Hangja bizalommal, élettel teli – nemcsak a telefonban, hanem a rádió mikrofonja mögül is. A két évvel ezelőtti október megváltoztatta mindennapjait: ahogyan ő fogalmaz, egy „átmeneti időszakot” él, élnek meg családjával, miután őt pajzsmirigydaganattal diagnosztizálták. „A legjobb dolog a létezés” – mondja ezt háromgyermekes családanyaként, akinek az elmúlt két évben elég sok oka lehetne a panaszra… Bíró Évát szeretném bemutatni.
Elég nagy „változást” hozott az életedbe a két évvel ezelőtti ősz… Elmeséled, kérlek, hogyan kerültél ebbe az „átmeneti időszakba”?
Igen, szinte napra pontosan két évvel ezelőtt szembesített a jó Isten azzal, hogy gesztenyéket helyezett el a torkomban. Pajzsmirigy daganattal műtöttek. Magyarán eltávolították a teljes szervet, vele együtt majdnem harminc nyirokcsomót is, melyek szinte mindegyike áttétes volt. Néhány órára az első műtét után, a sebész visszarohant velem a műtőbe, élve tárta fel újra a helyet, mert a főütőeremből belső vérzés alakult ki és életmentő beavatkozást kellett végrehajtson. Akkor értettem meg, semmitől sem kell félnem, mindenben Isten akarata teljesül. Akár maradok, akár továbbállok innen, elfogadom. Bevallom, nem várt esemény volt, előzmények nélkül, nem sokkal a harminckilencedik születésnapom után. Olyan dolog a rák, aminek a hírére nem lehet felkészülni. Csak a családba, a hitembe tudtam kapaszkodni, abba, hogy az Úr a tenyerén hordoz, a Szűzanya a kezeim fogja. Sokszor visszaidézem a pillanatot, mikor kitapintottam a nyakam bal oldalában a vészjósló csomót, egy családi kiránduláson, majd becsuktam a szemeim és tudtam egy nagyon hosszú út vár rám, amin sosem leszek egyedül.
Bár a műtét következtében kicsit veszítettél a hangod erejéből, a bizalom és a létezés öröme az, amit hallok, amikor hallgatlak, ahogyan beszélsz. Honnan meríted a lelki erődet?
Az az igazság, hogy nem fogok többé senki után kiabálni az utcán és énekelni sem fogok úgy, mint azelőtt, de ez legyen életem legnagyobb vesztesége. Persze nekem is sok nehézség van a hátam mögött, sok gyötrelem és fájdalom, mint minden embernek a lelkében. Nincs akivel csak jó dolgok történnek és soha ne fájjon semmije odabenn. De ezeket az érzéseket ha van hitünk, az élni akarást tápláljuk magunkban, biztos vagyok benne, fel tudjunk dolgozni. Az Isten belém vetett bizalma szólal meg rajtam keresztül. Bízik abban, hogy elég erős vagyok hinni, előre nézni és nem engedem el magam. Tudja, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a legnagyobb ajándékot kaptam meg tőle, amit csak embernek adhat a földön: velem van a számomra legtökéletesebb szerelem – a férjem – és a három csodálatos gyermekünk. Van hol párnára helyezzem a fejem, mindennapi kenyér az asztalon, van aki szeressen és akiket szeressek. Ezért kell, érdemes élnem, létezem. A legjobb dolog a létezés, itt lenni, megélni minden nap apró örömét, a reggeli napfelkeltét. Nem is kell embernek ennél több! Nekem biztosan nem, mindenem megvan! Ez ad lelki erőt.
Már gyermekkorodban világossá vált számodra az, hogy a beszédhangodból fogsz „megélni”, de mi vonzott konkrétan a rádiózás világa felé? És mi tartott ott mindeddig – olyannyira, hogy a kórházi ágyból is műsort szerkesztesz?
Nagyon sok időt töltöttem a templomban gyermekként is. Mindig is éreztem, jól kijövök a Fentivel. Sokat beszélgettünk, mint a jóbarátok. Sosem kértem tőle semmit, hisz ő mindig tudta, mire van szükségem. Valószínű ezért is, kérés nélkül megtanított a szavakkal és érzelmekkel bánni. Egyik tanárom azt mondta még hetedikes koromban, örül, hogy sokat mondok, reméli egyszer majd megélek belőle. Akkoriban történt, hogy a nagyváradi televízióban egy amerikai sorozatot sugároztak, amely főszereplője egy rádiós volt, aki éjszakai műsorával mások lelkét gyógyította. Éreztem, nekem is ezt kell tennem, ez az utam, rádiós leszek. Mindent elkövettem, így rá másfél évre 15 évesen már egyedül vezettem műsort a város első rádiójában. Hihetetlennek tűnhet, de azóta is úgy rendezi az Úr az utam, hogy mindig legyen egy helyem ahonnan másokhoz tudjak szólni.
Számomra ez sosem volt munka, hanem hivatás, ezért a kórházi ágy sem riaszt vissza attól, ha éppen műtétre megyek vagy kezelésre a kolozsvári Onkológiai Intézetbe, ha nincs is előttem mikrofon, akkor legalább a munkatársaknak szerkesszek. Időközben rájöttem a titokra: ha egyetlen ember, egyetlen mosolyát megnyerem a mikrofon mögül, már megérte az aznapi műsor, és ezt az emberek is megérzik a hangomból. Amikor ott ülök a stúdióban, minden tudásommal és szeretetemmel szolgálok, és ez átmegy a rádión keresztül –nem is kell kimondani. Ez vagyok én. Istennel, családdal, rádióval, közösségi élettel vagyok teljes ember. Nem rágódok sosem ezen az átmeneti állapoton, amiben vagyok.
Az Angyalka gyógyul blog nem csak arról szól, hogy hírt adsz magadról: segíteni akarod mindazokat, akik hasonló helyzetben próbálnak helytállni. Hogyan születik meg (benned) egy-egy bejegyzés, és mik a tapasztalataid ezzel kapcsolatban?
Megkerestek az Úr földi angyalai, amikor két évvel ezelőtt a műtétemre gyűjtöttek. Nem tudtam előtte elképzelni milyen érzés, ha nem én adok, hanem én kapok. Lelkileg ezt volt a legnehezebb feldolgozni. Azt, hogy segítségre szorulok. Sok jó ember, ismeretlen, ismerős, rádióhallgató, barát fogott össze értem. Ez egy bizonyos nyilvánossággal is járt. Ekkor született meg a blog. Akkor csupán hírt akartam adni magamról azoknak, akiknek fontos vagyok. Észre sem vettem, mikor lett ebből lelki támasz. A bejegyzéseket rendszerint üzenetek követik. Olyan emberek jelentkeztek és jelentkeznek a semmiből, akik megköszönik az írásaim, erőt merítenek belőle vagy éppen a hatására mennek el pajzsmirigy vagy más rákszűrésre. Voltak olyanok is, akik e miatt életben maradtak, mivel az „ösztönzésemre” időben léptek, ellenőrzésre mentek, műtétre, kezelésre. Így kezdtem el lassan felfogni, hogy az írásaim komoly üzenetet hordoznak. Most már több tízezren olvassák a világ szinte minden pontjáról. Ugye, mire nem képes egy internetes napló?! A bejegyzések nem véletlenül születnek, ez meggyőződésem. Visszaolvasva úgy érzem, mind mélyebben próbálom általuk megfogalmazni azt a tényt, hogy a szeretteink, a lelkünk egészsége, a hitünk az, ami visz bennünket előre. Nem könnyű daganatos betegnek lenni, de mindent megteszek magamért, a szeretteimért, a gyógyulásért, tünetmentességért.
Ha menni kell, hát menni kell, ha leírni, hát leírom. Ha fáj valami, hát majd elmúlik. Érzem, akárcsak a műsoraim esetében a lelki töltet átmegy annak, akinek szüksége van rá. Ez is Isten egyik fantasztikus ajándéka. Nem írok mindennap, nem a mennyiség a fontos, hanem az üzenet.
Három gyermeked és a férjed várt, vár haza. Mennyiben alakította át ez az állapot a családotok mindennapjait?
Igyekeztünk a férjemmel mindent megőrizni, ami jó. A nyugalmat, mosolyt, kacagást, templomba járást, önkéntességet, ünnepi készülődést, közös és egymásra fordított időt. A családnak nem szabad egységében meginogni, nem szabad elkeseredni, beengedni a fájdalmat és kétségbeesést a mindennapokba. Mégis történtek változások. A kolozsvári utak megsokasodtak, a műtétek és kezelések miatt sokszor kórházba kényszerülök, a kezelések után radioaktív sugárzást bocsájt ki a testem, ami a gyerekek pajzsmirigyműködését veszélyeztetheti így rendszerint elszigetelem magam a családtól-külön élek két, két és fél hétig, a radiójód-terápia után.
Ilyenkor apa igyekszik helyt állni, a gyerekek pedig mindenben segítik őt. Egy alkalommal az egyik tanító nénink könnyes szemmel mesélte, hogy egymást bevárták a gyerekek az órák után, a nagyfiam a két kisebb testvért kézen fogta és együtt ballagtak haza az iskolából, házi feladatoztak, majd ellátták magukat míg apa munkából hazaért, közben pedig tartották bennem a lelket a telefon-internet segítségével.
Mire vagy a legbüszkébb, ha a gyermekeidre gondolsz?
Arra a szeretetre, erőre, hitre vagyok büszke, ami belőlük árad. Hihetetlen az az odaadás, türelem, önzetlenség és segítőkészség, ami a lelkükben lakozik. És tudják, mi történik velem, feldolgozták. Persze féltenek, óvnak, imádkoznak értem.
Zsuzsa most nyolcéves, Ádám tizenegy, Zoltán tizennégy. Visszaemlékszem, három évvel ezelőtt ők voltak, akik a malacperselyt feltörve azzal az ötlettel álltak elő, hogy készítsünk ajándékcsomagokat a rászorulóknak, azoknak akiknek nem adatik meg a karácsony közeledtével, hogy ünnepi asztalnál üljenek vagy éppen nincs senkijük. Azt mondta Ádám, a szószóló, hogy nekik ez lenne az igazi ajándék, mert aki ad az majd kap is, amikor szüksége lesz rá. Olykor magam is rácsodálkozom, hogy sokkal többre képesek, mint amit én gondolok. Az állapotommal pedig még jobban megerősödtek.
Vannak érzések, dolgok, amikre nincsenek szavaim, még nekem sem, úgyhogy csak annyit válaszolnék: egyszerűen büszke vagyok rá, hogy az édesanyjuk lehetek, és sokat tanulok tőlük!
Mesélj kicsit, kérlek, a terveidről is!
Köszönöm, hogy mesélhetek róluk. A blogom nem ér véget még jó ideig, mert még itt vagyok. Áttétek után kutatunk és megoldásokat keresünk, hogy egyszer tünetmentes legyek. Az internetes napló hatására írni kezdtem. Egy könyv készül, ami nem csak a betegségről, átmeneti állapotról, harcról, hitről szól, hanem a mindennapok örömeiről is, a földi utazásról. Néha azt hiszem, nem is én írom, hanem az a belső hang, akivel olyan sokat beszélgetek. Szóval írok, és remélem anyagi lehetőségeket is találok, hogy kiadhassam útmutatás vagy éppen megerősítés gyanánt. E mellett gondolkodom és egyre jobban körvonalazódik, hogy egyházi kereteken belül egy olyan csoportot indítsak be, amely lelki támaszt nyújtson a hozzám hasonlóknak és családjaiknak, mert ez közös harcunk. Sokan – megtudva a diagnózist, látva egy szövettani eredményt – teljesen összeomlanak. Segíteni kell egymásnak. Ezt teszem most, de a személyes jelenlét is fontos. A hozzátartozóknak úgyszintén szükségük van megerősítésre, példára, hiszen látni a szerettük szenvedését, őrlődését, nem könnyű, miközben a tehetetlenség érzése emészti őket. Ezt bízták rám a odafentről.
Aztán ott a közösség is, ahol megtaláltuk a második otthonunk, a plébánián. Szeretnénk a jövőben is részt vállalni a teendőkből, táborszervezésből, közösségépítésből vagy abból amiből éppen kell. Mert a mai világban, mikor mindenki rohan, meg kell tudni állni egymás mellett.
Mi tölti el a legnagyobb hálával a szíved?
Az, hogy mindig mellettem a családom, sokan szeretnek, pedig nekem is megvannak a hibáim, és azt hiszem arra, hogy sosem inog meg a hitem. Ahogy már mondtam, mindenem megvan, amit ember kérhet, kaphat. Az egészség az meg majd megadatik, ha úgy kell legyen.
A közösségért is hálás vagyok, azokért akik a Szent Katalin-telepi plébánián, Nagyváradon befogadtak bennünket, mikor odakerültünk néhány évvel ezelőtt. Sokat segítenek nekünk a lazarista pap bácsik is. Jó érzés egy ilyen közösség részének lenni, együtt szervezni, találkozni, élni. Igaz ez most háttérbe szorult a koronavírus-járvány miatt, de a kapcsolattartás, támogatás mindig jelen van. És azért is hálás vagyok, hogy mindig tudok kacagni, pozitívan látni, mosolyogni. Szóval van bőven miért hálás legyek.
Az interjú megjelenésekor már otthon leszel a családod körében, de ma még megkérdezhetem: hogyan készülsz haza – mindazok után, hogy a legutóbbi kezelés miatt több mint két hete a legnagyobb „közelség” abban állt, hogy az út túloldaláról nézhettetek egymásra?
Angyalszárnyakat viszek haza. Azokat kapok minden alkalommal, amikor a jó Isten tenyerén tölthetek két hetet. A püspök úr megengedte, hogy templomközelben éljem meg az elszigeteltséget. Hálám érte. Az itt töltött idő sok-sok erőt ad nekem, ezt viszem magammal haza és átadom majd minden szerető és féltő ölelésben. Ha én erős vagyok, ők is azok. Ezt a találkozások alkalmával is igyekszem mindig átadni. Most a két hét alatt csupán háromszor láttam őket, amikor vagy az utca másik oldalán álltak vagy másfél méterrel mögöttük sétáltam. A tekintetünk találkozása, a könnyes szemek és a láthatatlan ölelés megélése nem könnyű egy anyának, feleségnek. Ilyenkor érti meg az ember mit jelent egy simogatás, egy ölelés, egy csók és hogy ki kell használni minden percet az együttlétre, beszélgetésre. Ne felejtsük el, milyen fontos a beszélgetés, a simogatás, egymás közelsége, a nevetés és a közös ima.
Mit üzennél azoknak az olvasóknak, akiknek valamilyen betegséggel kell szembenézniük? Mi lehet a kapaszkodó, amikor nagyon nehéz?
Egyetlen egy dolog legyen a szemük előtt: hinni kell és Isten közelségében maradni. Szeretem Lázár Ervin írónk egyik idézetét, naplórészletét, melyben azt írja: „Ha távolodsz Istentől, akkor is közeledsz hozzá, csak a hosszabbik utat választottad.” S akkor meg minek a hosszabb út, ha Istennel minden könnyebb?! Nem tesz keresztet a vállunkra, arra ott volt Jézus. Egyszerűen csak üzenni akar nekünk, figyelmeztet és tanít bennünket. Ha csak jó dolgok történnének velünk, akkor nem tudnánk meglátni, értékelni a pillanatok, érzések, a hit és a mindennapok örömeit, mert a megszokott dolgoknak kevésbé lenne jelentőségük. Az embert próbáló dolgok kinyitják a szemeinket, megerősítenek minket, és csak annyit kell tennünk, hogy engedjük tegye a dolgát, miközben ugyanezt tesszük mi is. A keserűség helyett válasszuk az örömforrásokat, fordítsuk a fejünket a Nap felé, és ha éppen perelni szeretnénk vele, inkább énekeljünk neki valami szépet vagy tegyünk valami jót azokkal, akiknek szüksége van ránk. Mert magunkból önzetlenül adni másoknak az igazi érték – azt hiszem ez az, ami miatt a földön vagyunk.
Kapaszkodó, mikor nagyon nehéz?! Egyszer az oltár előtt fekve, széttárt karokkal kérdeztem ugyanezt. Nem szabad elkeseredni, sosem nehéz, mindig mindennél van nehezebb, abból pedig mi úgysem kapunk. Ez a gondolat kapaszkodónak pont elég!
(A beszélgetés rövidebb, nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2020/44. számában jelent meg.)
