Néhány kézenfekvő társadalmi trendet, hirtelen vagy lassú (át/el/meg) változást szedett lajstromba és kommentált Sebestyén Péter marosvásárhelyi plébános. Ezeken nyomon követhető, milyen az, amikor csak a külső változik, de belül minden marad a régiben. Példái az utóbbi ötven évből kiragadottak, a körülöttünk fortyogó változások listázása mellett a megoldásra találást is igyekszik segíteni.
Amikor szüleink nemzedéke a háborút követően, a gyors iparosítással és téeszesítéssel városra került, megcsapta őket a kényelem szele. A tömbházban villany, víz, gáz, fűtés, nem kell a földet túrni, sárban taposni. És aztán jött a városi életmóddal velejáró elidegenedés, sajátos etikett és viselkedésszabályok. Nem illik kiabálni, nem szabad énekelni, az utcán kergetőzni. Már nem ismerték a szomszédokat, nem is érdekelte őket, hogy a túlsó lépcsőházban ki lakik, sőt nem is köszönnek egymásnak városon. Ebből mára az lett, hogy ha valakit megszólítasz, beperel zaklatásért.
A telefon a feltalálása óta nagy utat járt be. Már az is nagy újdonság volt, hogy kábeleken bevezették falura is. De kezdetben csak a postaközpontba. Onnan kellett – miután kiálltad a sort – bejutni a fülkébe, és kinn tárcsázták a hívott számot, majd szólítottak. Aztán lett vezetékes telefon néhány hivatalban, majd a házakhoz is bekötötték. Ebből az időből való a vicc, hogy János bácsi tehene nem kerül haza a csordával, így elmegy a paphoz, hogy onnan hívja fel a téeszelnököt telefonon: „Nem-e látta a pirostarka tehenemet? – Dehogynem. Most sirül bé a kapun… – Na, adja csak a telefonhoz.”
Ma a maroktelefon elidegenítő magányában már páros, sőt csoportos elidegenedést is tapasztalunk, hiszen sokszor házaspárok, családtagok sem szólnak egy szót sem egymáshoz hosszú órákig, csak nyomkodják a kütyüt.A falu, a népi, a paraszt szinonimája, szitokszó lett, miközben az urbánus a gazdagodást, az értelmiséget, a haladást jelképezte. Mára a falvakon is eltűnik a háztáji gazdaság, a zöld kertek helyét kövezett, vagy betonozott-aszfaltozott járdaszegélyek, udvarok, nagyobbnál nagyobb garázsok és piknikező filagóriák foglalják el. Ne kelljen kaszálni, füvet nyírni, inkább térkövezzünk. Csűrre, pajtára nincs szükség, a húst, tojást megvesszük a boltban. Ma már a falusiakat is zavarja a harangszó, a tehéntrágya, a kutyaugatás.
Az állatjogoknak köszönhetően most már a kutyát nem tartjuk láncon, szabadon megharaphat bárkit, fölvihetjük a tömbházlakásba mint házi kedvencet, és nem édesanyánkat, öregapánkat sétáltatjuk, nem a kertben kapálunk, hanem kutyasétáltatással mérjük ki, hányat is léptünk, s közben a füldugón hallgatjuk a dum-dum zenét.
Akkoriban még magáztuk a nagyobbat, tisztelettel megadtuk a címet, ami neki járt, „Isten áldjával” köszöntünk. Most meg a „helló”, „jó napot”, „szia” a menő köszönés. Hiszen egyenrangúak vagyunk és közvetlenek, nem?
A kézbeli munkáknak, még ha a szükség vitt is rá, becsülete volt. Legyen szó cipőről, ruháról, népi mesterségekről, szükségleti cikkekről. Most azt nézzük, ami könnyebb, olcsóbb. A gépek, a robotok, a számítógépes automatizálások mára nem csak megkönnyítették a munkás dolgát, hanem magát a munkaerőt is „felszabadították”. Magyarán nincs is szükség munkáskézre, ha a gép megoldja helyetted. Már a kórházban is gépekkel műtünk. Csak éppen az emberi tényezőt nem sikerült kiiktatni. Hiszen istenadta tehetségével a gépet is ember alkotta.
A tudást, műveltséget olvasással, írással, tanulással szereztük meg. Most már a lebutított, ún. pragmatikus tudásra van szükség csak. Ami azonnal pénzzé váltható. Nem változtunk semmit, csak maga alá gyűrt a bálványimádás. Ma már nem olvasunk el egy „egész” könyvet, az már túl sok. És nem kerülget a katarzis sem utána.
A globalizáció sokat segített a kényelmi színt növelésén, de az erkölcsi fejlődés lemaradt. Megrekedt egy infantilis szinten. Emberségben egyenesen visszafejlődtünk a pénzzel s a technikai haladással párhuzamosan. Fölösleges igényeink születtek, de alapvető dolgokban nem lettünk jobbak, becsületesebbek, igazabbak, szentebbek. Ezért szükséges az állandó kontroll, megfigyelés, monitoring, szabályzók, etikai kódexek. Mert a korrupció, a csalás, a törvény elkerülése számos rafinált módozattal bővült.
A kultúrát akkortájt még a közösségben „szedtük fel”. Egymást erősítettük általa. Most már virtuálisan, a számítógép képernyőjén megkapjuk annak felhígított, kommersz, zanzás változatát. Ennyi elég is a konzumidiótáknak.
Eddig fényképészt kellett hívni, hogy egy családi esemény életre szólóan megmaradjon, most mindenki fotóművész.
Eddig a kocsmában, a templomkertben, falugyűlésen, bálban, közösségi munkák alkalmával, a kapu előtti szakállszárítóban beszéltük meg a társadalmi gondokat, osztottuk meg a híreket, pletykákat, adtunk hírt magunkról, de annak volt egy fegyelmező, kordában tartó hatása. Most a közösségi médiafelületeken csak a kíváncsiságunk iránti vágyat tömködjük, de az, mint a kisgömböc, mindig telhetetlen.
Akkor a kommunista hatalom fizetett a besúgóknak, s nem tudtuk, családunkban-szomszédunkban kit szerveztek be. De azért a kommunistákat is ki lehetett cselezni, és nem volt kötelező beállni közéjük. Ma a nagy demokráciában mindenütt kamerák, bejelentési kötelezettség, nyomkövető chipek, ellenőrző kódok világa tombol, amikor maga a szolgáltató világvállalat vagy a titkosszolgálat kipécéz magának egy célszemélyt, egy-egy szót, kifejezést, amit ha használsz, nem leszel politikailag korrek vagy egyenesen letiltanak a netről.
A kilencvenes évek elején ujjongtunk a Nyugatról hazajött tanároknak, az általuk hozott friss nyugati szellemnek, hiszen ők fényévekre előttünk járnak a haladásban, világlátásban, hitéleti sikerekben. A protestánsoknál főleg a hollandok szerették volna a baloldalt megkeresztelni, és ezzel a hurráoptimizmussal árasztották el erdélyi hittestvéreiket. Minket, katolikusokat a német egyház karolt fel. Onnan vártuk a zsinat utáni tippeket, közösségi megoldásokat, lelkipásztori ötleteket, nem beszélve a kamionszámra érkező segélyektől. Aztán kiderült, hogy amit importáltak volna hozzánk, az már nekünk hagyományainkban, génjeinkben, tudásunkban ott van. És amire mi behoztuk volna a „lemaradást” velük szemben, addigra agyoncsapta őket a globalizáció.
L.Takács Bálint Bad trip című novelláskötetében írja: „A kocsi csendben haladt át a kihalt tájon, és Istent kereste. Egy kettévágott Tesla hátsó része, lóhoz kötve. Amikor az elektromosság megszűnt, a társadalom összeomlott. Aztán kihaltak a városok, elnéptelenedett a Föld. Felnőtt egy új nemzedék, akik beleszülettek az apokalispszisbe.”
Hogy a világ változandóságai közepette szívből ragaszkodjunk hozzád, akiben megtaláljuk igazi örömünket — imádkoztuk a héten többször is a szentmisében. Hogy a te változatlan szeretetedben részünk legyen, mondhatnánk saját szavainkkal. „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem eddigi gondolkodásmódotokkal ellentétben újuljatok meg, hogy felismerjétek mi az Isten akarata, mi a kedves előtte, mi a helyes és mi a tökéletes…” – írja Szent Pál apostol a rómaiaknak (Róm 12,2).
A hűség nem a változatlanságot jelenti, sokkal inkább a változásra való képességet, ahogyan ezt Szent József életében is látjuk – mondja dr. Versegi Beáta CB szerzetesnővér, a Nyolc Boldogság Közösség tagja. Társadalmi viszonylatban folyton változást akarunk. Kissé eltúlozva az is kijelenthető, hogy erről szól a történelem. A hullámzó, kiterjedő és összehúzódó mozgások, háborúk, ipari forradalmak, technikai civilizációs váltások is erre utalnak. Úgy tűnik, az emberiséget valami belső erő sürgeti az elvesztett paradicsom visszaszerzésére vagy újra megtalálására… Az istenkeresés nyugtalansága lenne ez? Vagy inkább a kamasz idegessége, akinek nincs elég pénze, hogy a szüleitől önállóvá váljon?… Miközben állandóan önnön korlátaiba botlik. Mert valami változhat kívül, ha belül nem. Valami van bennünk, ami állandó, ami stabilan megtart. Aminek szavatossága nem jár le a következő divathullámmal vagy kormányváltással. És még a főnök kiöregedésével sem. Van, ami úgy változik, hogy a külső járulékok, formák, eszközök módosulnak, átalakulnak, de a benső érintetlen. Viszont van belső változás is, ami nem annyira látványos, évtizedek kellenek hozzá. És nem kampányok, nem erőltetett akciótervek, nyomuló reklámok, ezerszer elhangzó közhelyek, s még csak nem is majom-utánzásra alapozó kezdeményezések szülik.
A belső változásnak érésre, erjedésre, sok imára és lelki küzdelemre van szüksége. Hogy napi szinten a fix pontra, Istenre kapcsolódjon rá, akkor is, ha a Föld forog, s a trendek változnak.
Sebestyén Péter
