Egyik nap eltemették a zenecsoportjuk koronavírus-szövődményekben elhunyt fiatal gitárosát, másnap pedig belázasodott Csapai Árpád csíkszeredai egyetemi, illetve kórházlelkész. Öt hétig szenvedett a koronavírus-fertőzés tüneteitől. Bár korábban váratlanul érte és éjszakai álmatlansággal párosult az első alkalom, amikor koronavírus-fertőzöttel találkozott a kórházban, úgy tartja, a betegek lelki szükségletei elsőbbséget élveznek. Rettenetes a fertőzöttekkel való, maszkok miatt arctalan kapcsolat, de a szenvedés és fájdalom egyesíthető Krisztus kereszthalálával, vallja. Első megkeresésemkor Csapai Árpád még időt kért az események feldolgozásához, de a betegek világnapja közeledtével már megdöbbentő őszinteséggel osztja meg velünk kórházlelkészi tapasztalatait.
Bemehet olyan koronavírusos fertőzöttek közé, ahova az egészségügyi személyzet is csak fokozott óvintézkedések mellett merészkedik be?
A kérdésre az lenne a rövid válasz, hogy: nem. Legalábbis elvileg nem. Ám általában a hozzátartozók kérésére mégis be szoktam menni, mert az egészségügyi dolgozók beengednek a saját felelősségemre, teljes védőöltözetet biztosítva számomra, most már az óvintézkedések aprólékos betartásával. Eddig csak egyetlenegyszer utasítottak vissza. Az is a járványidőszak elején történt, amikor egy szombat éjjel mentem ki a járványkórházba, és a felelősségtől való félelem miatt visszautasítottak felsőbb vezetőkre hivatkozva.
Ám ezt az egyetlen esetet leszámítva el kell mondanom, hogy nagyon hálás vagyok általánosan is, meg külön-külön személyesen is a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórháznak a városban jelen lévő négy helyszíne, minden osztálya alkalmazottjának, mert mindig nagyon megértőek és segítőkészek velem, amikor munkámban útbaigazításra vagy engedélyre lenne szükségem. Ezt a járvány előtti időszakra is értem. Olyan általánosan jelen lévő jó szándék ez, amit okvetlen meg kell említenem, hiszen az emberi korlátok és a kommunikációs zökkenők minden intézményben megjelenhetnek, amik a sokféle esetben megnehezíthetnék a betegekhez való hozzáférésemet és ezzel lelkészi munkámat. De közülük sokan abban is segítőkészek, hogy néha súlyos végveszélyben levő betegek esetén ők maguk értesítenek engem. Ez az általános jó szándék és segítőkészség, ami előzőleg is megvolt, különösen megmutatkozott a járvány idején, amikor érthetően minden osztályrészlegért felelős orvos idegen elemként, kissé aggodalommal nézte időnkénti megjelenésemet a saját osztályán.
A kórház járványügyi felelősével már tavasszal egyeztettem. Akkor először is tudomásul vettem tőle az óvintézkedéseket, de kértem a megértést abban, ami az én feladatom és felelősségem. A messzemenő megértés és támogatás biztosítása nem maradt el, ráadásként elláttak a szükséges írott igazolásokkal, illetve a megfelelő fertőtlenítőszer, maszk, köpeny és egyszer használatos gumikesztyű mennyiséggel, ami ilyenkor kórházi tevékenységem során fogyó eszköz szokott lenni.
Egy ilyen helyzetben hogyan lehet felülkerekedni a vírustól való félelmen?
Nyilván a járványidőszak elején másképp vetődött fel ez a kérdés, amikor a hírközlés erős rájátszása miatt már a hisztéria határait súrolta a koronavírushoz való viszonyulás. Az első találkozás hirtelen ért engem tavasszal. Akkor ugyanis egy súlyosan beteg idős nénihez hívtak, akiről a kórterembe való belépéskor tudtam meg, hogy Covid-tünetei vannak, és nagy sárga betűk jelezték a szobája ajtaján, hogy ott súlyos fertőzésveszély vár a belépőre. Így már nem volt időm előtte sem lélekben felkészülni, sem tanácsot kérni, sem fontolóra venni. Ott helyben figyelmeztettek a veszélyre, és elláttak az akkor még eléggé hiányos és kezdetleges védőfelszereléssel. Nem tagadom, lelkivilágomnak sokkoló volt a tapasztalat éjszakai álmatlansággal fűszerezve, de azt is tudtam, hogy ilyenkor nincs mit habozni. A lelkipásztori ellátás és a beteg lelki szükségletei vannak előtérben. Az ezután következő esetekre már tudatosan tudtam készülni és lassan megszokottá vált az amúgy nagyon kellemetlen öltözetben végzett, de egyben nagyon is hálás lelkipásztori feladat.
Milyen a járvány rögvalósága testközelből? Mit tapasztalt a betegek, az egészségügyi dolgozók, a hozzátartozók körében?
Testközelből a járvány betegei ugyanolyanok, mint a többi súlyos beteg. Ott nincs különbség, leszámítva azt, hogy az orvosokat, ápolókat (esetemben a lelkészt) tetőtől talpig védőöltözetben látják. Ez az arctalan kapcsolat rettenetes. Beteg állapotban csupa „űrhajósöltözetben” levő embert látni maga körül nagyon szívszorító. Mintha rémfilm szereplője lenne ilyenkor a beteg. Azonkívül szakad meg az ember szíve, amikor nem tud rámosolyogni a betegre. Munkámban nagyon fontos az arckifejezésem és tekintetkommunikációm, amit a maszk és az arcvédő plexi nem nagyon enged. Így csak a hangommal tudok ilyenkor biztatni, vigasztalni és imádkozni, ami eléggé csökkenti annak a hatását, főleg nagyothalló idősek esetén.
Viszont el kell mondanom, hogy a betegek ettől függetlenül is nagyon hálásak, a dolgozók pedig tisztelettudóan félrevonulnak ilyenkor, hogy ne hátráltassák a betegek körében végzett lelkészi feladataimat. Különösen fájdalmas pillanat lélegeztetőgépen levő betegekkel találkozni. Mivel légúti gondokkal küzdök néha magam is, ezért nagyon együtt tudok érezni azokkal a betegekkel, akik leheletnyi éltető levegőért is meg kell küzdjenek.
A betegek hogyan fogadják a kórházlelkészt?
Ez nagyon változó, ahogy minden ember más és más, ugyanúgy minden beteg másképpen fogad. Általában a lelki igényüknek megfelelően. Ha valaki tudatos keresztény, aki hitét a mindennapokban is próbálja megélni, az nyilván jobban értékeli látogatásomat és az egyház szentségi kincsestárából felajánlott szolgálataimat. A szokásból vallásos keresztények már csak egy felületesebb kapcsolatfelvételt és válogatott szentségkiszolgáltatást igényelnek. A más vallásúak és vallásukat nem gyakorlók pedig érdekes módon nem mind egyértelműen visszautasítóak, hanem akad köztük olyan is, aki az érdeklődő, együttérző, vigasztaló szóért hálás, és néha a felajánlott szentségre is hajlandóságot mutat.
Hozzá kell tennem, hogy a többágyas kórtermek és az időnként váratlanul belépő egészségügyi személyzet nem enged olyan mély lelki beszélgetést, illetve lelki vezetést, mint például az egyágyas szobák betegei esetében. Igazából ilyen helyeken érzem, hogy akadálytalanul és hatékonyan tudom végezni lelkészi feladatomat. Tehát a környezettől is sok minden függ. A járó betegek esetében pedig a mise vagy imaóra, amit két nővérrel, lelkipásztori kisegítő munkatársaimmal együtt végzünk sokszor jól előkészíti a betegeket a szentségek tudatos és felkészült vételére. Ez nyilván több elégtételt jelent nekem papként, mint ahol ez hiányzik.
Kórházlelkészként sok beteggel találkozik, de maga is átesett a koronavírus-fertőzésen. Ez a két tapasztalat hogyan viszonyul egymáshoz? Volt-e olyan tudás, amit kórházlelkészi ismereteiből tudott hasznosítani a betegség alatt? Illetve a személyes tapasztalata segíti-e a kórházlelkészi szolgálatot?
Ez kissé kényes kérdés. Valóban sok beteggel és köztük mindenféle fertőző beteggel is találkozom beteglátogatásaim során. De a kórház amúgy is egy olyan hely, ahol a fertőzések gyakran terjednek, akármennyire igyekeznek steril környezetet biztosítani. Azonban el kell mondanom, hogy ott mégsem kaptam el semmilyen betegséget. Valóban átestem a koronavírus-fertőzésen, de minden valószínűség szerint nem a kórházban kaptam el, és véleményem szerint nem is jött volna elő a betegség, ha nem lett volna egy olyan temetés, ahol a zenecsapatunk gitárosát, kedves ifjú barátunkat kellett fájdalmas körülmények között temetnünk, aki koronavírus-szövődmények miatt veszítette el életét. Ezen a szertartáson azon túl, hogy lelkileg nagyon megviselt, meg is fáztam, és rögtön másnap jött elő a két hétig tartó tünetsorozat, amiből lassan kigyógyulva, pár nap után újabb három hétig visszajöttek a tünetek, így betegségem összesen öt hétig tartott.
Tudatosan figyelve magamat, meggyőződésem, hogy ezen körülmények nélkül sokkal enyhébb lett volna, de szerintem inkább tünetmentes maradtam volna. Így arra gondolok, hogy a vírus már előzőleg bennem volt és a körülmények csak előhozták a megbetegedést, mert rögtön a temetés másnapján kezdett lázam lenni. A fertőződéstől pedig – tudomásom szerint – néhány napnak kell eltelnie, hogy az olyan tünetek, mint pl. a hőemelkedés jelentkezzenek.
Bármilyen furcsán hangzik, nem vállaltam a kórházi kezelést, hanem otthon kezeltem saját magam egy ismerős orvosnő útbaigazításai alapján. Nem mintha az egészségügyi dolgozókban nem bíztam volna meg, hiszen tudom, hogy jól végzik munkájukat. De egy új, gyakorlatilag még ismeretlen fertőző betegség esetén elég bizonytalan a gyógyszerkezelés. Ráadásul a kórházi protokoll Covid esetén kötelezte az orvost a ki nem kísérletezett, bizonytalan gyógyszerkezelést előírni, akkor is, ha a kezelő orvos személyesen nem értett egyet a protokollban szereplő medikációval. Nem közvetlen tapasztalatom, de sok közeli ismerős beszámolója és tapasztalata alapján tudom, hogy ez sok esetben tragikus következményekkel járt vagy nagyon megnehezítette a beteg gyógyulását, vagy tünetmenteseket megbetegített a gyógyszerkezelés súlyos mellékhatásaival. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább otthon kezelem saját magamat.
Amikor a múltkor megkérdeztél, hogy bevállalom-e ezt az interjút, akkor azért nem éreztem magam még készen rá, mert a betegség sokáig tartó utótünetéivel küszködve már végeznem kellett kórházi munkámat, s mivel akkor sok súlyos esetet kellett látnom, az meglehetősen megviselt, aminek még feldolgozatlan hatása alatt voltam. Azóta imában, miséimben lassanként sikerült feldolgozni magamban a saját megbetegedésemet is és a rám bízott betegek állapotát is. A személyes tapasztalatnak köszönhetően jobban együtt tudok érezni a betegekkel, és talán kevésbé tartok már a megfertőződéstől vagy a betegségtől. Ettől függetlenül tudatosan vigyázok egészségemre, amennyire a körülmények engedik.
Általában a betegek számára mi jelenti a legnagyobb kihívást? És mi az, ami a leginkább segít nekik?
Azt szoktam mondani, hogy a betegség minden fájdalmas háttere ellenére egy óriási lehetőség a beteg személy számára, mert lehetősége van kicsit a hétköznapok világának hajtásából vagy felületességéből megállni, kissé elmélyedni azáltal, hogy lehetősége nyílik végre lelkével és Istennel foglalkozni. Amit szoktak mondani, hogy „nemcsak veszély, hanem esély”, az erre is érvényes.
Ami pedig segít a betegnek az egészségügyi kezelésen túl, az az együttérző, segítő és szeretetteljes orvosi meg ápolói hozzáállás elsősorban. Azután jön a lelkész személye és a lelki vezetés (ha a beteg nyitott rá). A pap jelenléte az ünnepet jeleníti meg, nemcsak azért, mert a vasár- és ünnepnapokra emlékezteti a beteget, hanem azért is, mert ő az isteni jelenlét jelzője és eszköze, ami a lelket ünnepre hangolja. Ez az ünnep pedig eleve lelki gyógyítóerővel bír, főleg ha szentségkiszolgáltatással és jobb esetekben lelki vezetéssel párosul.
A szenvedés és a fájdalom hogyan épülhet be az ember hitébe, ami végül akár erőforrássá is válhat számára?
Szilárd, ezzel a kérdéssel keresztény hitünk központi gondolatára és üzenetére „tettél pontot”. Igen, attól vagyunk keresztények, hogy részt veszünk, részt vállalunk Krisztus húsvéti misztériumában. Talán ezt felejtik el leginkább a mai keresztények. Minden tapasztalt szenvedést és fájdalmat egyesíteni Krisztus kereszthalálával és feltámadásával a szentmisében, ez a húsvéti misztérium megjelenítése mindennapi gyakorlati életünkben. Erről szól a katolikus egyház összes, Eucharisztiáról szóló tanítása. A többi csupán máz, külsőség, ezen van a lényeg. Szerintem ezen áll vagy bukik a jövő egyháza.
A rövidített változat megjelent a Vasárnap 2021/6-os számában.
