Gyakorlati éves kispapként Kádár János Győző a csíksomlyói plébánián élve minden csütörtökön a Caritast szolgálja. A logisztika munkatársainál kezdi a napot, majd a Jakab Antal Ház közösségével imádkozik, elmélkedik, onnan a védett otthonba tér be, hogy az idősek kezét szorítva együtt mondják el, hogy „most segíts meg Mária”. Az idősektől a fogyatékkal élőkhöz tart, a Szent Ágoston nappali foglalkoztató fiataljai ujjonganak, amint meglátják, és be is vonják a labdajátékba, aztán társasozni kell velük, kicsit bolondozni, vagy csak úgy csendben lenni. A Gyulafehérvári Caritas munkatársai készítettek vele interjút, ebből idézünk a caritasos tevékenységére vonatkozó részleteket.
Ki is az az ember, aki csütörtökönként a csíki caritasosokkal együtt imádkozik?
– Kádár János Győző vagyok, viszont mindenki Viktornak szólít. 1998. június 28-án születtem, Búzásbesenyőben. Szüleim elváltak négyhónapos koromban, kilencéves koromig édesanyámmal, nagyszüleimnél nevelkedtem. Édesanyám kötött egy újabb házasságot a mostani élettársával, nevelőapámmal, aki saját gyerekeként elfogadott, befogadott, és van egy féltestvérem, Nikoletta. Elemi iskolámat otthon a szülőfalumban végeztem, s hogy a hivatásom miből adódik, azt úgy szoktam viccesen mondani, hogy Besenyőből ahány pap van, az összes rokonom.
(…)
Kivételes gyakorlati évre, tulajdonképpen másfél évre tért vissza a teológiára, és kapott kihelyezést Csíksomlyóra, egyelőre jövő februárig. A gyakorlati év része a szociális szervezeteknél való szolgálat. Mit ad csütörtökönkét a caritasos csapatoknak, és mit kap az ellátottaktól, a „remetéktől”?
– A közvetlenségre törekszem, hogy az ember a papot ne csak az oltárnál lássa, hanem merje feltenni neki a kérdéseit, tudjon nyíltan beszélni arról, ami foglalkoztatja, hitéről, bajairól. Ha nem mernek tőlünk kérdezni, máshol kutatnak, s lehet, téves információt kapnak. „Hegy vagyok”, aki elmegy Mohamedhez. Ismergetem a caritasos lelkületet, jelen vagyok, megszólíthatóan. A közvetlenséget adom és kapom is minden csütörtökön. Az idősotthonban együtt imádkozom mindenkivel, aki igényli, első pénteken megáldoztatom őket, s jó látni, amikor az idős ember az imában megnyugszik, mikor vár rám, igényli a törődést. Szeretetet ad cserében, akár a fiatal fogyatékkal élők. Ők is elfogadtak, öleléssel várnak. Első alkalommal, amikor oda mentem, bemutatkoztam, ők is elmondták a nevemet, aztán felállt az egyik, kinyitotta az ajtót, s azt mondta: kikísérlek. S akkor kijöttem. Amikor második alkalommal mentem, akkor tízóraiztak, rögtön felszöktek, odajöttek, ölelgettek, simogattak, nekik ez a szeretet nyelvük. Ma már annyira „magukénak éreznek”, hogy amikor odamegyek, alig akarnak elengedni. Ha közéjük megyek, rádöbbenek, hogy mindannyiunknak van fogyatékosságunk, de ők abban többek, hogy nincsenek elvárásaik. Autistákról, Down-kórosokról van szó, az Isten megengedte, hogy ez a fogyatékosságuk meglegyen, de az egyik felén, amit elvesznek, az a másik felén dupláján adódik vissza: ők igazán ki tudják fejezni a szeretetet. Nincs bennük se érdek, se feltétel, hogy most szeretlek, de…; vagy szeretlek, ha… Ezt kellene valahogy mi is papként, a hívekkel együtt kivigyük a világba: a tiszta, érdek nélküli, feltétel nélküli szeretetet.
Az interjú teljes változatát elolvashatják a Gyulafehérvári Caritas honlapján, amiből kiderül, hogy Kádár János Győző miként kapta a hivatását, hogyan bizonytalanodott el abban és kért ezért két év gondolkodási időt, illetve hogy került vissza ismét a teológiára, megerősödve hivatásában.
Forrás: György Mária Angéla, Balázs Katalin/Gyulafehérvári Caritas
