A Romániai Máltai Szeretetszolgálat május 11-én ünnepli alakulásának 30. évfordulóját. A teljes szolgálatot lehetetlen egy összeállításban bemutatni, hisz jelenleg 18 fiókszervezettel működik, rengeteg programot, projektet koordinál. Gyenes Kincső önkéntes, jelenleg állandó munkatársa is a Romániai Máltai Szeretetszolgálatnak. Önkénteskedése kezdeteiről kérdeztük, arról, hogy mi motiválja, s mi az, ami testileg, lelkileg megterhelő ebben a munkában, szolgálatban.
Hogyan ismerkedett meg a Romániai Máltai Szeretetszolgálattal?
Kilencedikes koromban kezdődött az én máltás történetem, amikor a nővérem hatására egyre gyakrabban vettem részt a szeretetszolgálat programjain. Lassan tíz év távlatából bátran kijelenthetem, hogy ez az egész életemre hatással volt. Ez lett a hivatásom. Emiatt választottam a szociális munka szakot az egyetemen, ezt követően pedig már minden ment magától.
A szervezeten belül milyen ágazatban önkénteskedik, milyen munkákban vesz részt?
Amióta az egyetemet befejeztem, szakemberként erősítem a csapatot. A munkaidőnk 9-től 17-ig tart, de minden, ami nem ebben az időintervallumban zajlik, önkéntes tevékenységnek minősül. Szatmárnémetiben rengeteg ilyen programunk van, ifjúsági vezetőként nagyjából mindegyikbe (be)kapcsolódom. Igyekszünk olyan programokat szervezni, amelyek vonzóak az önkénteseink számára, hasznosak a helyi közösségnek, és tényleg egy létező igényre adnak megfelelő választ.
Mi az, ami a mindennapokban erőt ad, motiválja a munka során?
Nagyon furcsa érzés magamat felismerni másokban. Egy játékban, amit én tanítottam, egy kimondott szóban, egy kedves dalban, amit együtt énekelünk. Egy kézfogásban és egy ölelésben. Egy kicsi önkéntesben, aki otthon az én szerepembe bújik és máltás jelet rajzol a pólójára, hogy rám hasonlítson. Óriási motivációt adnak nekem ezek a dolgok, és igazság szerint a csapat a hajtóerő: az azonos célok, a közös sikerek, az együtt megoldott problémák és a rengeteg közös élmény.
Mi az, ami akár lelkileg, akár fizikailag nehéz ebben a munkában?
A vírus miatt ez a kérdés teljesen más értelmet nyert számomra. Közösségünket az együtt eltöltött idő, a közös munka tartja lendületben – és ez most nagyon minimálisra korlátozódik. Kezdetben nehéz volt a saját határaimat felállítani. Felismerni, hogy melyik az a pont, amikor én már nem tudok segíteni, vagy az a probléma, amelyet fizikai korlátok miatt nem lehet megoldani. Érzelmileg az elején nagyon bevonódtam (és ez szerintem így helyes), de akkor még nem tudtam, hogyan kell ezeket kezelni. Szerencsére volt kitől megtanuljam, volt kivel megbeszélnem a kétségeimet. Most már helyén tudom kezelni az ehhez hasonló problémákat, és minden erőmmel azon vagyok és leszek, hogy hasonlóképpen segíteni tudjak az önkénteseinknek ebben.
Az írás nyomtatott változata megjelent a Vasárnap május 9-ei számának fókusz összeállításában Szeretetből szolgál ott, ahol kell; Harmincéves a Romániai Máltai Szeretetszolgálat címmel.
