Előző írásunkban egy daganatos beteg kísérésének folyamatát kezdtem el megosztani a kedves olvasókkal. Folytatni szeretném, mert hiszem, hogy a kettőnk között létrejövő barátság, a közös együttlét, sírás és nevetés segítséget adhat azok számára, akiknek családtagjuk, ismerősük készül az örök hazába.
Július 31-et írtunk, a második találkozás napját. Aggódó tekintet, összeráncolt homlok, összekulcsolt kéz fogadott. Mielőtt bármit is kérdeztem volna, a feladott házi feladattal kapcsolatos élményeit, érzéseit osztotta meg velem. Felszínre jött a múlt. Az édesapja tragédiája volt a második találkozásunk fő mozgatórugója. Mély fájdalommal osztotta meg azokat az élményeket, melyek hozzá kapcsolódtak. Tragikus körülmények között hunyt el, ő találta meg. Tizenhat éves volt. Minden apró részletet felelevenített. Hagytam, hadd mondja ki. Csendben maradtam. Ha valaki ekkora horderejű traumát él át, hagyni kell, hogy kimondja. Ha kell, többször is. Bizonyára újraéli, talán gyerekszerepbe kerül ismét, de fontos mérföldkő a feldolgozás folyamatában. Legfontosabb szerepünk ebben a helyzetben, hogy ott legyünk a múltjával való szembesülés pillanatában. Nem kellenek nagy szavak, a csendes jelenlét gyógyító hatású. Miután sikerült kimondani mindazt, ami nyomasztotta, amit megélt az édesapjával való kapcsolatában, úgy éreztem, elegendő volt arra a napra. Zaklatottá és szomorúvá vált, ami természetes. Bármennyire is sajnálatos, de a negatív érzéseknek is helyet kellett adni. Éveken át az elfojtás mellett döntött, nyilvánvaló, hogy a kiadás fájdalommal, szomorúsággal járt. Házi feladatot kapott, imádkoztunk, majd elbúcsúztunk egymástól. Nehezen hagytam magára, így kértem is tőle, ha túl nehéz mindaz, ami felszínre jött, hívjon. Fontos a tudtukra adni azoknak, akiket ránk bízott a jó Isten, hogy nincsenek egyedül, mellettük vagyunk, együtt küzdünk és harcolunk!
A harmadik találkozás a támaszkeresésről szólt. Szomorú volt, nem találta a helyét. Elvesztette minden életkedvét, már enni is alig tudott. Így olyan napi rutin kialakítására törekedtünk, mely segítette életben tartani, kedvet adni a reggeli felkeléshez. Listát készítettünk mindazokról a dolgokról, amelyek érdeklik, lekötik a figyelmét. Borzasztó nehéz fogódzót találni egy olyan személynek, akinek nincs családja, barátaira nem számíthat, nincs akivel elmenjen kávézni s egy jót beszélgetni. Istenhez, mindannyiunk egyetlen igazi támaszához próbáltam visszavezetni őt. A hit az, ami segíthette és megtarthatta egy ennyire kilátástalannak tűnő depresszív periódusban. Sokat vagyok egyedül, átéreztem, hogy mennyire nehéz ilyenkor. A szekrény egyik eldugott sarkában figyelmem a sakkon akadt meg. Akik ismernek, tudják, hogy én nem szeretek játszani, de úgy éreztem, most kivételt kell tennem. Sakkozni kezdtünk, mivel én nem tudok, ő tanított. Nagyon élvezte, jókat nevettünk. Annyira örültem, hogy örül. Egy félóra játék volt az egész, mégis valami megváltozott benne. Újra tudott örülni a létezésnek. Gyerekkori pozitív élmények jöttek elő. Kiderült, az édesapjával régen sokat sakkoztak. Azokat az emlékeket, érzéseket hozta elő magában. Boldog voltam, hogy nem csak a rossz tapasztalatok jellemezték a kettejük kapcsolatát. Másfél órás együttlét után úgy éreztem, mennem kell. Már elköszöntem volna tőle, amikor azt kérte, öleljem át. Zokogásban tört ki. Nem tudtam elengedni. Kérdeztem, mi van benne most. Azt mondta, valami olyasmi, amiről soha senkinek nem beszélt és nem tudja kimondani. Házi feladatként azt kértem tőle, ha úgy érzi, nekem elmondaná, de szóban nem tudja megtenni, a következő találkozásunkig írja le levélben.
A harmadik találkozás mindkettőnk számára rendkívüli volt. Most is előttem van az az összetört hölgy, aki titkon, de küzdött az életéért! Együtt küzdöttünk! Ami ezután történt, minden pillanata kegyelem volt. Folytattuk, folytatjuk a következő írásokban!
Ferencz Emese
