Haldoklók kísérése (1. rész)

Utolsó kézszorítások

0
2888
Nyugalomra, kézszorításra, bátorításra, együtt nevetésre és imádkozásra vágynak. Fotó: Pixabay

Azt tapasztaltam, hogy a halálról kevesebbet beszélünk, mint amennyit kellene, ezért az elkövetkező hónapok írásai erről fognak szólni. Gyakori probléma idősek esetében, hogy valami miatt nem tudnak meghalni. Olyat is ismerek, aki húsz éven át készült az örök hazába, de a harag, a kiengesztelődés hiánya lelassította a meghalás folyamatát. Nem hiszek abban, hogy a halált tabuként kell kezelnünk, úgy gondolom, hogy életünk minden percét úgy kell élnünk, hogyha távozni kell, menni tudjunk.

Az utóbbi hónapok során több ember kezét is el kellett engednem. Ezekről a találkozásokról, utolsó kézszorításokról, a kísérés folyamatáról szeretnék megosztani a kedves olvasókkal is néhány gondolatot, tapasztalatot annak reményében, hogy segítségükre lesz.
A haldokló emberek ápolása és életük utolsó szakaszában való elkísérése nagy kihívás, felelősség, jelenlét. Nem lehetek csak úgy mellette, ott kell lennem testileg, lelkileg. Nyugalomra, kézszorításra, bátorításra, együtt nevetésre és imádkozásra vágynak. A halálba kísérés folyamatát egy idős, beteg nénivel való találkozások mentén szeretném szemléltetni. Az első találkozás az ismerkedésről, a velem szemben támasztott elvárások feltérképezéséről szólt. Hosszasan beszélgettünk. Néha meg-megkönnyeztem azt az erőt, amivel a mindennapi életét éli ágyhoz kötötten. Tudja, nincs sok már hátra. Érzi. Arra kért, kísérjem az út végéig. Nagy feladat. Felelősség. Mert nem mindegy, hogy megy el, ki van mellette, ki fogja a kezét, hol van ő ebben a történetben. A legfontosabb feladatom visszavezetni őt a legfőbb jóhoz. Mindent megtenni annak érdekében, hogy úgy hagyja maga mögött ezt a földi létet, mint a Pásztorhoz visszatérő juh.

Még nem áll készen. Ezt én is látom. Válaszokat keres. Meghallgatásra vágyik. Meg kell bocsátania a gyerekeinek. Sorolhatnám tovább a lajstromot. Az út végére kísérés második napján keveset beszéltem, ő annál többet. Erre volt szüksége. Az életének bizonyos eseményeivel foglalkoztunk, a gyermek születésétől a hirtelen bekövetkezett válásáig. Többször elcsuklott a hangja. Nonverbálisan üzenni próbált általa. Értettem. Tudtam, hogy nehéz. Megfogtam a kezét. Megszorította. Rám mosolygott. Néhány percnyi csönd után folytatta. Én hallgattam. A legtöbb, amit tehettem. Mert néha nem a szavak, hanem az ágya mellett helyet foglaló csendes jelenlét a legnagyobb ajándék. A halál árnyékában levő embereknek nem a kioktatásra, a „most megmondom a tutit” attitűdre van szüksége, hanem arra a meghallgatásra és megértésre, amit talán az elmúlt éveik során sosem kaptak meg. Kioktatást annál inkább. Mielőtt eljöttem volna tőle, megkérdeztem, szeretné-e, hogy imádkozzunk együtt. Azt kérte, egyedül imádkozzam. Az első Üdvözlégy után, kézszorítás mellett, csatlakozott hozzám. Megérintette. Könnyezni kezdett. A jó Isten nagyon ott volt. Éreztük, mindketten. Távozásomkor, mielőtt becsuktam volna az ajtót, elcsukló hangon ennyit mondott: „Jól vagyok, Emese. Köszönöm.” Én is. Nagyon. A harmadik találkozás mindkettőnk számára nehéz volt. Nekem, mert láttam, valami borzasztóan nyugtalanítja, neki, mert tudja, még nem áll készen az indulásra. Sokat sírt, keveset beszélt. Amikor megkérdeztem, ki az, akire neheztel, akivel ki kellene engesztelődnie, elhallgatott. Sírt. Hosszas csönd következett. Ültem mellette, én néztem őt, ő nézett engem. Úgy éreztem, nem kell megszólalnom. Vártam, hátha ő fog. Azt a lányát említette, akivel több mint húsz éve nem beszélt. Közben rájöttem, emiatt nem tud meghalni. Van valami a kapcsolatukban, ami megbeszélésre, megoldásra vár. Gondolkodtam, mit tegyek. A beleegyezése nélkül nem szerettem volna lépni, így megkérdeztem, felhívjam-e a lányát, szeretne-e beszélni vele. Bólogatott. Féltem, hogy mi lesz ebből. De bíztam abban, hogy segítségére lesz. Miután a lánya felvette a telefont, átadtam a néninek. Kimentem, hadd beszéljenek. Hosszú volt a telefonálás, mélységek és magasságok jellemezték. Amikor hallottam, hogy vége a beszélgetésnek, visszamentem. Erősen megszorítva a kezemet, zokogva ezt mondta: „Megbocsátott!” Egy rövid, hálaadó ima után elbúcsúztam tőle azzal az örömmel, hogy a láncok lehulltak, két élet újra összetalálkozott egymással. Ha eljön az idő, békével a szívében fog távozni. Addig is: dolgunk van még!

A halálba kísérés folyamata itt nem ért véget, volt még két, számomra életre szóló találkozás vele, melyről a következő írásban olvashatnak majd!

Ferencz Emese

Az írás a Vasárnap augusztus 23-ai számának életmód rovatában jelent meg.