A farsangi időszak a tréfáról, a mókáról szól, azonban a világjárvány igencsak kedvét szeg(het)i az embernek. Pedig még a Szentírás is figyelmeztet, hogy a vidám szív derűssé teszi az arcot (Péld 15,13), és nincs nagyobb boldogság a derűs szívnél (vö. Sir 30,16). A humor tükröt tarthat elénk, véli Bán Attila, aki alábbi eszmefuttatását realista-parodista tanítványként írta alá.
Érdekes ez a nyelv és a gondolkodás. Most, hogy kellene beszélni a humorról, úgy tűnik, zsákutca úgy beszélni erről, mintha az egy különálló dolog lenne az életünkben. Ha megpróbálom, máris rájövök, mennyi mindennel összefügg, milyen rugalmas a határ komolyság és humor között: nem is kell különválasztani.
Persze vannak olyan alkalmak, alkotások és megmozdulások, amelyek kimondottan humoros célzatúak. A továbbiakban ezekről és a humor tágabb szerepéről mesélek kicsit.
Az évek során parodista lettem, azt mondják. Osztályközösségekben, ifikörökön, egyetemen, barátok és kollégák közt időnként késztetést éreztem arra, hogy az embereket tükrözzem, utánozzam. Különös érzés volt nekem és a sorstársaknak, hogy hitelesen megjelenítek egy másik személyt. Ez valamiért jókedvet, felszabadultságot okoz. Egy adott személyt szemtől szemben nem nevetünk ki. (Miért is?) Ha valaki visszatükrözi, megidézi őt, akkor pedig szabadon nevetnek. Mintha önmagunkban nem is látszanánk jól, csak egy másik ember tükrében. S ha jól látszunk, az humoros. Jól látsz, jól látlak?
Székelyudvarhelyen a gimnáziumban, majd Kolozsváron a bölcsészkaron, közben pedig ifis közösségekben, táborokban fel-felléptem olyan minőségben, hogy kiparodizálom az elöljáróinkat és a csapattagokat is. Egy összeszokott közösség könnyen „veszi az adást”, mert jól ismeri a megidézett személyt. Amikor viszont egyre több társaságban megfordultam, nem mindig akadt olyan személy, akit mindenki ismert. Elkezdtem tehát közismert személyeket is megjeleníteni (politikusok, lelkészek, énekesek, tudósok, írók, sportolók…). Érdekes élmény megszólalni például néhai Weöres Sándor monoton, éneklő zenhangján, vagy tengerész honatyánk, Traian Băsescu vodkás vigyorú stílusában. Azt hiszem, ilyenkor a szinkronhatás tölt el különös és jó érzéssel, mint ahogy például a zenében a jól eltalált hangsor. Néha azt érzem, tudom milyen X. Y. személyként élni és gondolkodni. (És vicces!)
Bán Attila
Ifjúsági konferenciákon bemondóként elég hamar rájöttem, hogy nem tudom a standard szerepet nyújtani, aki jól öltözötten áll elé, és annak rendje s módja szerint ismerteti az információkat. Féltem az átlagosságtól és a szabványoktól, ezért belemenekültem a humorba. Eljátszadoztam az egész helyzettel, összevegyítettem mindent, amit lehetett. És az emberek örvendtek ennek a szemfényvesztésnek: segítettem nekik is belemenekülni a humorba. (De ha azt mondták volna, tessék humoros lenni, akkor holt komoly maradtam volna.)
Idővel rájöttem, hogy az az elmeműködés, amellyel az utánzásokat, paródiákat művelem, írásban is alkalmazható. Például a Szabadság napilapnál végzett korrektori munkám során volt időm megszokni az akkori kollégák stílusát és tematikáit, és adandó alkalommal egy-egy kis rovatban humoros párlatba sűrítve tükröztem az ő szorgos munkájukat.
A fura karantén idején barátok és volt osztálytársak is megkértek, fűszerezzem valamivel ezeket a sótlan időket. (Kocsis Dávid indította el a Karanténkomédia sorozatot. Később Sürgősségi Karanténkomédia néven folytattam ezt.) Sokéves emlékekhez kellett visszanyúlnom, hogy volt tanárainkat és ismerőseinket kis videós produkciókban megidézzem, és személyükön keresztül útmutatást adjak az újszerű élethelyzetben. Bővítettem a kört, és több honatyát és lelki vezetőt is megszólaltattam, néha pedig nyilvánosan is közzétettem videókat Facebookon.
Többek közt a lélektanban említik a mágus archetípusát, aki kibékíti az ellentéteket, feloldja, átminősíti a problémákat. Papok, terapeuták, színészek, bohócok viselik e szerepet. A szolgálatos humoristák is ezt az igényt elégítik ki egy családban, osztályban, bármiféle közösségben, gondolom. Kis hétköznapi önkéntes színház. Aki gyakran megkapja ezt a szerepet, az valójában sok feszültséget elhordoz, és sok kísértésnek is ki van téve. Fennállhat a veszélye a kompenzációnak: az ember komolytalankodik, hárít, „mindent elviccel”. (De mi is a komolyság, mi a helyénvaló hozzáállás? Ha ez nélkülözi, kizárja humort, akkor az gyanús.) Volt, hogy túlzottan beleragadtam a szerepbe, s rám szóltak, hogy úgymond „nem lehet velem normálisan beszélgetni”. Idővel sikerült jobban érzékelni a határt, hogy hogyan humorizáljak, mikor és mennyire van ennek helye. Sikerült megvizsgálni a motivációt, hogy miért is teszem. Például ha ezzel nehéz érzéseket akarok elzsibbasztani vagy a figyelem középpontjába akarok kerülni. A humoros mentalitás pedig jó esetben épp arról szól, hogy nem körülöttem forog a világ, tudok rendszerszinten gondolkodni, könnyeddé válni, és betölteni a szerepemet.
Minden esetben figyelek arra, hogy ne váljon az utánzás gúnnyá. De arra is figyelek, hogy azért feszegessem a határokat is. Ettől válik mindez izgalmassá, ha a szellemi kötéltáncban sikerül jó egyensúllyal lépegetni. A legmegtisztelőbb szó, amit az utánzásaimról hallottam, az a megidézés. (És kicsit hajmeresztő is.)
A humor számomra főként nem speciális műfajt és alkalmakat jelent, hanem egy kiegyensúlyozott látásmód igényét, jó arányérzéket. Nem is görbe tükröt, hanem igazit.
Bán Attila
Megjelent a Vasárnap 2021/6-os számában a Fókusz rovat összeállításának részeként.
