EVANGÉLIUM
Abban az időben: Azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják Istent, volt néhány görög is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp elment és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp elmentek, és megmondták Jézusnak. Jézus ezt válaszolta: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia. Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és el nem hal, egyedül marad, ha azonban elhal, sok gyümölcsöt hoz. Aki szereti életét, elveszíti azt, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti azt az örök életre. Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya. Most megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A tömeg, amely ott állt, ennek hallatára azt gondolta, hogy mennydörgött. Mások így vélekedtek: „Angyal beszélt vele.” Jézus megmagyarázta nekik: „Nem miattam hallatszott ez a hang, hanem miattatok. Ítélet van most a világon. Most vetik ki ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd fölmagasztalnak a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal fog meghalni. (Jn 12,20-33)
A választott nép áldozatokat mutatott be Istennek. Áldozataival köszönte meg a sok jót, amit kapott, ezek által dicsőítette Istent, és áldozatok vérével próbált megszabadulni bűneitől is. A templom pusztulása után azonban nem lehetett már áldozatokat bemutatni. Ezek helyét más gyakorlatok vették át, jelesül: az ajándékozás, pontosabban a szegényeknek adott alamizsna, a testben vállalt szenvedés (pl. a böjt) és az imádság, amely elsősorban a hálaáldozatot hivatott helyettesíteni. Ha Jézus azt tanítja nekünk, hogy a búzamag sorsában kell osztoznunk, amely csak akkor hoz termést, ha elhal, valamilyen módon azt is sugallja: keresztény életünk csakis az áldozatok, az önátadás mentén válik gyümölcsözővé. A választott nép hagyományát követve ezért azt mondhatjuk, a nagyböjt kifejezetten a mi áldozati időnk: a szertartásaink szövege böjtre, alamizsnára és imára szólít fel. Az imádság a mi hálaáldozatunk. Erről az imáról szeretnék néhány szót mondani.
A rabbik annak idején megpróbálták az imádságot egy-egy alapítási mozzanathoz kötni, egy olyan szentírási hellyel megalapozni, amely az imának megadja az időpontját és annak jellegét is. A nap három fő imáját a három pátriárkához kötötték, Ábrahámhoz, Izsákhoz és Jákobhoz.
A korareggeli imádságot Ábrahám alapította. A Szentírás ezt mondja róla: Ábrahám korán reggel kiment arra a helyre, ahol Isten színe előtt állt (Ter 19,27). Isten színe előtt állni az imádságot jelenti. Melyik helyről van szó? Ábrahám a Szodomát és Gomorát elpusztító nagy katasztrófa után van. Az a hely, ahol Isten előtt állt, ugyanaz, ahol alkudozott Istennel, ahol közbenjárt nála, hogy ne pusztítsa el a két várost. Nem az igazakért könyörgött csupán, hanem mindenkiért. Igaz, imádsága kudarc lett, de nem azért, mert az imájának nem lett volna ereje, hanem mert nem voltak adottak a feltételek. Isten annyi igazat sem talált a két városban, amennyiért megkegyelmezhetett volna mindenkinek. A reggeli ima a közbenjáró, Ábrahám nevéhez fűződik.
Mózes első könyvének 24. fejezetében ezt olvassuk: napszállta idején kiment Izsák, hogy a szabad mezőn járkáljon (Ter 24,63). A járkálni szót a rabbik úgy értelmezték, hogy itt az imádságra utal. A napszak pedig késő délutánnak, kora estének felel meg. Ezt a fajta imádságot Izsák épp abban a pillanatban alapítja, amikor először találkozik leendő feleségével, Rebekával. Fontos azonban az a kis részlet, hogy Izsák Lachai-Roi forrásának pusztájából jött. Ez az a forrás, ahová Hágár menekül, amikor Sára elüldözi. Elkeseredettségében leül ehhez a forráshoz, és itt Isten megszánja, bátorítja, megvigasztalja. Ez a hely az, ahol Isten a megalázottra tekint, ahol Isten fölemeli és oltalmába veszi a gyengét – ahol Isten lát. Nem az imádkozó látja Istent, hanem Isten látja őt – de az imádkozót a bizalom, a bátorság tölti el, hogy Isten oltalmazó tekintete előtt van. Izsák a bizakodó imát alapítja ezen a napon.
Az éjszakai imádságot Jákob alapította. A Teremtés könyve 28,11-ben ezt olvassuk róla: eljutott egy helyre és ott maradt éjszakára, mert a nap már leszállt. Eljutni egy helyre a rabbik szerint Jákob imádságát jelentette. Egy otthontalan, vándorló emberről van szó, akit testvére üldöz, és akinek a jövője bizonytalan. De imádsága után égi látomása van, a földet és eget összekötő létra, amelyen az angyalok fel és alá járnak. Jákob látomásában Isten földi jelenléte a fontos. Isten nem az égben rejtőzik, hanem jelen van az otthontalan pusztaságban. Ezért mondja a szöveg az angyalokról, hogy föl és alá járnak: a föld is Isten jelenléte, és innen mennek föl, majd jönnek le az angyalok. Mozgásuk Jákob imájának irányát is jezik.
A nap három imája egy-egy pátriárka imája, akikhez csatlakozva mutatjuk be mi is a mi hálaáldozatunkat az Úrnak.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2021/ 12. számában.
