alkalmaknak közösségteremtő és -megerősítő erejük van. Jóllehet a papnak gratulálnak, őt köszöntik, mégis a közösség egésze ünnepel, az emberek boldogok, és a találkozások által erőt, reményt sugároznak egymás felé. Ez különbözteti meg az ünnepet a hétköznapoktól. Ezért fontos a vasár- és ünnepnapok megtartása, körmenetek, fesztiválok, város- és falunapok szervezése. A családi ünnepek is, névnapok, születésnapok, keresztelők, lakodalmak… kiemelik az életet a megszokott szürkeségből. Az ünnepi alkalmakkor a pap is hozzájárulhat a pillanatok megszépítéséhez, az emberek pedig hálásak, ha velük együtt ünnepelünk és erre lehetőséget teremtünk.
A hálaadó szentmiséimet megelőzően volt még részem egy nagyon fontos ünnepségben: 2021. augusztus 19-én Budapesten a karmelita kolostorban átvehettem Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kezéből az Áder János köztársasági elnök által adományozott Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést. Nagy örömet jelentett ez az elismerés a jubileumi évemben.
Kitüntetést vesz át Semjén Zsolttól: Fotók: Miniszterelnökség 
Pontos és körültekintő, minden iránt érdeklődő embernek ismerjük. Mivel foglalkozik mostanában, és milyen tervei vannak a jövőre nézve?
A Linzi Egyházmegyében 2022. június végéig végzem az idegen nyelvű pasztoráció irányítását, és közben készülök a szakosztály vezetésének átadására. Az Életünk újság felelős szerkesztőjeként segítem a sajtóapostolkodást. Elkezdtem új könyvem előkészítését is. Ennek első részében visszatekintek aranymisés eseményeimre, a második részben pedig emléket állítok elhunyt paptanítványaimnak, akiknek a száma jelenleg 67. Jövő évben lesz ötven éve, hogy püspökké szentelték Jakab Antalt, szeretnék erről is méltó módon megemlékezni. Lehetőségeim szerint továbbra is ápolni akarom kapcsolatomat a szülőföldemmel.
Tegyük fel, hogy egy ma útnak induló papnak három tanácsot kellene adnia. Mik lennének azok?
Szeretettel és alázattal szolgáljon, forduljon hívei felé empátiával, türelemmel és megértéssel. Önmagával szemben minden téren legyen igényes, prédikációira komolyan készüljön. Legyen jelen a társadalom életében, vállalja önazonosságát, és kellő határozottsággal képviselje értékrendjét.
Születési helye és ideje: Ditró, 1947. június 17.
Teológiai tanulmányok: 1965–1970, SIS, Gyulafehérvár; 1970–1972, Pápai Gergely Egyetem, Róma; 1972–1975, Pápai Laterán Egyetem – Accademia Alfonsiana, Róma
Papszentelés helye: Ditró, 1971. szeptember 12.
Szolgálati helyek: Gyulafehérvári Papnevelő Intézet, tanár 1975–1991 (vicerektor 1981-től); Gyulafehérvári Caritas, igazgató, 1990–1991; Főegyházmegyei Gazdasági Hivatal, 1994–1996; Ausztriai Idegennyelvű Pasztoráció Országos Igazgatósága, 2000–2020; Linzi Egyházmegye, Idegennyelvű Pasztoráció Szakosztály, igazgató 1991-től napjainkig
Az interjú megjelent két részletben a Vasárnap hetilap 2021/45-ös, illetve 2021/46-os lapszámaiban.
