Egy év késéssel, de lecsengett ez az olimpia is. Vannak, akik nyertek, vannak, akik veszítettek vele. Nyögvenyelősen indult, a japánoknak is nagyon rosszkor jött. Nem csoda, hogy a szervezők közül sokan visszaléptek, mások öngyilkosok lettek. De azért meg kellett szervezni, nehogy szó érje a ház elejét. Járványon innen, politikán és gazdasági hasznon túl mi, távoli gyalognézők mégis sokat nyertünk belőle. Főleg élményt, látványt, felemelő és megdöbbentő emberi helyzeteket, melyek így vagy úgy, de beleégtek lelki retinánkba.
Mivel pedig épp nyári szabadságidőmre esett ez az időszak, alkalmam volt hol tévén, hol neten, hol rádión érdeklődéssel és figyelemmel követni a játékokat, arra is lehetőség adódott, hogy még intenzívebben végigizguljam az eseményeket. Nem egyszer könnyet csaltak a szemembe magyar olimpikonjaink hősies küzdelmei, de a több mint kétszáz ország sportolóinak színes, emberi reakciói, önfeledt elérzékenyülései engem is mélyen megindítottak. A teljesség igénye nélkül csak néhányat említek, ami még sokáig bennem marad, és lelki tapasztalattá sűrűsödik.
Ott van mindjárt az öreg japán bácsi az olimpiai falu szélén, aki minden reggel egy jó szóval, biztatással fogadta a játékosokat. Egy táblára írta fel angolul, hogy: örüljetek az életnek, nem baj, ha nem nyertek érmet!
Felejthetetlen az örömmámor, ami az olasz (Tamberi) és a katari (Barsim) magasugrókból sugárzott, amikor az új szabályok szerint megegyezhettek abban, hogy mindketten aranyérmet nyernek. És az olasz el sem mozdult a pályáról addig, amíg honfitársa (Lamont Marcel Jakobs) a 100 méteres futást meg nem nyerte elsőként, és megölelte őt.
De azt a sírást, azt a könnyekben kitörő elégtételt és feszültséget sem tudom feledni, amelyet a tollaslabda első norvég győztese, Axelsen aratott, amikor a döntőben óriási párharcban felülkerekedett a kínain.
Apropó kínaiak: asztaliteniszben most is nagyot alkottak. A két döntős közül az „öregebb”, a tapasztaltabb (Ma Long) épp, hogy csak legyűrte fiatal riválisát(Fan Zhendong), és persze a győztes csapatuknak is ők ketten az oszlopos tagjai. Épp az előtt izgultam végig Szőcs Bernadették meccsét is.
Megható jelenet volt a 200 méteres vegyesúszás új bajnokavatásán is, amikor a frissen aranyérmes kínai fiú (Vang Sun), tisztelettel és alázattal meghajolt a rekorder Cseh Laci előtt. Ezt szavakkal nem is tudta volna jobban kifejezni.
De hadd álljanak példaképként fiataljaink előtt az ifjú és veterán magyar olimpikonjaink, akik a maguk szívós küzdelmével, akaraterejével hittek képesességeikben és szembe mertek szállni a világgal. Egyik meglepetés a másik után ért minket, magyarokat, amikor reggel arra ébredtünk, hogy olimpiai bajnok: Szilágyi Áron, Milák Kristóf, Lőrincz Tamás, Kopasz Bálint, Tótka Sándor, a Bodonyi-Csipes-Kárász-Kozák kajak négyes. És milyen verejtéktől és elszántságtól értékes ezüstérmeink lettek, köszönhetően Siklósi Gergelynek, Milák Kristófnak, Lőrincz Viktornak, Varga Ádámnak, Berecz Zsombornak, Rasovszky Kristófnak, Csipes Tamarának. És a bronzokat se felejtsük, hiszen a bronz is dobogós nemesfém, és hány millió magyar drukkolt Hárspataki Gábornak, a férfi és női pólósainknak, Kozák Danutának, Kovács Saroltának, a férfi kardcsapatnak és Tóth Krisztiánnak. És ide vehetjük a pontszerző negyedik meg a többi helyezéseket is. Olyan lelkesen konferálta fel az angol bemondó Kozák Danutáék győzelmét, hogy a himnusz alatt engem is hatalmába kerített az elérzékenyítő hála, boldogság. Zokogtam.
Az idei „kovidos olimpia” azért is sokáig megmarad emlékezetünkben, mert olyan ritka, rendhagyó jeleneteket, helyzeteket láthattunk, amelyek térdre kényszeríthetik még a politikus meg sportszakembereket egyaránt. Láttunk olyan ezüstérmest, aki visszaadta érmét, mondván, hogy elcsalták tőle az aranyat; láttunk duzzogó bokszolót, aki még egy óráig tartott „japánsztrájkot” a ringben, miután kipontozták. Láttunk olyan olimpikont, akinek azért lett aranyérme, mert akinek járt volna, azt fejbe rúgta; láttunk politikai okokból más sportszerre kényszerült sportolót, aki nem utazott vissza hazájába, hanem mielőtt feltették volna a repülőre, menedékjogot kért egy másik országtól. Láttunk 12-13 éves olimpiai bajnokokat, láttunk lengyeleket, akik taroltak a férfi és női kalapácsvetésben, olaszokat akik „leszaladták” a kenyai és etióp futókat. És láttunk japán kultúrától átitatott, túlbuzgalommal feldíszített öttusa-lovaglópályát, ahol egy kanyarban a terpeszben guggoló szumós szobra megriasztotta, felbőszítette és megijesztette a lovakat, már-már felborítva a verseny eseményeit.
És láttuk az etióp születésű Sifan Hassant, a Hollandiát képviselő hosszútávfutót, aki szinte három arannyal zárta a maraton számokat. Az az érettség, alázat, a kimerült arcon is átsugárzó elhivatottság, szívós megfontoltság gyerekeink iskolapéldája-mintája lehetne. Nem véletlen, hogy a záróünnepségen a NOB őt kérte fel az európai nemzetek képviseletére az emelvényen.
Isten megengedi a szabad akaratot. Megengedte a járványt is. De nem hagy magunkra. A járvány közepette megrendezett olimpiával is esélyt adott, hogy növekedjünk emberségben. Ő akkor is ott van bennünk, velünk. Sokkal erőteljesebben áthatja emberségünket, mint a rosszaságunk. Ő kihozza belőlünk a jót akkor is, ha nem figyelünk rá, ha őt mellékvágányra taszítjuk. Mert emberi természetünk, ha romlott is, ha rosszra hajló is, ha megbicsaklott is a bűnre való képesség miatt- mégis tudunk jót tenni, jók lenni. Mennyivel inkább, ha együttműködünk kegyelmével. Zorán egyik énekszáma jut eszembe: Amikor önfeledten táncolunk, Isten mosolyog. És beáll a táncba…
Ott volt ő is az olimpián.
Sebestyén Péter
