Áldás

Papszentelés után a primicia következik, első mise a szülőhelyen, a kibocsátó, támogató otthoni közösségben, abban a templomban, ahol a pap gyerekként a templomi szertartások ízébe belekóstolt, ahol a szentmise szépségét megtapasztalta, ahol először és még sokszor imádkozott, ahol keresztelték, elsőáldozáshoz járult, bérmálkozott… Könnyes, imádságos nap ez, és a felszabadult örömé is. Ekkor köszöni meg a frissen szentelt az otthoniaknak a sok imát, jó szót, támogatást, segítséget, és egyben ekkor bocsátják igazán el, szárnyra az otthoni közösségből. Idén is igen szép primiciás élményt kapott a szatmári egyházmegyében Nagybánya, a gyulafehérvári főegyházmegyében Segesvár, Ditró, Máréfalva és Csíkszentimre.

Az egyes ünnepek egyediek, minden közösség kitesz magáért, minden újmisés izgul, milyen lesz először papként a sokat csodált oltár mögé lépni, önállóan végezni a szentmisét, áldást adni. A krónikás nem juthat el minden helyszínre, hogy minden egyedi, egyediségében megkapó esemény krónikáját megírja. Amikor eljut, maga is mint hívő az imádkozók közt, meghatódik, és nehéz aztán elfogulatlan beszámolót készíteni. Ezért ez az írás csupán egy hangulatot próbál rögzíteni és megosztani, amelyhez ki-ki odateheti a maga élményét.

Idén Máréfalvára és Csíkszentimrére sikerült eljutni: mindkét helyen kiemelendő, hogy régen volt primicia, és ezért is nagy izgalommal készült a közösség apraja-nagyja. Sebestyén Ágoston máréfalvi plébános elfogódottságát az magyarázza, hogy bár nagy, élő, vallását gyakorló közösség pásztora, új papot jó tizentöt éve nem adott a falu az egyházmegyének. Csíkszentimre utolsó primiciája is a kilencvenes években volt, a múlt században, pedig itt is élő, összetartó közösséget pásztorol a szervezésben láthatóan rutinos Fábián Zoltán plébános.

Nem krónika, csupán egy szubjektív hangulatkép: utóbbi helyszínen egy régi, szép szokást láthattak a primiciára érkezettek, jómagam először láttam ilyet, talán azért is érintett meg különösképpen. Ez a szülői háznál, a templomba vonulás előtti kis búcsúztatás, amelyet a plébános vezetett, de amelynek főszereplői a szülők. Az újmisés köszönete után a szülők áldásával indul a pap fiú, hogy első szentmiséjét a rokonok, barátok, kortársak, falusfelek jelenlétében bemutassa, és annak végén újmisés áldásban részesítse a jelenlevőket, köztük elsőként a szüleit.

Az otthontól, szülői háztól, testvértől, családtól való elköszönés rövid, de megindító szertartása nem liturgikus gyakorlat, helyi szokás ez. Megindító. Mert szép azt felidézni, honnan és hogyan is indult, a szülők szeretetének gyümölcseként egy Istennek odaadott élet. A gesztusok a szavaknál mélyebben kifejezik az érzéseket, és mélyebben, felszabadítóbban hat, ha a szülői háztól való elengedés látható jelekkel is megtörténik. A papot ugyanis szolgálatra, Isten igájába, az emberek segítésére, vigasztalására, kísérésére szentelik, ehhez szükséges a teljes belső odaadottság és szabadság: sok minden köthet le és meg, de a szülői házhoz való természetes odabogozottság gesztusokkal is kifejezett könnyes, meghatódott feloldása felszabadító érzés. Erősebb léptekkel indul, aki tudja, hogy ténylegesen, szeretettel elengedték felnőtt élete, hivatása útjára. Szép az ív, ahogyan a szülői háztól szülei áldásával indul első miséjét bemutatni, s annak végén mát ő esdi le az áldást azokra, akik vállalták, táplálták, felnevelték, felnőtté szerették.

Isten áldása kísérjen minden újmisést, minden, a lelkekért munkálkodó papot, és a papságra, szerzetességre készülőket, valamint hívő közösségeinket!