Már nem csupán opció a világiak bevonása a lelkipásztori munkába

A II. vatikáni zsinat, de legkésőbb az 1983-as (ma is érvényben lévő) Egyházi Törvénykönyv megjelenése óta nem tekinthető csupán lehetőségnek a világiak bevonása a lelkipásztori munkába, hanem törvény adta joga minden világi krisztushívőnek bekapcsolódni az egyházi gyakorlat legkülönbözőbb területeibe. Ennek a világegyházban számos módja van. Közép-Kelet-Európában erre kifejezetten és látható módon a rendszerváltás óta van lehetőségük a világi krisztushívőknek, ami több-kevesebb sikerrel meg is valósul. Mi értelme van akkor egy olyan szentszéki dokumentumnak, ami megerősíti azt, amit mindenki tud és ismer? Az elmúlt napokban megjelent vatikáni dokumentum ugyanis sem tanbeli, sem az egyházi törvényrendet illető újdonságot nem tartalmaz.

A dokumentum eredeti nyelve meglepő módon a német, ellentétben a bevett gyakorlattal, miszerint a dokumentumok első nyelve az olasz. A dokumentum műfaja pedig instrukció (instructiones), ami azt jelenti, hogy a dokumentum kevésbé fajsúlyos, mint például egy a pápa által aláírt enciklika, bulla vagy apostoli levél. A Klérus Kongregációja által kiadott legújabb írás tehát az érvényben levő jogszabályokat magyarázza, különös tekintettel a plébániai munkára.    

A dokumentum célja, amint az már a címben is benne van, a plébániai közösségek lelkipásztori megtérése az egyház evangelizáló küldetésének szolgálatában. A dokumentum kissé komplikált és talán nehezen is érthető címe azt a benyomást kelti, hogy egy lelkipásztori jellegű dokumentum van a kezünkben. Ezt a benyomást erősíti a dokumentum első hat fejezete, amelyek Ferenc pápa és az egyház missziós küldetését tárgyalják. Ennek tükrében elmondható, hogy a misszió nem más, mint Isten szeretetének megtapasztalhatóvá tétele a mai világban, és erre minden közösségnek törekednie kell. Ez a bevezető rész tulajdonképpen tükre Ferenc pápa gyakorlati teológiájának, egyházértelmezésének és egyben a II. vatikáni zsinat értelmében történő egyházi megújulásnak. Nagyszerű és a II. vatikáni zsinat szempontjából igencsak jelentős teológiai kulcsfogalmak köré épül a dokumentum ezen része. A kulcsfogalmak közül érdemes a következőket kiemelni: „kreativitás”, „dinamika” és „megtérés”. Az itt megfogalmazott missziós motiváció és feladat közös felelőssége a világi krisztushívőknek és a klerikusoknak egyaránt. Az első – viszonylag homogénnek tekinthető – rész írója az Isten népének egységét és annak gazdagító sokszínűségét idézi. Isten népe, mely sokszínűségében nem önmagáért, hanem a világ szolgálatáért él, az egyház missziós megnyilvánulásának szereplője. A II. vatikáni zsinat közösségteológiája juthat itt eszünkbe, ahol a zsinat vallja, hogy „teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében” (LG 32), a zsinat a laikusokat is „igazi apostoloknak” (AA 6) nevezi. Ebből következik, hogy „amit Isten népéről mondtunk, egyformán szól világiaknak, szerzeteseknek és klerikusoknak” (LG 30).

A dokumentum második része igazán az, ami megosztottságot hozott Európában. Míg a német nyelvterület helyi egyházai csalódottak és úgy vélik, hogy a szükségszerű territoriális átszerveződéseket a dokumentum akadályozni akarja, Kelet-Európában egyfajta öröm mutatkozik meg, főleg a világiak részéről, és úgy vélik, szerepük erősödni fog. A dokumentum elemzői állítják, hogy egyfajta törés figyelhető meg a dokumentum első és második része között. A második részben a dokumentum a struktúrákról, a jogi kérdésekről, a világiak és papok együttműködésének szabályozásáról ír, amelyből sokan hiányolják a kezdeti missziós lelkesedés szabadságát és lelkipásztori lendületét. Míg az első rész Isten népének (a laikusok és a klérus) összjátékáról beszél, a dokumentum második része a klérus, különösen is a plébánosok döntő szerepét hangsúlyozza a közösségi életre vonatkozóan.

Mindamellett, hogy a plébános nem mellőzheti a laikusok véleményét, azok bevonását a közösségi életre vonatkozóan, az egyedüli és végső döntési jog a dokumentum értelmében továbbra is egyedül a plébános hatásköre. A dokumentum hangsúlyozza, hogy a plébánosi hivatal, s ezzel együtt a pásztori feladatok még paphiány miatt sem ruházhatók át egy az egyben laikusokra, diakónusokra vagy más felszentelt életet élő krisztushívőkre, hanem az mindig egy pap kezében kell hogy maradjon. Kerülni kell az olyan új keletű megfogalmazásokat is, amelyek a kollegiális plébániavezetést hangsúlyozzák, aminek értelmében a pap és a világi hívek csapatot alkotva vezetik a plébániát. Ilyen kifejezések például a „vezetőcsapat” vagy az „equip”. Ehelyett javasolt az olyan kifejezések használata a plébániai élet szervezését illetően, mint „lelkipásztori munkatárs”, „pasztorálasszisztens” vagy „megbízott részterület-felelős”. Ez utóbbiak laikusok megbízása esetén használandó kifejezések.

A plébániai gazdasági tanács, valamint a plébániai lelkipásztori tanács fontosságára és feladataira is kitér a dokumentum, ezek vezetése és ezzel együtt a döntéshozás joga egyedül a plébános kezében marad. A dokumentum beszél ugyanakkor a territoriális egyházszervezés szabályairól, különösen is a plébániák megszüntetése, valamint a templomok profanizálása esetén követendő lépésekről. Pasztorálteológiai szempontból szemet szúrhat többek között az itt-ott erősen klérusközpontúnak tűnő közösségi elképzelés, amely első olvasatra épp az első részben oly erősen hangsúlyozott Isten népe együttesnek mond ellent. Különösen is megtévesztő lehet a 62. pontban található megfogalmazás, ami szerint a plébános a „plébániai közösség alapvető hivatkozási pontja”. Teológiailag ugyanis egyértelmű, hogy minden közösség a feltámadt Krisztust tekinti legalapvetőbb hivatkozási pontjának, s köréje formálódik és épül minden plébániai közösség.

A dokumentum a paphiány krízisének nyomán – főleg nyugat Európában – elindult territoriális újraszerveződés kapcsán íródott. Meg kell azonban állapítanunk, hogy ez a paphiány, amire a dokumentum oly gyakran kitér, sajnos nem csak Nyugat-Európa krízise. A világegyházban általánosan jelen van a paphiány, és a papok számának csökkenő tendenciája nem sok reményre ad okot. Kelet-Európában a paphiány az elmúlt években megnőtt, ezért Kelet-Európában sem mondhatjuk azt, hogy ez a dokumentum bennünket nem érint. Az bizonyos, hogy a krízishelyzet német nyelvterületen sokkal nyilvánvalóbb. Az egyházmegyék ott évek óta próbálkoznak megoldást találni arra, hogy az adott lehetőségek keretében újraszervezzék a territoriális lelkipásztori munkát. A világi krisztushívők oroszlánrészt vállalnak ebben a folyamatban, és igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy az egyház missziós lendülete megmaradjon.

De mire ösztönözhet bennünket itt, Erdélyben ez a legújabb vatikáni instrukció? Erre néhány pontban lehetne válaszolni:

1. A világiakat nem csak a paphiány miatt kell bevonni a lelkipásztori munkába, hanem mert nekik joguk és kötelességük ebben részt vállalni.
2. Az állandó diakónusok nem a paphiány miatt fontosak az egyház számára, hanem ez egy szentségi szolgálat, aminek értéke nem nélkülözhető egyik helyi egyházban sem.
3. A papképzést és a világiak teológiai képzését érdemes átgondolni és továbbfejleszteni, nem kell megvárni, hogy a paphiány vidékeinken is annyira húsba vágjon, mint az a német nyelvterület helyi egyházaiban ma megmutatkozik.
4. A plébánosok használják ki a jog adta lehetőségeket a világiak bevonására, mert az ő meghallgatásuk növeli döntéseik időszerűségét.
5. A világi krisztushívők ne vonják ki magukat a plébániai feladatok alól, keressék és használják ki a lehetőségeket arra, hogy részt vegyenek a lelkipásztori munkában.

Csiszár Klára

Új vatikáni dokumentum jelent meg a plébániai közösségek megújulásáról

A plébániai közösség lelkipásztori megtérése az egyház evangelizáló küldetésének szolgálatában – ezzel a címmel adta ki a Klérus Kongregációja új instrukcióját, amelyben többek között a plébániák megreformálásáról, a hivatások hiányáról és a világi hívek igehirdető tevékenységéről van szó.

Az egyházban mindenkinek jut hely, mindenki megtalálhatja a saját helyét hivatásának megfelelően: ez a lényege az új vatikáni dokumentumnak, amely alapvető jogi újdonságokat nem tartalmaz. Ehelyett az érvényben lévő szabályozás jobb alkalmazására törekszik, elősegítve a megkereszteltek közös felelősségét, a lelkipásztori odafigyelést és a plébániák közötti együttműködést. A dokumentumból világosan kitűnik, hogy sürgős szükség van a missziós megújulásra, a plébánia lelkipásztori megtérésére, hogy visszanyerje azt a lendületet és kreativitást, amely nyitottá teszi kifelé, valamennyi megkeresztelt hozzájárulásával.

A dokumentum megerősíti a plébánosnak mint a közösség saját lelkipásztorának szerepét, ugyanakkor érvényre juttatja a diakónusok, a megszentelt világiak, a világi hívők szerepét is a lelkipásztori szolgálathoz kapcsolódóan. Ők ugyanis arra hivatottak, hogy tevékeny részt vállaljanak – saját hivatásuknak és szolgálatuknak megfelelően – az egyház egyetlen nagy evangelizáló küldetésében – áll a Klérus Kongregációja közleményében.

A plébániához tartozó megszentelt világiaktól Krisztus radikális követését kéri az instrukció, vagyis nem annyira a cselekvést, mint inkább a hiteles tanúságtételt várja el. A világi hívektől aktív részvételt várnak az egyházi szolgálatban. Megfelelő képzést követően lehetnek lektorok és akolitusok (vagyis végezhetnek oltárszolgálatot). Ezt avatásuk után végezhetik állandó jelleggel, hiszen teljes szeretetközösségben állnak a katolikus egyházzal, amennyiben példamutató életet élnek. Különleges alkalmakkor, szentszéki jóváhagyással az illetékes püspök megbízhatja őket az igeliturgia vezetésével, temetéssel, kereszteléssel, a házasságkötés szertartásán való szolgálattal, illetve szükség esetén templomi prédikációval. Ugyanakkor nem mondhatnak homíliát a szentmiséken.

Vatican News

Megjelent a Vasárnap 2020. augusztus 2-i számában.