Halottak napja közelében hálatelt szívvel állapíthatjuk meg azt, hogy vannak olyan halottak, akik bár réges-régen elhunytak, műveik révén évszázadok teltével is élnek a tudatunkban és valamennyiünknek irányt, sőt utat mutatnak. Ezek egyike a kereken 700 éve meghalt költőóriás, az olasz irodalmi nyelv megteremtője és a világirodalom talán legnagyobb alakja – Dante Alighieri (1265-1321).
Egy nemcsak művészileg, de mértanilag és matematikailag is precízen megtervezett gótikus templomhoz, mondjuk a Loire-völgyi chartres-i vagy a strassburg-i katedrálishoz hasonlítható, hármas tagolású (egyenként 33 énekből álló) hatalmas alkotásának a címe: Isteni színjáték – Divina Comedia.
A nagyívű műnek három közismert alcíme is van: Inferno, Purgatorio, Paradiso. Magyarul: Pokol, Tisztítótűz és Paradicsom, illetve Mennyország. Ezek a megnevezések persze nem földi értelemben vett „helyeket” jelölnek, hanem különféle szellemi állapotokat, és nem ezen, hanem – a másik világon. A latinul verselő poéta Vergilius és Beatrice vezetésével véghezvitt óriási misztikus túlvilági utazás költői leírása ezzel a meghökkentő mondattal kezdődik: „Az emberélet útjának felén (35 évet jelent ez az időtartam, a zsoltáros által kiszámított 70 éves emberi életkornak pontosan a felét – J.G.) egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém”.
Miután a három szellemi lelkiállapoton keresztül egyre feljebb jutó utazás során Dante a legmagasabb régióba, a Paradicsomba érkezik, ezzel a boldog célbaérkezésről tanuskodó mondattal zárja sorait: „a Szeretet mozgat Napot és minden csillagot”!
Babits Mihály fordításában a nagybetűvel írt Szeretet maga a háromszemélyű egy Isten, aki János evangélista szerint is, éppen azért, mert személyek közössége (!), maga a Szeretet. Ez a Szeretet-Isten „teremtőként” „mozgat (ma is) Napot és minden csillagot”. Ez a lényegében nagyon mély teológiai felismerés természetesen nemcsak személyesen a Danteé, de a mindenkori mélyen hívő emberé is, mely Madách küzdve-küzdésével és bízva bízásával teli földi élet után a végső megnyugvása is egyben, amit századokkal korábban igen találóan Szent Ágoston a Vallomások című világhírű könyvében fogalmazott meg: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, Istenünk”.
Milyen jó lenne, ha ebben a mostani nyomorúságos, egyfajta szellemileg „sötétedő erdőre” emlékeztető koronavírus-járvány okozta félelemmel teli helyzetben mi is felfedezhetnénk a boldog Dantéval az egyre vastagabban ránk boruló világnézeti sötétség ellenében a vakítóan felvillanó fényt! Ha végre eljuthatnánk a gondviselő Istenbe vetett hitnek az erőt adó bizonyosságáig, illetve a halhatatlanság hitének a megvallásáig, vagyis a szellemi zűrzavarból mindannyiunkat kimentő „kiútnak” , a gondviselő Istennek a megtalálásáig.
Nem erőnket meghaladó életfeladatról van szó, hiszen Keresztes Szent János (1542-1591) spanyol misztikus költő és egyháztanító szerint „nemcsak az ember keresi az Istent, hanem az Isten is keresi az embert”.
Jakab Gábor
