Május 12-én helyezték örök nyugalomra István Imre ferences testvért a csíksomlyói kegytemplomban bemutatott szentmise után. Szülei, testvérei, családtagjai, ferences rendtársai és népes hívősereg vett részt a temetési szentmisén.
A szentmise főcelebránsa Tamás József ny. segédpüspök volt, bevezető szavaiban Jób pátriárkára utalt, akit sok csapás ért, elveszítette gyermekeit, egészségét, vagyonát, mégis így szólt: az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az ő neve. Imre testvért „42 éve adta Isten egy családnak, egy egyházközségnek, a mi népünknek, 11 éve pedig a ferences rendnek. Perelhetnénk, mert szerettük volna megmenteni őt erre az életre, de nem tesszük” – mondta a nyugalmazott segédpüspök.
Urbán Erik rendtartományfőnök homíliáját teljes terjedelmében alább olvashatják. A szentmise végén Imre testvért a kegytemplom kriptájában, korábban elhunyt ferences rendtársai mellé helyezték végső nyugalomra.
„Az Isten halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette!” (Bölcs 2,23)
Két fiatal a nyári nagy melegben elment biciklizni. Alig érték el a város szélét, az egyik bicikli meghibásodott. Miközben próbálták megjavítani, odament egy idős asszony és megkérdezte: Segíthetek? A fiúk azt válaszolták: Köszönjük a jószándékot, de nem tud segíteni nekünk! Az idős asszony folytatta a beszélgetést: A bicikliszereléshez igaz nem értek, de az ernyőmet a fejetek fölé tartom, hogy a forró nyár ne süsse a fejeteket. A hitnek az ernyőjét tartsuk egymás feje fölé, annak a hitnek az ernyőjét, miszerint Isten úgy szerette a világot, benne Imre testvért is, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16). Mert a mi hazánk a mennyben van… (Fil 3,20). Ez az életérzés ad egy meghitt otthonosságot a többi keresztény között, és ez ad egyfajta idegenséget ebben az elmúló világban.
Imre testvér, hazaérkeztél… – azon a helyen, ahol 2009. szeptember 8-án végleg átadtad magad a fölséges és dicsőséges Istennek. Beteljesedett mindaz, amit a lelki végrendeletedben hátrahagytál és ránk bíztál: „Elmentem a jó Istenhez az örök hazába. A jó Isten a szenvedések után átvitt a mennyországba. Ne veszítsétek el a reményt, majd ott fogunk találkozni a hitünk szerint, ahol nincs miért félni, mert ott mindenkinek helye van, és ott mindenki boldog lesz egy örökkévalóságon át. Isten – a Boldogságos Szűz Máriával – mindannyiunkat vár, és szerető karjaiba zár az út végén. Ebben higgyetek, és a szeretet vezérelje minden lépéseteket.” Testvérem, köszönjük a bátorító szavakat!
Sokan vagyunk, akik áldjuk és dicsőítjük Istent Imre testvérért mint az ő ajándékáért, még akkor is, ha nehezünkre esik elengedni őt. Köszönetet kell mondani Istennek, mert Imre testvéren keresztül is Isten az üdvösségről beszélt, és közel hozta magát benne. Köszönet a családnak, elsősorban édesapjának és édesanyjának, majd testvéreinek, hogy elengedték őt, hagyták, hogy Isten feladatokat bízzon rá a ferences testvérek között, közöttünk. Miután elvégezte Imre a szükséges képzést, akár Székelyudvarhelyen a kolostorban működő kollégiumban, akár Déván a plébániai szolgálatban, vagy Brassóban a templomi és rendházi szolgálatban, netán a ferences világi rendi testvérek szolgálatában, nagyot tett. Időközben ugyanakkor olyan ajándékot kapott az Istentől, amelyet nehéz elfogadni, idő kell hozzá, de az időt is megkapta, és betegségével harcolva, olykor gyógyulva, máskor újra kiújulva, visszaesve, de példát mutatott a kolozsvári közösségben a jelenlétével, vagy az utolsó hetekben a csíksomlyói kegyhelyen szolgáló közösségnek.
Ki volt számunkra Imre testvér? Mindannyian számtalan emléket őrzünk róla. Vannak saját emlékeink, vannak közösek. Az elmúlt napokban számtalan emléket felidéztünk. Jó volt feleleveníteni, újraélni, felidézni. Éljünk a lehetőséggel, hogy megválaszoljuk magunknak, magunkban a kérdést. Visszaemlékszem Imre testvérre mint jelölttársamra, húszéves távlatból is előttem van az energikussága, tenni akarása, imádságos élete, szolgálatkészsége, segítőkészsége, aki kereste mások társaságát. Szolgált mint ferences testvér, de a rábízott feladatokon túl személyiségéből mélyebbet, értéket is felmutatott. Nem annyira a szavaival, hanem inkább az életével, mosolyával, hivatásának megélésével prédikált. Maga mondta: „Nem bántam meg, hogy a jó Istennek szenteltem az életemet. A jó Isten – a sok nehézség ellenére is azt tapasztaltam mindenki részéről, hogy – a tenyerén hordott”. Az élet nagysága, gazdagsága abban áll, ha teljesítjük kötelességünket Isten és embertársaink iránt. Ha megálljuk a helyünket ott, ahová az Isten rendelt. Ha szeretettel vagyunk Isten és felebarátaink iránt. Ez nemcsak kötelesség, hanem küldetés is. Aki ezt megvalósítja, az teljesíti küldetését, élete akár rövidebb, akár hosszabb, teljes és értékes, függetlenül évei számától.
A fiatal halála mindig megdöbbentő, mert felborítja az emberi számításokat, romba dőlnek a tervek. 2016. szeptember 13-án, amikor Imre szembenézett a betegséggel, az elkerülhetetlenül magával hozta a krízis pillanatát is, és arra hívta Imrét és bennünket is, hogy áttekintsük saját helyzetünket, hogy szembe tudjunk nézni ezzel a kihívással, amennyire fizikailag lehetséges. Megtapasztaltuk azt is, hogy sokat tettünk, tettek orvosok, ápolók, gondozók, de be kell látnunk, hogy néha az eredmény olyan, mintha tétlenkedtünk volna, el kellett fogadnunk az emberi lét határait és a betegséget. Imre nem hagyta magát, nem keseredett bele helyzetébe, vagy ha igen, hamar erőt vett fásultságán és tanított bennünket. Csodáltuk a kitartását, erőt adott nekünk is élni akarása, a küzdelme, a hittel végzett imádsága, és egyszer csak a már meglévő kapcsolataink Imre testvérrel változni kezdtek – megerősödtek és elmélyültek. Csodáltuk, máskor nem is értettük, hogy számtalan helyen ott akar lenni, eseményeken részt akar venni, még akkor is, ha nehézségbe került a betegség miatt; kapcsolatokat ápolt a végsőkig – csak sejteni tudjuk, mit miért tett, de egy biztos: élményeket gyűjtött, szeretetet adott. A már említett lelki végrendeletében írta: „Egyedül a szeretet marad meg az emberek szívében… Lelkünk a jó Isten szent színe elé kerül. A szeretetet és annak a műveit viszem a fölséges és dicsőséges Isten elé. Nincs miért aggódni, hisz a jó Isten kezében vagyok. Ő az, aki ítél majd, aszerint, hogy hogyan éltem le az életemet. A jó Isten irgalmas, és ebben bízok. Abban bízok, hogy ő irgalmas és szeret, és az én bűnbánatom kiesdi, hogy bejussak az örök hazába, ahol már megszűnik végleg a szenvedés, és helyébe lép a szeretet egy örökkévalóságon át.”
De láttuk azt is, hogy milyen fontos volt a hit Imre számára, az a hit, amelyről XVI. Benedek pápa a Betegek 20. Világnapjára írt üzenetében így fogalmazott: „Jézus szavai segítenek tudatára ébredni, milyen fontos a hit azoknak, akikre valamilyen szenvedés vagy betegség nehezedik, és az Úrhoz közelednek. A vele való találkozásban valóságosan megtapasztalhatják, hogy aki hisz, az soha nincs egyedül! Isten ugyanis, az ő Fiában nem hagy magunkra bánatunkban és szenvedésünkben, hanem mellettünk van, segít hordozni azokat, és szeretne lelkünk legmélyén gyógyítani bennünket.”
Imre testvérem, te is, akárcsak mi mindannyian, Isten öröksége vagy, és a te örökséged olyan pillanatokból áll, amikor tettél valamit Isten országáért, olyan kapcsolatokból, amelyek jelentősek az örökkévalóság szempontjából, és olyan alkalmakból, amikor dicsőítetted Megmentődet. Imre, életed egy újabb könyv Isten könyvespolcán. Arcod megbékélt, megadtad magad Isten akaratának, engedelmeskedtél… arcodra mosoly költözött.
Urunk, fogadd mennyei otthonodba szeretett Imre testvérünket, helyezd el ott, ahol nincs fájdalom, szenvedés, betegség, hanem végtelen élet, és bennünket tegyél alkalmassá, hogy Imre testvér életét látva dicsőítsünk téged:
Dicsőség, szent áldás, tisztesség
A föltámadt Úrnak, húsvéti báránynak
Dicsőség, szent áldás, tisztesség.
A halál és élet harcra szállt.
Meghalván az Élet, a halálon Úr lett.
A halál és élet harcra szállt.
Fr. Urbán Erik OFM
