Jó ideje már, hogy hallottam a mikeszászi templomról. Aztán évekkel ezelőtt, amikor Szászföldön szolgáltam, elhatároztam, hogy utána nézek: úgy igaz-e a története, ahogy én hallottam?
Megérkezésem pillanatában lélegzet után kapkodva egyértelmű volt számomra, igaz a történet. Gondolatok és érzések sokasága fakadt fel bennem… – többek között eszembe jutott Bonhoeffer egyik szép gondolata is: „olcsóvá ne tegyük a kegyelmet”.
A történetet ma már csak röviden ismerjük: a régiek templomukon osztozni akartak, vitába keveredtek, aztán döntést hoztak és olcsóvá is tették a kegyelmet. A templomot valóságosan ketté szelték, mint a kenyeret. Attól a pillanattól kezdve a szentélyt a katolikusok használták, a kórusrészt pedig a reformátusok. A hajórészt lebontották, és abból befalazták a felek a saját részüket. Micsoda kegyelemrombolás!
Talán akkor is úgy tartották, mint manapság: mindenkinek megvan a saját útja, hiszen nincs két azonos út. Nincsenek egyetemes receptek, amelyek mindenkinek értékesek lennének. Azt viszont tudatosítanunk kell: a szeretetben való előrehaladás megköveteli az együtt haladást, nem szigetelődve el egymástól – ez különösen igény kell legyen ebben az időszakban is.
Egy lehetőségünk van és erre a Szentlélek meg tud tanítani: az előrevivő út.
Bárcsak ez lenne Erdély útja, felekezeteinké, közösségeinké – miként a Siebenbürgenlied himnusz is szépen megfogalmazza:
Erdélyország, türelem föld,
minden hitnek tábora!
Óvd meg hosszú századokon át
fiaidnak szabadságjogát,
S légy a tiszta szó hona! (…)
Erdélyország, édes földünk,
drága jó szülőhazánk!
Áldott légy szépségedért,
s tájaidnak minden gyermekét
egyetértés fogja át!
(Fordította Ritoók János)
Csíki Szabolcs
