Úgy gondolom, a lelkipásztorkodást valójában nem lehet előzetesen „kitalálni” és majd azt a híveinken „végrehajtani”, hanem igazából helyzeteket kellene időben felismerni, és lelkipásztori stratégiákkal ezekre reagálni – mondja Kovács F. Zsolt, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség irodaigazgatója, amikor a pasztoráció helyzetéről (is) kérdezem. Ez a „nagyobb lélegzetvételű” beszélgetés annak apropóján készült, hogy az elmúlt és az új polgári év küszöbén az ő gondolatait olvashatták oldalunkon a napi evangéliumokhoz fűzött rövid elmélkedésekben.
Azt mondják, bármerre is jár az ember a világban, biztosan összefut egy kárásztelkivel… Mi jellemzi ezt a faluközösséget, és milyen volt ez gyermekkorában?
Ha a kárásztelki szót kicseréljük szentjobbival vagy szalacsival, valószínűleg ugyanúgy megállja a helyét a kijelentés. A nagy kivonulási hullám utáni, a ’70-es évekbeli otthon maradottak szülötte vagyok, soha nem tudnék eléggé hálás lenni szüleimnek ezért a döntésükért – valószínűleg pap sem lettem volna enélkül. Ott még azt a kenyeret ettem, ami apám vetéséből lett, nagyapámmal vittük szekérrel a búzát a malomba, és az abból készült lisztből sütötte nagymamám a kenyeret, a szőlőnk venyigéjéből befűtött kemencében. Tízévesen a hónom alatt vagy a fejem tetején vittem haza boldogan a friss kenyeret, és a legtermészetesebb volt, hogy út közben a szembe jövő pajtásaimmal közösen ettük meg a kenyér durcát (sarkát). Zárt közösségnek tartották számon a falut, én mai szemmel inkább védett településnek nevezném, ahonnan akkoriban, abban a rendszerben még akár Budapest is csak rádióban létezett számunkra. Sokat változott a világ azóta…
Elég nagy ugrás, de: Róma vagy Leuven? És miben volt leginkább meghatározó ennek a két városnak a szellemisége a papi képzése során?
Mind a mai napig öntudatlanul is meghajlok lélekben Róma előtt! Róma szakrális jellegét katolikusok számára igazán csak Jeruzsálem vagy Betlehem múlhatja felül. Itt nem lehet a hitéletet elválasztani a kulturális élettől – a hitvilág, a történelem, a kultúra egymásba nyúló szövevényei elválaszthatatlanok. A görögök által megálmodott, a rómaiak által megvalósított és a keresztények által megszentelt emberi együttélés lenyomatai a város minden szegletében nyomon követhetőek. Amit tanultunk, azt éltük is; amit majd hirdetnünk kell, azt itt élőben tapasztaltuk meg. A szentatyával való találkozásunkkor mindig azt éltem át, amit az apostolok érezhettek Jézus-követésükkor – „kiváltságos” kegyelem ez, de ezzel együtt járó feladat és felelősség is. A katolikusság Rómában szó szerint meg is valósult: a világ minden sarkából összesereglett papnövendékek, tanárok, egyházi személyek és a temérdek turista az egész földkerekség népességét magába foglalta. Itt megtanultuk, hogy a véleménykülönbségek egymás kiegészítői, és nem ellenfelei, főleg nem ellenségei. Nagyon elkelne házunk táján is ez a fajta szemlélet…
Az előre látható nyolcéves római tanulmányom már első hallásra is hosszúnak tűnt: ugyanabban az épületben, ugyanazon egyetemen, könyvtárban, évente ugyanazon ismétlődő programokkal egy idő után rutinná merevedik. Minden tekintetben hasznosnak mutatkozott egy házon kívüli év, amit Belgiumban, a Leuveni Katolikus Egyetemen, illetve a Collegium Hungaricumban találtam meg. Koedukált kollégium volt, lányok és fiúk egy fedél alatt a legkülönbözőbb szakterületekről (orvos, politológus, zenész, közgazdász). A Brüsszeltől 30 km-re fekvő flamand nyelvű Leuven egy igazi szellemi-kulturális mágnesként hatott. Rendszeresen jártam be Brüsszelbe a Magyar Házba misézni, az egyetem szervezett nyílt napokat az EP irodáiba, előadásokat vettem fel EU-s jogszabályokról (ezekben az években zajlottak ugye az EU-s csatlakozási tárgyalások), végig kirándulgattuk Belgium mesés városait (Gent, Antwerpen, Namur, Brugge).
Azt tapasztaltam magamon, hogy papként ennyire az emberek között élni (itt történetesen inkább egyetemistákról beszélünk) nagyon rendben tudja tartani a papnak az emberi együttélési képességeit. Egyik legmeghatóbb élményem, amikor több hónap után az egyik kollégista lány közös mosogatás közben a konyhában azt mondta: „Soha nem gondoltam volna, hogy egy pappal fogok beszélgetni, és főleg hogy ez a pap adidasban lesz.” Hát igen, jó lenne elgondolkodnunk, hogy vajon az emberek távolodtak el az egyháztól, vagy fordítva…?
Róma adta a lélek táplálékát, a hitet, a hűséget, Leuven az elemző szemléletet; Róma teológusokat nevelt, Leuven antropológusokat; Róma Isten országáról és annak evilági jelenlétéről beszélt, Leuven sokkal inkább az emberek együttélési lehetőségeit kutatta.
Már ha a képzésnél tartunk, doktori tézisét Szent Pál ihlette… De miért éppen ő a „kiválasztott” apostol, és pontosan mit kutatott, „mire jutott”, ami a mának is üzen 2000 év távlatából?
A doktori munka az olyan, mint az Ábécé vagy a szorzótábla – csak egy segédeszköz ahhoz, hogy egy bizonyos fokú munkát tudjunk végezni. Megkímélném a kedves olvasót a háromsoros címtől, inkább az egész kutatói munkám eredményét sűríteném be három sorba: a zsidó apokaliptika kiszolgáltatottság tana és a sztoikus indifferencia tana alapján Pál kijelenti, hogy az ember Krisztus megváltói műve révén elméletileg (!) képes lenne a kísértéseknek ellenállni. Számomra ez a megállapítás a hétköznapi életben is nagy segítség – ha egy kutatói munkának nincs pragmatikus eredménye, fölösleges időpazarlás volt.
Rómára visszatérve, van itt egy nem egészen elhanyagolható „apróság”: a jezsuiták…
No, igen, őket semmiképpen sem hagytam volna ki. Számunkra a római tanulmányi út egyet jelentett a jezsuita képzéssel, ugyanis a jezsuiták Gregoriana egyetemén tanultunk és a szintén jezsuiták által vezetett Germanicum et Hungaricumban laktunk. Viccesen szoktam néha megjegyezni: én még csak éppen papíron nem vagyok jezsuita… Úgy érzem, csak az ő nevelésüknek köszönhetem, hogy bizonyos dolgokat meg tudtam lépni az életben, és bizonyos dolgokat – bármilyen csábítás vagy kényszer ellenére – éppenséggel nem léptem meg. Soha nem mondták meg, hogy egyes élethelyzetekben mit kell tenni vagy mit nem szabad, arra azonban felkészítettek, hogy minden élethelyzetben felismerjük, mikor mi a teendő akkor is, amikor ők már nincsenek mellettünk. Megtanítottak arra, hogy a szabadság nem a semmittevés légüres tere, hanem képesítés arra, hogy csak átgondolt és mélyen megfontolt tartalommal töltsük meg a rendelkezésünkre álló élet- és mozgásterünket.
Hazatérés után nemcsak a váradi egyházmegye szolgálatában állt, hisz néhány évig a gyulafehérvári szemináriumban tanított.
Igen, kétéves nagyváradi tevékenységem az egyetemi lelkészségen, majd újabb két év püspöki titkári szolgálatom után meghívást kaptam a Gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe előadótanárnak és prefektusnak (tanulmányi és fegyelmi). Sokszor nem értjük meg elsőre, mi miért történik, és miért éppen akkor. (Egy apróság: érettségi körül fontolgattam, hogy német szakra jelentkezem Kolozsvárra, a tanárnőm viszont eltanácsolt mondván, hogy a szászok biztosan „elviszik” előlünk a helyeket; utólag bebizonyosodott – akaratomtól függetlenül is, de így volt jó. Hiszem, hogy Isten mindig valami jobbat tartogat számunkra, mint amit éppen egy adott helyzetben mi eltervezünk.) Nem jártam korábban Gyulafehérváron, nem ismertem sem a környezetet, sem pedig az ottani nevelési módszert. Szemináriumi éveim alatt viszont kiváló vezető-, illetve nevelő tanáraim voltak, abszolút minden lehetőségem megvolt arra, hogy a papi identitásomat csiszolgassam, és kutatási területemet is folyamatosan mélyítsem. Ezért örömmel és lelkesedéssel osztottam meg ezt a kincsestárat – itthon. Mindig is az lebegett előttem, hogy ha mindazt, amit kaptam, nem adom tovább, érdemtelenül kaptam. Éppen ezért bólintottam rá a felkérésre, mert biztos voltam benne, hogy az Úrnak célja volt velem az alatt a két év alatt.
Említette a püspöki titkári szolgálatot… Tempfli József püspök utolsó titkáraként hogyan emlékszik vissza az ő személyére és azokra az évekre?
Mindig nagy csodálkozással hallgattam, amint idősebb paptestvéreim meséltek szentelő püspökükről. Sokkal „nehezebben” lehetett korábban pappá lenni mint manapság, és minden bizonnyal a papszentelés eseményét is mélyebben élték meg. De az a tisztelet, nagyrabecsülés, tekintély, alázat, amivel a szentelő püspökről beszéltek még évtizedek múltán is, engem is lenyűgöz. A titkári szolgálat egészen mást jelentett tíz-tizenöt évvel ezelőtt, mint manapság, másak voltak a feladatok akkor, másak a technikai eszközök.
Tempfli püspök úr alakját, személyiségét sokan ismerjük, az ő „alázatosságát felülmúlni” a szolgálatban és a hivatásban nagy kihívás volt… Alázatosságának nagysága hosszúra nyúló árnyékot vetett ránk – lehetetlen volt „kinőni” alóla. Végtelen hálával tartozom neki a sok-sok megelőlegezett bizalmáért, amit irányomba gyakorolt főleg a továbbtanulási lehetőségért. Ebben mindig benne volt a rizikó, hogy az illető, aki kimegy külföldre tanulni, nem tér vissza – és neki ebben számos keserű tapasztalata volt. Azt kívánom most neki, hogy az a sok munka, bizalom, kiszolgáltatottság, megalázkodás, amit gyakorolt vagy megelőlegezett, mindennek a beérett gyümölcsét most ő is láthassa.
Most sem választható el élete a püspökségi hivataltól. Irodaigazgatóként talán nincs túl sok lehetőség a hívekkel személyesen találkozni, viszont annál inkább a pasztorális iroda felelőseként. Miként alakult az elmúlt években, és melyek a pasztoráció súlypontjai a váradi egyházmegyében?
Úgy gondolom, a lelkipásztorkodást valójában nem lehet előzetesen „kitalálni” és majd azt a híveinken „végrehajtani”, hanem igazából helyzeteket kellene időben felismerni, és lelkipásztori stratégiákkal ezekre reagálni. Igaz, nem tevékenykedem plébániai keretben, viszont a pasztorális iroda működése révén minden plébánia lelkipásztori életére van némi rálátásom. Ez lehetővé teszi, hogy bizonyos dolgokat közösen összegezzünk, kiértékeljünk és szélesebb körű megoldási lehetőségeket keressünk. Ehhez elengedhetetlenül szükséges a plébániai közösségek nyitottsága is, hogy ne toporogjunk még holnap is csak ott, ahol tegnap voltunk.
Lelkipásztori szempontból azt látom járható útnak, hogy ha célközönségünkkel (és ebben a hitüket nem gyakorlókra is feltétlenül gondolok!) először hitünk örömcseppjeit megízleltetjük és megszerettetjük, ők maguk fogják ezt igényelni, később pedig maguk is hírnökeivé válnak a megélt hitélményüknek. Megítélésem szerint a pasztoráció sikerének kulcsa a közvetlenség és a közelség – ne felejtsük, ez mindkét oldalról szükséges. Egy lelkipásztornak a saját életében megélt hitét kell elsősorban átszűrnie személyiségén, és ezt a hiteles, megélt hitet továbbadnia. Az emberek rögtön rájönnek a színlelt szerepjátékra, a megélhetési hivatásra, a tekintélyelvű úrhatnámságra. Rengeteg időt és energiát fordítunk olyan tevékenységekre, amelyek az egyháznak nem elsődleges feladatai, miközben hanyagoljuk a legfontosabbat, mert arra már nem jut idő és energia. Ha megnézzük egy ma aktív pap napirendjét, akkor egyszerre menedzser, pedagógus, kulturális referens, turisztikai idegenvezető, csoportok animátora, közéleti személyiség. Ha ezeken a területeken kínálunk szolgáltatásokat, eleve vesztesek vagyunk, mert e téren mindig lesznek nálunk jobbak. Nekünk a mi profilunkban kell jeleskednünk! Biztos vagyok benne, hogy az emberek az egyházban, a papban nem élsportolót és nem is rendezvényszervezőt keresnek, hanem a lélek orvosát.
Vajon mi indította néhány évvel ezelőtt arra, hogy két paptársával együtt a világ másik végére „látogassanak”, és mit tapasztaltak Peruban, az ottani egyházban?
Ferenc pápánk megnyilatkozásai már pápaságának első napjaiban is felperzselték a világot – nem új dolgot mondott a jézusi tanítás kapcsán, csak valami egészen új stílusban, megvilágításban. „A szeretet inkább tett, mint szó, inkább ad, mint elvár” – lenyűgöző. Ahhoz, hogy valakit igazán megismerjünk nem elég csak hallgatni szavait – ismerni kell egész valóságát. Honnan jött? Miért azt mondja, amit mond?
Amikor bennünket felvettek a római kollégiumba, a rektor személyesen jött el hozzánk – nem csak a püspökségre, hanem egészen haza, a szülőfalumba. Gyermekkori szobámban volt a „felvételi”… A dél-amerikai valóságot – legyen az Argentína vagy Peru – mi európaiak elképzelni sem tudjuk. Limában, a fővárosban egyik utcában vasrácsokkal körbevett lakóházakban laknak a tehetősek, a párhuzamos utcában élő szegények pedig csak akkor esznek, ha éppen hozzájutnak valami élelemhez. A házakon nincs tető, csak valamiféle nádszőnyeg a nap ellen. A mindennapi betevő falatért dolgozó őslakos perui felfogni sem tudja, mire való az pénz, amit bankban elhelyeznek – ez számára innen kezdve nem is létezik. Itteni, európai szemmel azt fogalmaztam meg magamban, hogy a perui ember a mi szemünkben szegény – viszont ő elveti a kukoricát, burgonyát, betakarítja a termést, ami a megélhetését jelenti, és ezzel ő teljes mértékben boldog. Nekünk, európaiaknak hozzájuk képest mindenünk megvan, csak éppen boldogok nem vagyunk. Ferenc pápa ebből a „szegényes” valóságból érkezett, amelyben az ember éppen a nincstelenségében, bárminemű birtoklástól mentesen éli igazi boldogságát. Innen értjük meg valójában, miért elégszik meg ő mindig a „kevéssel”!
Beszélgetésünk apropója, hogy örömhírvivője volt portálunknak az adventi, majd a karácsonyi időben, ennek kapcsán is kérdezem: mi ma az örömhír – ebben az egyre kaotikusabbnak tűnő világban? És hogyan készül egy-egy prédikációra?
Az örömhír fogalmát jól kell érteni. Többen azt értik örömhír alatt, ha lesz egy újabb szabadnap, vagy valaki nyer a lottón. De az örömhír nem egyfajta manapság igen divatos, ügyesen megmarketingelt well-being elérése, amit supervisor-coachok „hirdetnek”. Az örömhír a Jézus tanításából személyesen számomra leszüremlő örömhír-cseppek, melyek az én személyes életvitelemre és életem céljára, majdan pedig beteljesedésére vonatkoznak. Az örömhír számomra az, hogy ennek a világnak a kezdetén és a végén – sőt a személyes életem elején és végén is – ott van a Teremtő Atya, aki nekem életet ajándékozott, velem célja van, rólam gondoskodik, és „hazavár”. A jézusi tanítás pedig erre a két végpont közötti időszakra ad „használati utasítást”.
Nagyon-nagyon szeretek a Szentírással elidőzni. Az igazi felkészülés talán az lenne, ha engedném egy-egy bibliai rész üzenetét teljesen kiforrni… Akár hetekig is. A program szerinti készületnek mindig megvannak az árnyoldalai. Szeretem a bibliai részt kötni élethelyzetekhez, a liturgikus időszakhoz, a társadalmunkban éppen aktuális eseményekhez. Néha képes vagyok egy-egy mondat fölött napokig is elmélkedni, egy-egy szó fölött órákig elszöszmötölni. Ilyenkor összeolvasok mindent hozzá – szótárakat, még nyelvtani elemzést is. De mindig a megfogalmazással megy el a legtöbb idő, beszédeimet legtöbbször leírom. Aztán jönnek a véget nem érő átírások, javítások, újrafogalmazások – soha nem érzem egy beszédemet teljesen „befejezettnek”. Úgy gondolom, ha a hívek a vasárnapi misén időt szánnak rám, hogy gondolataimat végighallgassák, a legalapvetőbb elvárás részükről, hogy ne éljek vissza az idejükkel.
Az „aratnivalóban” talán mindig jól fog jönni még egy munkás… mit üzen azoknak a fiataloknak, akik a papi hivatást fontolgatják?
Akinek van hivatása, az tudja, hogy van hivatása – és legyen bátor ezt bevallani magának (is).
(Az interjú rövidebb, nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. január 24-ei számában jelent meg.)
