A negyedik évfolyam tagjaként 1999. és 2003. között járt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karára Bálint Róbert, aki a teológia mellett a német mellékszakot választotta. Bár saját bevallása szerint inkább „tékozló fiú” volt, mintsem mintadiák, a teológia elvégzése után doktori fokozatot szerzett kánonjogból, a hitoktatásra pedig hivatásaként tekint. A Csíkszeredában született, de Gyimesfelsőlokon felnőtt Bálint Róbert életét a csángók vallásossága szőtte át, és mind a mai napig Gyimesfelsőlokon érzi igazán otthon magát. A kétgyermekes édesapa az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatójaként tevékenykedik, diákjai közül többen a hitoktatói vagy a papi pályát választották.
Mit adott számodra a teológia?
Gyermekkorom filmjei közül kiemelkednek azok, amelyekben a főhős különböző okoknál fogva elveszíti emlékezetét és keres a saját múltja után. Keresi, hogy ki is ő… most én is, bár tudtommal nincs emlékezetkiesésem, felteszem a kérdést: ki vagyok én? A nevem Bálint Róbert és Csíkszeredában láttam meg a napvilágot. A csángók vallásossága szőtte át életemet gyermekkorom óta, hiszen Gyimesfelsőlokon nőttem fel, innen mentem Gyulafehérvárra, Kolozsvárra majd Budapestre tanulni. De hazatértem és Gyimesfelsőlokon érzem: itt vagyok otthon.
Kettős évfordulót ünnepel idén a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Római Katolikus Teológia Kara. Az egyetem 440 évvel ezelőtt alapított intézményi elődjére, a kolozsvári jezsuita akadémiára tekint vissza, illetve a kar fennállásának 25. évfordulóját ünnepli. Ebből az alkalomból november 12–13. között Közelebb hozni a teológiát címmel nemzetközi jubileumi szimpóziumot szervez a kar, az elmúlt 25 évet pedig a 25 évfolyam diákjaival készült interjúkkal idézzük fel.
A hit, vallás az életem része volt, valahogy nem kellett rátaláljak, mindig is ott volt az életemben. Lehettem volna pap, orvos, ügyvéd, kamionsofőr, vagy bármi (foglalkoztattak is ezek a hivatások…), mégis úgy érzem, Isten lefoglalt a hitoktatásnak.
Ballagás a teológia karon
Ebben az útban mindegyik településnek szerepe volt, mégis különösen a Kolozsváron eltöltött teológiai évek alatt ébredtem erre rá. 1999-ben érettségiztem Gyulafehérváron, ahol, bevallom, négy éven át foglalkoztatott a papság gondolata. Hogy jól döntöttem-e, majd kiderül, amikor tükör nélkül, homálytalanul láthatjuk a dolgokat, az viszont tény, hogy líceumi éveim után nem sokat tétováztam és jelentkeztem a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karára, a teológia mellett a német nyelv és irodalom szakot választottam. Ha most az akkori felkészültségemre gondolok, lelkiismeret-furdalás nélkül simán elutasítottam volna magamat. Mégis tanáraim valahogy többet láttak bennem, mint amit mutattam. Köszönet érte! Visszaemlékezve az évekre – bár akkor nem mindig és nem épp így gondoltam –, a négy év nemcsak a felkészülés helye volt, hanem igazi feltöltődés. Életem egyik kedvenc oázisa. Mi tagadás, diákként nem lehettem egy könnyű eset, mégis ott váltam igazán felnőtté. Sokat kaptam és már tudom: nemcsak magamnak. A teológia felkeltette az érdeklődésemet, hogy ha kis részterületen is, de tovább kutassak. Így Kolozsvár után a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen folytattam tanulmányaimat, ahol kánonjogból doktori fokozatot szereztem. Talán itt éreztem meg azt, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon.
Ballagási beszéd a líceumban 
Diákokkal 
A líceum
Azóta is két gyermek büszke édesapjaként Gyimesfelsőlokon élek és az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceumban tevékenykedem hitoktatóként. Az utóbbi négy évben ez a tevékenység kicsit „korlátozódott”, mivel a líceum igazgatói teendői sokszor lekötnek, de elmondhatom, hogy a napi hivatali teendők mellett bemenni hittanórára felüdülést jelent, és mindig azt remélem, hogy a diákoknak is. Ha közülük egy is úgy vélekedne a hittan órán töltött időről: „nemde lángolt a szívünk, amikor beszélt…”, az már épp elég is lenne.
És igen, vannak pozitív tapasztalatok: amikor néha a folyósón egy tanuló megállít vagy csak köszönésképp nagy mosollyal hozzám szól, hogy tanár úr, ma mit fogunk hittanórán csinálni – akkor ez jelzés számomra, hogy várják, várnak.
Öröm számomra az is, ha látom, hogy vannak szép eredmények: azok a diákok, akik hitoktatói, papi pályára lépnek. És ha ebben nekem is volt kis részem, akkor ez újabb erőt ad.
Mit jelent 2021-ben kereszténynek lenni?
Ha tudományos alapossággal szeretnék erre válaszolni, valószínűleg megszámlálhatatlan szerző temérdek könyvét, tanulmányát kellene „lehivatkoznom”. Mégis egyik kedvenc idézetemet osztom csupán meg: „Kereszténynek lenni nem könnyű dolog, mert a kereszténység soha nem volt a törpék vallása. Kereszténynek lenni nehéz dolog – de végeredményben nem érdemes másnak lenni!” (Blaise Pascal?).
És hogy én hogyan élem meg a kereszténységemet a mindennapokban? Igyekszem a Szűzanya árnyékában maradni. Teszem ezt úgy, hogy a hitoktatás mellett a másik hobbimnak is hódolok: társakkal kerékpáros zarándoklatok keretében keressük fel a Mária-kegyhelyeket, útközben imádkozva, elcsendesülve, Istenre, emberre, természetre figyelve: „per Mariam ad Jesum”.
Fatima 
Mariazell felé
Milyen útravalót adnál a teológia elkövetkező nemzedékeinek?
Voltak és vannak növendékeim a karon. De természetesen nemcsak hozzájuk szólok: nem véletlenül kerül senki a teológiára. Nem kívánok nehézségektől mentes éveket, sőt. Legyen benne minél több akadály, minél több erőfeszítés, mert úgy lesz majd szép, teljes. Ti közben éljetek, és ne csupán a célra figyeljetek. Mert másképp baj lesz: „Átmentél úgy az erdőn, hogy szinte semmit sem figyeltél meg. Nem gyönyörködtél, nem örültél. Persze tudom, siettél ide, ez a cél lebegett előtted, nem értél rá, ezt akartad mondani ugye? Az emberek nagy része is így siet át az életen, mint te az erdőn. Nem lát, nem hall, csak siet, célba akar érni. Esetleg, mint te, meg akarja tudni, mi a feladata. És ha én most, hogy ideértél, azt mondanám, hogy nincs itt semmiféle feladat? Hogy a feladat éppen az lett volna, amit útközben láttál, hallottál? Mit szólnál ehhez? Vissza nem mehetsz, elölről nem kezdheted, mitévő lennél, mondd?”
Ezért bíztatlak titeket, értékeljétek az időt, mert minden pillanata ajándék.
Befejezésül a kar egykori és jelenlegi tanárainak köszönöm, hogy többet láttak bennem, mint ami még mindig nem vagyok, köszönöm, hogy családias légkört teremtettek, hogy bár a ki vagyok kérdésre ma sem tudok rendesen válaszolni, hiszen folyamatosan ismerkedem magammal, mégis abban, hogy az vagyok, aki, az ő munkájuk, kezük is benne van, és köszönöm, hogy bár nem voltam egy mintadiák – inkább a tékozló fiú –, mindig érezhettem a féltő szeretetüket.
