„A betegség (…) a szenvedések, a magány és a lemondás, egyúttal azonban a békében, az örömben és a hűségben való növekedés forrása is. Jézus Krisztus ezáltal különleges módon részesít minket a húsvét titkában. A betegség (…) arra szólít fel minket, hogy segítőnővéri hivatásunkat egy mélyebb szinten éljük meg.” (A Segítő Nővérek Szabályzata)
Bara Irénke tizenkilenc tevékeny és gyümölcsöző segítőnővéri év után, immár hat esztendeje a küldetés e „mélyebb szintű” megélésére hivatott betegsége miatt. Interjú helyett Bara Irénke egy régebbi írását közöljük, amely a Segítő Nővérek húszéves erdélyi jelenléte ünneplésére készült emlékfüzetben jelent meg, és amelyben Irénke nemcsak a rend karizmájának egyik alapvonásáról vall, hanem gyakorlásra is hívja az olvasót.
Minden jóban segíteni bármi is legyen az
Jó pár évvel ezelőtt – még fiatal fogadalmasként – hallottam, amikor egyik rendtársamat egy szívességre kérték arra hivatkozva, hogy segítőnővér, hát segítenie kell. Akkor és azóta is sokszor feltevődött bennem a kérdés, hogy kinek, miben kell segítségére lennünk, nekünk, segítőnővéreknek. Erre részben az alapítónőnk adja meg számomra a választ: „Minden jóban segíteni, bármi is legyen az.” Tehát bármi, ami jó. (Mert kétségtelen, hogy nem a rosszban kell segíteni, nem a rossz irányba.) Ez a skála pedig nagyon, de nagyon széles. Számomra idetartozik minden, ami egy kicsit is hozzásegíti az embereket az úton maradáshoz, az úton a jó Isten felé, hogy teremtettségük célját elérjék. Segíteni boldogulásuk útján. Segíteni azoknak, akik a tisztulás útját járják. És mind abban, amiben megérezhetik, megtapasztalhatják a Gondviselő Istent, ily módon lépve az ő szolgálatába, az ő eszközeivé válva. Ezt meglátni nyitottságra, éberségre, rugalmasságra, spontaneitásra és nagy tiszteletre van szükség. De olykor mérlegelésre, megkülönböztetésre és döntésre is, mert nem lehet határtalanul mindig és mindenkinek úgy segíteni, hogy mindenben kiszolgáljam. Sokszor a nem segítés lehet a nagyobb jó.
Én ezt teszem – segítek –, amikor valakit meghallgatok, életének egy szakaszán elkísérem, imádkozom érte, de néha csak egy mosollyal, jó szóval, készséggel, de akár egy érintéssel felé fordulok. De van, amikor konkrétan tennem vagy adnom kell valamit: talán az időmet odaajándékozni, feladva a jól eltervezett tennivalót, a napi programot stb.
Nagyon sokszor pedig csak azzal segíthetek, ahogy élek, ahogy a saját keresztemet, sorsomat, életemet viszem. Van, akinek ez ad bátorságot, biztatást.
Vagy ahogyan szintén alapítónőnket idézve, aki mindent a Gondviselő Istentől várt „egy tűtől egészen a mennyek országáig”, úgy gondolom, hogy ilyen sok mindenben lehetek a Gondviselés eszköze, ily sok mindenben segíthetem hozzá az embereket, hogy ily sokszínűen megtapasztalhassák a jó Isten segítségét „egy tűtől a mennyek országáig”. Nem a mennyek országát adva nekik direkt módon − mert azt egyedül a jó Isten adhatja –, de a lelkigyakorlatok során elkísérek embereket ehhez az országhoz vezető úton, annak legalábbis egy szakaszán. De úgy vélem, ilyen eszköz voltam akkor is, amikor egy nyolcvanas éveit taposó nénit „segítettem a jóban”. Lányával utazott a vonaton. Annyira közel ültem hozzájuk, hogy hallhattam társalgásukat. Amikor leszállni készültek, kiderült, hogy a néni szoknyájáról leszakadt a rögzítő kapocs, és az a veszély fenyegette, hogy szoknya nélkül marad. Hallgattam, amint tanakodtak, hogy mit tegyenek. Egy biztosítótűre lett volna szükségük, amit nem találtak. Hallván a tanakodásukat, arra gondoltam, nálam szokott ilyesmi lenni. Gyorsan meg is találtam, és készséggel felajánlottam a tűt.
E történet előtt alig egy-két héttel pedig épp azt éltem meg, hogy egy hasonlóan egyszerű, kis dologban nem segítettem. Egy ismerős templom ajtaja elé érve láttam, amint egy idős néni szeretett volna bemenni. Mivel azonban az ajtó kissé nehezen nyílik, nem sikerült kinyitnia. Nekem két lépésembe került volna, hogy kinyissam az ajtót, de valami miatt nem tettem meg. Vajon miért? Nem voltam elég figyelmes? Sajnáltam azt a két lépést? Nem akartam tolakodóan odalépni? Vagy épp a spontaneitásom hiányzott? Ezekkel a kérdésekkel magamban haladtam tovább utamon, miközben megállapítottam, hogy itt elmulasztottam egy lehetőséget, hogy segítsek, hogy szolgáljak… hogy segítsek egy ajtót kinyitni, ami fontos lehetett valakinek…
Gyakorlat
A nap kezdetén ránézek az előttem álló napra, és prioritásokat állítok fel: mit kell feltétlenül nekem megtennem, mit kell elhagynom, esetleg mibe vonhatok be másokat? Úgy tervezek, hogy helyük legyen meglepetéseknek is.
Megpróbálok figyelmesen élni, hogy a környezetemben észrevegyem a kisebb-nagyobb szükségeket, és azt, amire Isten hív általuk. Próbálok eszerint cselekedni, és ha nehezemre esik, így szólhatok hozzá: „Istenem, a te kedvedért!”
Egy-egy jó cselekedet után „röpvisszapillantást” tartok, megkérdezve magamtól: Mit és hogyan adtam most másoknak? Valamit a fölöslegemből vagy önmagam egy „darabkáját” (időmet, energiámat, figyelmemet, együttérzésemet, türelmemet…)?
Máskor kiválasztok egy csapdát, amelybe segítségnyújtásaim során gyakran beleesem (pl. letagadom saját szükségleteimet, nem pihenek eleget, azt hiszem, hogy mindent csak én tudok megtenni, ott is segítek, ahol nem szükséges, mások helyett cselekszem stb.), és tudatosan törekszem a változásra ezen az egy területen.
Születési hely, dátum: Csíkszentdomokos, 1959. szeptember 18.
Szerzetesrend: Segitő Nővérek Kongregációja
Első fogadalom helye, időpontja: Bécs, 1995. október 23.
Örök fogadalom helye, időpontja: Marosvásárhely, 2001. október 20.
Küldetési helyek, területek:
1995−1999: Gyergyószentmiklós
1999−2000: Csíkszentdomokos
2000−2003: Marosvásárhely
2002−2004: Gyergyószentmiklós
2004−2009: Brassó
2009−2015: Marosvásárhely
2015-től: Gyergyószentmiklós