Az interjút előbb átütemeztük, majd közben a technika néhányszor ki is babrált velünk, talán éppen arra rímelve rá, ami elhangzott: az élő szót semmilyen felszerelés nem tudja helyettesíteni. Jubiláns papjaink közül GÁBOR ZOLTÁN, csíkszépvíz plébánosa mutatkozik be, akitől sok kérdés kapcsán hallottam: sokat tudnék mesélni, de ha én ebbe belefogok…
Fogjunk bele a történetbe, és meséljen a diákéveiről!
Nagyon jó családba születtem bele, már otthon sok mindenre megtanítottak drága jó szüleim meg nagyszüleim. Egy kicsi fizikai munka is volt, de volt szabadság is a gyermekeknek, csatangoltunk. Az akkori gyerekvilág egész más volt, nekem úgy tűnik, hogy mi boldogabbak voltunk gyerekként, mint a maiak. Pedig nekünk alig volt némi felszerelés, játék, sem téli, sem nyári „eszközeink” nem voltak, vagy gyengék voltak. Sokszor mi készítettük. De azokkal nagyon jól elboldogultunk, és nagy volt a barátság, csatangoltunk nyáron a patakok mentén, tavak mellett, hegyekben, erdőkben. Egynéhányszor meg is késtünk, ezért meg is fenyítettek otthon, de hát megérdemeltük. Volt olyan egyszer, hogy hárman elindultunk a Karakó-hídhoz, Csíkjenőfalváról az legalább 15 kilométer. Ki tudja mikor indultunk el, mikor körülbelül még két kilométer volt hátra az útból, egy hegyről, a Gyertyán-tetejéről visszanéztünk szerencsére, s azt láttuk, hogy már nyugszik le a nyári nap. Visszafordultunk, természetesen nagyon későre értünk haza, már nagyon kerestek minket. Szóval sok szép, érdekes dolog volt. Csak jót mondhatok a gyerekkoromról. Változatos volt, jártunk hittanra. A karcfalvi templom kerítése jól elzárt a környezettől – ott még közben a pap bácsi azt is megengedte, futballozzunk szünetekben. A futballszünet után berendelt a sekrestyébe, és ott eligazgatta a csapatokat… Nem voltunk jók, voltak neki ilyen pálcái, azt néha meg kellett nekünk mutassa. Téli szezonban akkor a környékről minden gyermek a hegyoldalban volt, ahol most a ravatolozó van, ott csúszkáltunk le sível, szánkóval, lábbal, ahogy lehetett. Onnan aztán a pap bácsi egy füttyentésére mentünk a hittanórára.
Minket nem tiltottak sem tanítóink, sem tanáraink a hittanóráról, mert volt ott egy olyan eset, hogy valamikor az én óvodáskoromban egy nagy kommunista valami fontos beszédet tartott, beszéd közben összeesett és meghalt. Ez olyan sokkot okozott, hogy az akkori úgymond kommunista érzelmű elöljárók, vezérek sem foglalkoztak többé a vallással.
Milyen emlékeket őriz a gyulafehérvári éveiről?
Tizennégy évesen kerültem be a gyulafehérvári kántoriskolába, ott nagyon kinyílt számomra a világ, azt a négy évet csodálatos módon éltem meg. Igyekeztem kihasználni is, tanulgattunk, de nem csak. Oda bekerült az erdélyi iskolákból mindenhonnan a fiúk, mert akkor nem volt máshol katolikus gimnázium. Oda jöttek mindenhonnan, bulgárok, szerbek, románok, németek, szlovákok, horvátok… szóval sokféle nemzet gyűlt ott össze, s mindenki elmondta a maga dolgait. Ez egy olyan információ volt nekem, gyereknek, hogy általuk kinyílt a nagyvilág. Az iskolában aztán hamar rájöttem, hogy oda kell állni, tanulni kell. A kántoriskolában olyan alapokot kaptunk a jó tanárainktól… Akkoriban piaristák tanítottak, autója senkinek nem volt, mindenki otthon volt a lakásán, így a tanárok, ha valamelyik osztálynál nem mentek a dolgok, hívatták le magukhoz, és oktatták külön, délutánonként, esténként. Keményen meggyötörtek, de nagyon jó felkészülés volt a teológiára. Ilyen alapokkal a teológia aztán nekem jóval könnyebb volt. A latin nyelvet például úgy megtanította Blédi tanár úr… 800 szót tudtunk, amiből levizsgáztunk. Kettesével mentünk be érettségi előtt hozzá, és úgy kérdezte ki a szavakat, azok ragozásait, a nyelvtani részt… Aki ezt nem tudta egyszer-kétszeri próbálkozás után sem, azt nem engedte érettségizni. Szerettem mindig a latin nyelvet, ma is szeretem, kár hogy mellőzve lett.
Kántoriskolában már eldőlt, hogy a teológiára szeretne továbbmenni?
Mi még tizenegy osztályt jártunk, otthon hetet, gimnáziumban négyet. Már amikor a 11. évet kezdtem, akkor elhatároztam, hogy teológiára megyek. Voltak előzményei, mert apám testvére is pap volt Ozsdolán, és ott láttam, körülbelül mivel jár ez, illetve már otthon is nagyon jó papjaink voltak. De ha nem kerülök be Gyulafehérvárra, akkor nem tudom, elég lett volna-e csak a példájuk, hogy teológiára menjek…
Milyen szentelési jelmondatot választot, és változott-e ennek a „jelentése” az évek alatt?
Az újmisés jelmondatom: „Őrizd meg lelkemet, mert neked vagyok szentelve, Istenem” (Zsolt 85,2a). Akkoriban nem volt elérhető többféle Szentírás, ezért egy ilyen, nem egészen helyes fordítás lett a jelmondatom. Az ötvenéves évfordulóra is ugyanezt választott, csak más fordításban: „Őrizd meg lelkemet, hisz hozzád tartozom.” Ezt már érettebben, kifejezőbben mondom, letisztultabban, egyértelműbben… hiszen ez a lényeg, az Istenhez való odatartozás. Hogy miért ezt választottam… Bennem volt mindig az Istenhez tartozás érzése. Minket úgy neveltek mindvégig, még a kamasz éveink alatt is, hogy minden nap imádság volt mindenhol, és úgy belénk ivódott ez az érzés. Ennek az odatartozásnak kifejezésére ezt találtam én akkor elég jónak, ez fogott meg a legjobban.
Ötven év alatt biztosan összegyűlik számos élmény. Melyek voltak a legmeghatározóbb mozzanatok a pályáján?
Szentelésem után Száhegyre kerültem, ahol két évet voltam káplán, segédlelkész. Nagyon szerettem ott. Varró András pap bácsi, és testvére, Zsuzska néni valóban majdnem második szüleim voltak, nagyon jól együttműküdtünk. A két év hamar eltelt, sok gyerekkel foglalkoztunk. Három iskolából jöttek össze a gyerekek, mindig már hittanóra előtt a kapu előtt vártam őket, mert ha idejük volt, a fiúk mindjárt tették le a táskát, és zördültek össze. Egy-egy hittanórára 50-60 gyermek jött össze, őket kell gardírozni, elcsendesíteni, s majd úgy tanítgatni.
Szárhegy után Székelyudvarhelyre kerültem. Akkor hárman voltunk papok a városban. A főesperes úrral, László Ignácal, aki már öreg volt, 77 éves és Ferencz Istvánnal, aki jó orgonista volt és virtuóz, együtt pasztoráltuk a várost. Akkoriban a ferencesek templomát is mi láttuk el. Reggeltől estig mentünk, csináltuk, volt sok hittanóra is. Akkor építették ki a várost. Már vagy tíz tömbház kész volt, ezek közrefogtak egy nagy térséget. Ferencz Pistával kibicikliztünk odáig, vittünk egy labdát, s kezdtük egymásnak rúgni. Lassan kezdtek jönni a fiúcskák is, bekapcsolódtak, passzolgattak. Mikor már voltak vagy nyolcan, megfogtuk a labdát, s megkérdeztük, tudják-e, kik vagyunk. Persze, nem tudták. Mondtuk, hogy mi katolikus papok vagyunk, s kérdeztük, van-e katolikus közöttetek. Így hívogattuk be hittanórára a gyerekeket. Ez persze akkor elég veszélyes volt, de sose kaptak el, hála Istennek, pedig okuk éppen lett volna rá: szerveztünk ifjúsági összejövetelt s mindenféle programokat. Egyszer sem hívatott a Securitate sem, pedig akkoriban volt a legvadabb világ, 74–75-ben…
Udvarhelyről Zágonba kerültem, ott már önálló plébániám volt. Az nagyon színes volt, mert a régi Kovászna megyei része a plébániának magyar, a túlsó fele, Bodzaforduló, Zágonbárkány pedig román. Ott megtanultam, hogy 8-10 embernek is pontosan ugyanúgy kell misézni, s velük ugyanúgy kell foglalkozni, mint ahol sokan összejönnek. Akkor körülbelül 300 lélek volt az anyaegyházban, Zágonban, a reformátusok voltak vagy háromezren, s az ortodoxok vagy kétezren. Kisebbségben voltunk, de nagyon-nagyon jó viszony volt az egyházak között, olyannyira, hogy az elődeimtől örökölt Szent Antal-kilencedet amikor tartottam keddi napokon, bibliaolvasással és lelki programokkal, több református jött el, mint katolikus. A kilencedik alkalom után mindig volt egy teaest, süteményekkel, tombolával, aminek az árát a plébánia megsegítésére használtuk fel. Hát erre is akik összejöttünk, a háromnegyede református volt. A szórványban a pap megtanulja, hogy kevés vagy nagyon kevés hívővel, gyenge vagy nagyon gyenge körülmények között is kell működni és működtetni a plébániai életet, s jobban megtanulja beosztani azt a keveset, amije van – nem csak anyagi értelemben. Ilyen helyen megtanul az ember a kevésnek is örülni, s azzal foglalkozni, ha pedig nem csinálja, elengedi magát, akkor hamarosan lesz probléma belőle.
Négy évet voltam Zágonban, utána Altorjára kerültem, az ott eltöltött 26 évből ötöt beszolgáltam a feltorjai plébániára is. Ott is nagyon szerettem, huszonhat év hosszú idő egy helyen, ott megmutatkozhatott, Isten kegyelmével egy ember mire képes ennyi idő alatt. Onnan Szépvízre jöttem, már úgy, hogy innen vagy nyugdíj, vagy a temető, amelyik hamarabb jön. Tizenhat éve vagyok itt, és jól vagyok.
A plébániai hittanórákat is én tartom itt mind a nyolc osztálynak. Az iskolából jönnek órák után táskával, felszereléssel, ezeket az előszobában leteszik, s aztán bent szépen megtartjuk a hittant, énekelgetünk, imádkozgatunk, tanulunk. Igyekszem, hogy inkább élmény legyek a gyermekeknek. Nekem könnyebb dolgom van, az iskolában a hitoktatónő nagyon szépen megtanít nekik mindent, sőt, állítom, sokkal szebben és többet ad át nekik, mint én, de engem pedig nem szorít a tanterv, a napló… s azt taníthatok, amit akarok.
Kiemelkedő élményem volt 2018-ban a római nagy zarándoklat a négyszáz énekessel, mély nyomot hagyott a lelkemben. Rómában, amikor a nagy árkádok előtt kibontották a hatméteres magyar és székely zászlót, felemelték a fejük felé, és elindult a négyszáz ember székely és csángó öltözetben… Nem vagyok érzékeny lelkületű, inkább racionalista figura vagyok, hát bizony bennem is megmozdult sok minden, szinte könnyeztem, szóval nagyon megérintett. Mélységes hálaimát próbáltam elrebegeni az egek Urához, hogy íme, háromévi készület után négyszáz emberrel elmentünk a római nagy zarándoklatra. S oda nemcsak eljutottunk, s hallgattunk valamelyik sarokban, hanem ez a négyszáz ember énekelt úgy, hogy a vatikáni nagy falak visszhangozták a hangjukat. Minket hármunkat felvittek oda, ahol a pápa külön fogadja az embereket, az énekkartól 3-400 méterre voltunk, de még mindig jól hallottuk őket, latin és magyar énekeket énekeltek. Persze, más csapat is volt a téren, amikor a pápa közelített feléjük, ők bekiabáltak lelkesen rigmusokat, mi pedig énekeltünk, nem egyet, hanem vagy húszat. Voltam még azelőtt is Rómában, de ilyen élményem még nem volt, nem is lesz. Már nem megyek többször, elbúcsúztam tőle, hagyom másnak.
Már maga ez a négyszázas zarándokcsoport is elég impozánsan hangzik, ritkán szoktak nálunk ekkora csapatot mozgatni, pláne ilyen messzire.
Négyszáz embert elvinni buszokkal, azoknak szállást, étkezést, programokat szervezni egy héten keresztül… komly munka volt, és nemcsak a mi érdemünk volt. Fanea József régi barátunk. 2015-ben voltunk a Magyarok Nagyasszonya-búcsún a szépvízi kórussal. Akkor mondták nekünk, hogy hozzatok ide székelyeket, mert a magyarországi püspökök nem szoktak csoportokat küldeni… Mi kezdtük a kántor úrral szervezni az utazást, itthon neki volt ebben oroszlánrésze, Fanea Jóska pedig Rómában szervezte a programjainkat, s így kerültünk oda három év előkészület után.
Biztosan van olyan tapasztalata, meglátása, amelyet megosztana a papkollégáival, akár tanácsként is.
Egy jóval fiatalabb papkollégám két éve megkeresett: te, unod-e a papságot, mert én rettenetesen. Mondtam neki, én erre még nem is gondoltam! Rendesen végzem minden papi munkámat, idősek özvegyek, családok meglátogatását, és nagyon szeretem a színvonalas és szép templomi liturgiát, egy-egy latin antifónát is benne elrejtve. Szóval én megdöbbentem az ő kérdésén, és annyit mondtam neki: próbáld felrázni magad, fiú, mert ha így állsz oda az oltárhoz, az messze lesugárzik rólad, hogy te nem vagy ott, csak éppen csinálod.
Az ötven évvel ezelőtti szentelt papoknak átadták jó tanáraink és főleg Márton Áron a hodegetika oktatása révén is, de más alkalmakkor is, tapasztalataikat, meglátásaikat készségesen megosztották velünk. Nagy tapasztalatuk is volt! Márton Áron püspök minden papjával készségesen elbeszélgetett, minden kérdésre válaszolt. Ha a kispap jelentkezett hozzá beszélgetésre, fogadta, meghallgatta…
A mai zaklatott világban, a különféle technikai felszereltségekkel együtt élő új és fiatal papjainknak én csak annyit mondanék el, hogy a hívekkel való személyes beszélgetés minen technikai lehetőség mellett nagyon lényeges. Az élő szó erejével nem él fel semmi, a megszólítást és elbeszélgetést nem tudja pótolni semmi. A lelkipásztorkodásnak ez fontos eleme, akár idős, akár fiatal valaki. Szóba kell állni az emberekkel, mert ezen keresztül nyílnak meg az emberi szívek. Nem utolsósorban a lelkiatya is nagyon sok információhoz jut így. Erdélyi katolikus népünk nagyrészt bízik papjaiban ma is, bennük és általuk jelenik meg az egyház bizonyos fokig és mértékig, de elvárja papjától, ha fiatalabb, ha idősebb, hogy odaadással, lelkesedéssel, komolysággal, tudása legjavával igazi Isten szolgájaként legyen a nyáj pásztora. Ahogy Ferenc pápa hangoztatja néha: legyen egy kicsit juhszagú, közelében legyen a nyájnak.
Még egy Tituszhoz írt levélből egy mondatot megemlítek, Szent Pál akkor ugyan a püspöknek írta, de érvényes a papokra is: legyen feddhetetlen, ne legyen önhitt, ingerlékeny, iszákos, erőszakos, kapzsi, hanem legyen vendégszerető, jóakaratú, megfontolt, igaz, tisztességes, fegyelmezett.
Máma a hitelesség sokat számat – nem az a lényeg mit mondasz, hanem hogy hitelesen mondod-e. Az emberek megérzik az ilyesmit, hogy ki hiteles, és ki csak mondja, mondja…
Beszélgetésünk során többször is elhangzott utalás sportolásra, mára maradt ebből valami?
Már elemistakorunktól sokat futballoztunk, meg más egyéb sport is volt, de Gyulafehérváron aztán Sturek tanár úr nagyon megszállott volt – az az igazi tanár! –, olyan jól megmagyarázta nekünk, hogy mindenféle gyakorlatokat elvégeztünk a szereken. Jártunk versenyekre is, én is bekerültem a válogatottba, amely fel-fellépett ünnepségeken a helyi magyarság előtt.
A sportból a mostani életemre megmaradt a túrázás. Szerda a szabadnapom. Az utóbbi tizenkét évben körülbelül 200 rövidebb gyalogtúrán vettem részt, néha az EKE-s csoportokkal – mivel ők inkább hétvégén járnak, ami nekem nem annyira felelt meg –, de néhány csapattárssal, hárman-ötön, néha diákokkal együtt is jártuk a környező hegyeket. 10-15-20 kilométeres túrák, de szintkülönbség sokszor volt 6-800 méter is. Csodálatos… Azt nem is lehet elmondani, amit az ember ott lát a méla nagy hegyeken, a csendesség, a csobogó patakok melletti pihenő. Kimondhatatlan élmény. Kell is szeretni, persze. Eddig bejártam a Csalhót, Nagykőhavast, Istenszékét, Bekecs-hegyet, Ráró fejedelamasszony szikláit, a Károntát (a csíki hegyek legvégső csúcsa; egyik legnehezbb túra volt), a Naskalatot, és persze a Hargita minden részét. Nagyon jól éreztem magam minden túrán, fel is frissültem… és persze a kirándulás alatti beszélgetések is igen jók voltak. Mert ilyen helyre az ember nem akárkivel megy – úgy mondjuk, az ember a családját örökli, de a barátait meg tudja választani. Sokat tudnék még mesélni, de nem megyek most bele… különben is a túrázásról annak lehet mesélni, aki maga is megizzadt már legalább négy-öt ilyen távon. Aki nem próbálta, annak csak mesélés.
Zárszóként mit fogalmazna meg?
Ötven éve pap vagyok, soha még egy napot sem kellett feküdjek, kórházban sem voltam, orvosnál sem, csak ilyen kötelező munkaorvosi kivizsgálásokra, súlyproblémáim se voltak sose. Drága jó szüleim is hosszú életűek voltak, s jó géneket örököltem. Nem cigarettázok, nem kávézok, és már sok mindenről lemond az ember ebben a korban, de az egészség megőrzése igen fontos.
Születési helye és ideje: Csíkjenőfalva, 1947. 10. 30.
Teológiai tanulmányok: 1965–1971, SIS, Gyulafehérvár
Papszentelés helye: Gyulafehérvár, 1971. április 18.
SZOLGÁLATI HELYEK: Szárhegy (1971–1973), Székelyudvarhely (1973–1975), Zágon (1975–1979), Altorja (1979–2005), Csíkszépvíz (2005-től napjainkig)
