Nemrég jelent meg Gerd Krumeich történész Jeanne d’Arcról, azaz Szent Johannáról (1412–1431) szóló új könyve. A Vigília folyóirat Facebook-oldalán tett közzé egy részletet, melyben a szerző beszél Szent Johanna alakjáról, szerepéről. A történész szerző, akinek habilitációs munkája is Szent Johannáról szólt, elmondja, kutatása miért aktuális ma is: „a korábbi életrajzok óhatatlanul elavultak, bár közlik a fontos forrásokat. Nem próbálok új forrásokat találni, már az is elég, ha valaki pártatlanul értékelni tudja az ismerteket.”
Már ötszáz éve léteznek tudományos értekezések Jeanne d’Arcról, de nem lehet egyszerűen lemásolni a korábbiakat – minden korban szembe kell nézni az idevágó kérdésekkel. Mindig az adott kor alapján is születnek rájuk válaszok. Ma másként látjuk az egyház és az egyén viszonyát, mint száz éve látták; és a nacionalizmust is másként ítéljük meg, mint ötven évvel ezelőtt – azt a két kérdéskört tehát, amely Johannához kapcsolódik: a nacionalizmus és az egyházpolitika, az egyén és az egyház kapcsolatát.
Ezért a korábbi életrajzok óhatatlanul elavultak, bár közlik a fontos forrásokat. Én nem próbálok új forrásokat találni, már az is elég, ha valaki pártatlanul értékelni tudja az ismerteket. Egyetlen középkori emberről sincs annyi megbízható és közvetlen forrásunk, mint Johannáról. Ismerjük két per teljes anyagát; az elítélési és a rehabilitációs eljárást. Az akták igen beszédesek – olvasás közben az ember szinte hallja Jeanne d’Arc hangját. De a vádlóiét, a védőiét és a bíráiét is.
A korabeli emberek gyakran találkoztak látnokokkal, csak éppen nem olyan harciassal, mint Johanna, aki ráadásul az egyszerű nép gyermeke volt. Tekintélyes teológiai bizottságot állítottak fel, amely hat hétig tanácskozott, majd megállapította: Isten egy fiatal lányt is küldhet Orléans felszabadítására, s hiba lenne, ha nem kapna esélyt. Johanna nagy (három-négyezer fős) sereget kapott, és tényleg sikerrel járt. Az angolok annyira megijedtek az ördögi szűztől (mert ők annak tartották), hogy elmenekültek a városból.
Akkoriban ha valaki hangokat hallott vagy látomásai voltak, nem az volt a kérdés, hogy eszelős-e, hanem az, hogy Istentől vagy az ördögtől valók-e a hangok, amiket hall. A burgundiaiak és az angolok úgy vélték, az ördögtől valók; a franciák viszont úgy, hogy Isten cselekszik a szűz által. A korabeli emberek tényleg azt hitték, hogy Isten bármikor be tud avatkozni a történelembe. És miért ne avatkozna be egy hadat vezető szűz által? Joseph Görres nagyon szép képpel fejezte ki ezt a meggyőződést: Isten egy nádszállal is ki tud dönteni egy tölgyfát. Ezt komolyan kell vennünk ahhoz, hogy Johannát a saját kora kontextusában megértsük.
Jeann d’Arc mindig ugyanazokat a kérdéseket veti fel: Megtörténhet ilyesmi? Mi húzódik a jelenség mögött? Átverés csak az egész, vagy tényleg létezik természetfölötti valóság? E csodálatos történetet soha nem fogjuk teljesen megérteni, s ezért mindig érdekes lesz. Ha elmesélem a nyolcéves unokámnak, máris kirakja legóból. Mindig példaértékűnek tartottam Joahannát, mert hihetetlenül tántoríthatatlan. Büszke, és néha talán el is bízza magát. Támadói gőggel vádolták. De a katonákat lenyűgözte egyszerűsége és közvetlensége. Tántoríthatatlanul követte, amit helyesnek tartott.
