Az Egyiptomban élő (kopt rítusú) katolikus pap, jezsuita szerzetes, Henri Boulad az interneten hetente közzétett szentbeszéd-sorozatában értékes eszmefuttatást indított el a II. vatikáni zsinat és az Egyház mai megújulása témában. A 2020. augusztus 10-én elhangzott elmélkedését teszi közzé a Magyar Kurír.
Az Egyház szabadesésben van. Ezzel semmi újat nem mondok. A papnevelésben kevés a hivatás, a kongregációknak nincs utánpótlásuk, a templomokban nincs elég hívő; és teljes közömbösség, ellenérzés tapasztalható a keresztény hittel szemben. Nem jobb a helyzet a többi vallás esetében sem. Ám mi összpontosítsunk a mi Egyházunkra, amely zuhanásban van, és tegyük fel a kérdést: Miért e válság? Melyik volt az a pillanat, amikor minden megbillent? Sokat gondolkodtam ezen, s feltettem magamban a kérdést, hogy vajon mikor történt ez a billenés.
1960? Igen, a hatvanas évekig az Egyház elismert volt, a kultuszhelyek pedig látogatottak. Tisztelet övezte, és okkal volt feltételezhető, hogy számban és jelentőségében is gyarapodni fog – ám ebben a pillanatban, puff, minden megbillent.
Sokan az utolsó zsinatot nevezik meg okként. Azaz szerintük a zsinat felelős a most tapasztalt válságért. De ne feledjük el, hogy ez a válság nemcsak az Egyháznak, hanem a nyugati társadalmaknak is és általában az egész világnak a válsága. Mert a hatvanas években a vatikáni zsinaton kívül ott volt 1968 májusa is, amit nagy zűrzavar követett az értékek és elvek terén, és ez elbizonytalanította az embereket. Minden megkérdőjeleződött. Az értékek a visszájukra fordultak, az elveket kétségbe vonták. Feltűnt az elhíresült jelmondat: Tilos tiltani! A tekintély visszaszorult – nem csupán az Egyházban, hanem az egész társadalomban.
A társadalmak e válsága bizonyítja, hogy nem a II. vatikáni zsinat felelős az Egyház meggyengüléséért. Kétségtelen, hogy van időbeli egybeesés. Mert ettől az időtől kezdve kezdtek kiürülni a kultuszhelyek, csökkent a hivatások száma, és meggyengült a hit. Napjaink sok áramlata – mint például a szexuális forradalom, az LMBTQ – ekkortól számíthatja eredetét. És ebben az időben jelent meg Szent VI. Pál pápa Humanae vitae enciklikája a születésszabályozásról, amely nagy zavart okozott az Egyházban.
Ezért teszem fel a kérdést: A II. vatikáni zsinat tévedés volt? Az utolsó zsinat tévút volt? Igen – mondják a tradicionalista áramlat hívei, élükön Lefebre-rel, továbbá a Szent X. Piusz Testvérület és egyéb mozgalmak, amelyek a tradicionalizmus és a konzervatizmus jegyében születtek. A II. vatikáni zsinat a bűnös, az ellenség! Szerintük vissza kellene térni a latin nyelvű misézéshez, melynek során a pap háttal áll a híveknek, és vissza kell térni a régi liturgiai, morális és vallási hagyományokhoz. Úgy vélik, hogy ezek révén fog az Egyház újjászületni. „Restaurációt” akarnak.
Hihetitek-e, hogy a régi Egyház visszaállításával elrendeződnek a dolgok? Akkor többen fogják látogatni a templomokat? Nos, józanodjatok ki! Idézek egy mondatot, melyet a II. vatikáni zsinat óta több pápa is ismételt: „A II. vatikáni zsinatnak nincs alternatívája.” Ne hátra, hanem előre nézzetek! Ez a konfliktus lényege, amely szembeállítja a progresszivizmust a tradicionalizmussal, a nyitottságot a konzervativizmussal.
Feltehetik a kérdést, hogy én melyik táborhoz tartozom. A megújítók és progresszivisták, az Egyház teljes megújulását várók táborához, a radikális „aggiornamento” értelmében, úgy, ahogyan azt XXIII. János pápa megfogalmazta. Határozottan állítom, hogy a II. vatikáni zsinat egyáltalán nem volt tévedés.
Az elmélkedés teljes szövege a Magyar Kurír oldalon olvasható.
