Angi István zeneesztéta, kritikus, a Gheorghe Dima Zeneakadémia nyugalmazott professzora a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vette át Mile Lajostól, Magyarország kolozsvári főkonzuljától július 29-én. Miután a jelenlevők, a szűk családi és baráti kör, elénekelte a Himnuszt, Mile Lajos főkonzul felolvasta Áder János köztársasági elnök méltatását. Angi Istvánnak az erdélyi felsőfokú magyar nyelvű zeneoktatás 1990 utáni újraindításában vállalt fontos szerepéért, valamint interdiszciplináris szemléletű zeneesztétikai kutatásai elismeréseként adományozták a kitüntetést. Ezt követően Gábor Csilla egyetemi tanár, egyben volt tanítvány olvasta fel a kitüntetett laudációját.
Gábor Csilla egyetemi tanár laudációja:
„A gondolkodás magában is kaland, remélt-nem remélt világokat építő-romboló szellemi kaland tele szenvedélyekkel.” Ezzel a mondattal indít Angi István tavalyelőtt megjelent könyve, A megérintett szép továbbgondolásai.[1] Megszokásainkhoz, mindennapi elvárásainkhoz képest mintha ellentmondás lenne ebben a kijelentésben, hiszen a problémamegoldás (vagy legalábis a megoldáskeresés) racionális, fogalmakkal operáló intellektuális műveletéhez – ez lenne a gondolkodás – valami látszólag oda nem illőt: a szenvedélyeket kapcsolja. Lehet-e a kettőt egyszerre művelni, lehet-e szenvedéllyel gondolkodni? Választ keresve továbbolvastam: a kötet első tanulmánya címe szerint is egy elemzés elemzése:[2] Jean-Auguste-Dominique Ingres A forrás című festményének és Rudolf Arnheim a festményről készült elemzésének alkotó továbbvezetése; az írás tétje pedig, hogy működés, esetleg hatás közben érje tetten a metaforát: nem pusztán mint stíluseszközt, hanem mint gondolkodásmódot. Ebben az összefüggésben beszél költői és festői metaforákról, sőt „megvilágítóak”-ról, amihez rögtön hozzáteszi: Ingres festményén a megvilágítóak „részben rejtettek. Rejtettségük oka éppen a költőiségük”.[3] Összességében (mert a részletekben elmerülni nincs itt lehetőség) a szöveg egy finom, mondhatni, játékos elemzés, amely egy-egy apró, sokszor jelentéktelennek tűnő részletből indulva egész világokat bont ki, épít fel, a szó szoros értelmében elemtől elemig, benső dinamikától benső dinamikáig haladva, olykor merész asszociációkkal szökellve. Megmutatva egyszersmind, hogy a műelemzésnek igenis van értelme, a jó elemzés – akár a művészet – maga is kapcsolódás a teremtéshez: igen, ez a szép megérintése. És hogy az egyszer megérintett szép úgy ösztönöz továbbgondolásra, hogy miközben feltárul, el is rejtőzik.
Honnan indult, mi mindenből táplálkozott az Ozsdolán született Angi István rendkívüli ívű és hatású életpályája? A lexikonok első helyen zeneesztétaként sorolják be – és pontos adat ez (bár korántsem fedi le tevékenységének teljes palettáját), hiszen egyetemi oklevelét a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Akadémia karvezetés szakán szerezte. Előtte azonban agrárértelmiségi pályán indult: mezőgazdasági középiskolát végzett Kézdivásárhelyen, majd két évig az agronómián tanult a kincses városban, csak aztán váltott irányt a zeneművészet és -tudomány felé. Gondolkodásának a legkülönfélébb hatásokat is integrálni képes tágasságát jellemzi, ahogyan egy interjúban erről vall: „Nem mondhatom azt, hogy bánom” (ti. a mezőgazdasági képzésben töltött éveket), majd így értékel: „azt a sok tudományos ismeretet, amit kaptam az akkori tanáraimtól, később pedig az első és második évfolyamon az agronómián, mai napig is fel tudom használni.”[4] Ám nem csupán tudományos ismeretek felhalmozását, hanem a szisztematikus gondolkodásmód elsajátítását is tulajdonítja ezeknek az éveknek – egy olyan képességet, amely egyik fontos pillére lett későbbi munkásságának. A problémafelvető gondolkodásmód „ki- és begyakorlását” másfelől összművészeti és elméleti érdeklődése indította el, és Moszkvában 1963–65 között töltött doktori tanulmányi évei alapozták meg. A Szovjetunió fővárosában – és ezt fontos hangsúlyoznunk – az a svéd származású Valentin Ferdinandovics Aszmusz volt a témavezetője és mentora, akit, noha kantiánus szellemisége révén szembement az akkor uralkodó bolsevik iránnyal, imponáló tudása miatt mégis elfogadtak a felsőoktatásban, ideológiai kötöttségektől való mentessége lehetségessé tette számára a szakma szabad és színvonalas művelését, és ő erre serkentette tanítványát is. Angi István 1965-ben megvédett doktori értekezése Zene és affektivitás címmel készült el – az affektivitás szó orosz megfelelőjét ő találta ki, azóta is rá hivatkozva használják az „affektivnoszty”-ot.
A fokozatszerzés után kibocsátó intézményében, a kolozsvári zeneakadémián kezdett esztétikát (és mellette más elméleti tárgyakat is) tanítani. Végigjárta az egyetemi ranglétra fokait, 1979-ben professzori kinevezést kapott, 1976–1984 között dékáni tisztséget viselt. Alaptantárgyát egészen sajátos szerkezetben és szemléletben dolgozta ki – összekapcsolva, s tanítványaival is megéreztetve valamiképpen a szisztematikus és problémafelvető gondolkodás távlatait. Leendő zeneművészeknek és zenetanároknak tartott (zene)esztétika kurzusa az esztétikai értékek rendszerére épült, a szép–rút, fenséges–alantas, tragikus–komikus pólusairól szólva lenyűgöző erudícióval és élményszerű (hol irodalmi, hol képzőművészeti és zenei) elemzésekkel mutatta meg, hogy ezek az értékek sosem jelennek meg vegytisztán, és hogy erőterükben fontos észrevenni a szakrális, etikai értékek hatását és megjelenésmódját is, illetve hogy metszheti egymást, találkozhat egymással a fenséges és alantas, hogy lehet valami szép és rossz egyszerre. Az előadásain a szinkronban levő rendszerességet és problémafelvetést lehetett szinte kézzel tapintani, a szemináriumok pedig az esztétikatörténet alapműveibe nyújtottak betekintést Platón Lakomájától Dante A nép nyelvén való ékesszólásról című értekezésén át Kant, Hegel és Croce művészetelméleti szövegeiig. Ilymódon megtanulhatta a hallgatóság a történeti tájékozódást éppúgy, mint azt, hogy miképpen olvasson régi szövegeket úgy, hogy közben aktuális kérdéseket tesz fel nekik. Ez az iskola egyúttal arra is rávezette azokat, akik részt vehettek benne, hogy múlt és jelen művészetét bizony nagyon is lehetséges termékeny dialógusba hozni.
Angi István – az iméntiek után talán nem meglepő ezt kimondani – iskolateremtő tanár: erre nyilvánvalóan az intézményi közeg is predestinálta, amelyben működött. Tanítványok hosszú sorát terelgette a tudományos munka vagy a tudatos, reflektált művészi pálya útján. Iskolateremtő tevékenysége azonban nem zárult be a zeneakadémia keretei közé. Óráinak országszerte híre volt, így bölcsészhallgatóként a ’80-as évek derekán évfolyamtársammal, Bodó Mártával bekérezkedtünk az esztétika kurzusára. Azzal a feltétellel nyertünk bebocsáttatást, hogy tevékeny részt vállalunk az órai munkában, beleértve a szemináriumi kiselőadás megtartását is (az általam akkor elvállalt és megismert mű azóta saját előadásaimban is fontos elem, s a felfedezés körülményeit a hallgatók előtt sem titkolom el soha). Abban a tanévben volt utoljára magyar tannyelvű csoport a Dimában, a bölcsészjelenlétnek ezért volt valami különös szimbolikája is számunkra.
A zeneakadémián sajnos a rendszerváltás után sem indulhatott újra a magyar nyelvű képzés, ezért új utakat kellett keresni. Angi István professzor úr alkalmi vagy állandó vendégtanár, tantárgyfelelős volt a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi, Római Katolikus Teológia, Történelem és Filozófia Karain. Külön kiemelendő a Református Tanárképző Kar keretében működő zene szak elindításában vállalt szerepe: korábbi dékáni tapasztalatait, kapcsolatrendszerét és koncepcióját, nem utolsó sorban pedig tudósi és oktatói kvalitásait állította a hazai magyar zenetanárképzés meg- és újjászervezésének szolgálatába. Éveken át tanított esztétikát a Partiumi Keresztény Egyetemen is, ma pedig már mindenhol az általa felkészített tanítványok végzik a munkát.
Amit tanított, azt részben maga is aktívan gyakorolta, illetőleg szervező munkává konvertálta különféle szakmai szervezetekben: így énekével és persze tudásával segítette a Schola Gregoriana Monostorinensis gregorián szkóla munkáját, tagja a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetségének, alapító tagja a Romániai Magyar Zenetársaságnak, továbbá a Romániai Magyar Dalos Szövetség tagja, a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli tagja, egykori munkahelyén pedig tagja a Gheorghe Dima Alapítványnak.
Az iskolateremtő mesterre nemcsak az egyetemi munkában lehetett ráismerni: otthona mindig nyitva állt a tanulni vágyó ifjú művész- és tudósjelöltek előtt, ilyenkor kötetlen beszélgetések közben leshettük meg, hogyan is épül fel témáról témára, gondolatról gondolatra egy-egy tanulmány, vagy csodálkozhattunk rá jólismert klasszikusokban a számunkra addig rejtett értékekre. Egyáltalán: eltanulhattuk a tudós-életformát, hogy aztán saját kutatásainkban megpróbálhassuk a magunk módján továbbvinni. Ezek az alkalmak segítettek abban is, hogy sűrű szövetű írásait jobban érthessük. Hogy szövegei elsőre nem könnyű olvasmányok, de némi segítséggel igazán befogadhatóvá és élvezhetővé válnak, azt alighanem maga is tudja; hiszen a következőket mondja a rá annyira jellemző öniróniával: „Tanítok és tanítva matatok tovább a szövegeim felett.”[5] Az ismételten tapasztalt nyitott, szeretetteljes családi légkör pedig – ami, meggyőződésem, hogy elengedhetetlen része és inspirálója az alkotó munkának –, Marianne nénénk és Csippke húgunk aktív részvétele a szakmai és baráti együttlétekben, valamint a szellemi élvezetekhez társuló finomságok a befogadottság érzését keltették, közösséget teremtettek. És anélkül, hogy a szó bár egyszer is elhangzott volna, az elénk élt minta révén jövendő értelmiségi felelősségünket tudatosította bennünk.
Említsük meg a terjedelmes írott életmű néhány tételét is, legalább címszerűen! Angi István számos magyar és román nyelvű tanulmánygyűjtemény, monográfia szerzője, tanári és tudósi tevékenységével sokat tett a két nyelvterület zenetudományi kapcsolatainak kiépítéséért. Írásaiban rendkívüli alapossággal, óriási műveltség birtokában, interdiszciplináris és művészetközi szemléletben járja körül mindenkori kutatási témáit, egyszerre tekinti azokat filozófiai, történeti (és valahányszor az adott téma úgy kívánja: szakrális) távlatban. Már a műcímek is felvillantanak valamit szerzőjük emberi és tudósi habitusából: Zene és esztétika (Bukarest, 1975), Az esztétikum zeneisége: Esszék a viszonyalkotás varázsáról (Kolozsvár, 2001), A zenei szépség modelljei: Zenetudományi írások (Kolozsvár, 2003), Értéktől jelentésig (Kolozsvár, 2004), Fotografii la minut din atelierele compozitorilor clujeni (2008), A harmónia marad (Nagyvárad, 2013), Cornel Țăranu. Mărturisiri mozaicate, studii și eseuri (2014), Divertismente. Eseuri (2018), A megérintett szép továbbgondolásai (Kolozsvár, 2018). Önálló kötetei mellett számos tanulmánykötet társszerzője és szerkesztője, hazai és külföldi szaklapok állandó munkatársa.
Ha szabad valamelyest szubjektívnek lennem, így összegeznék: Angi István bizonyos értelemben reneszánsz (ezen belül, mondhatni, humanista) karakter. Azzá teszi világot átfogó, lenyűgöző műveltsége, méghozzá klasszikus, a szó legszebb értelmében klasszikus műveltsége. Mint aki beleszocializálódott a görög és római kultúrába, elsajátította és továbbvitte annak értékeit és gondolati formáit. És reneszánsz-humanista abban az értelemben is, hogy mindez együttjár az érdeklődését és munkáját is meghatározó keresztény elkötelezettséggel: távolról sem az olcsó jámborság kategóriája szerint. Sokkal inkább olyanként, mint aki tudja, érti és éli az áhítat esztétikáját.
Azt kívánjuk neki, még sokáig kalandozzon szenvedéllyel a gondolkodás remélt-nem remélt világokat építő-romboló szellemi közegében. Professzor úr, ad multos annos!
[1] Angi István, Elöljáróban a továbbgondolás kalandjairól = Uő, A megérintett szép továbbgondolásai, Kolozsvár, Verbum, 2018, 7.
[2] Uő, Metaforák. Egy elemzés elemzése, uo., 11–21.
[3] Uo., 15.
[4] Horváth Gizella, A művészi érték „arcai” – Beszélgetés Angi István zeneesztétával, egyetemi professzorral, Helikon(XXII.), 2011/17. (https://regi.helikon.ro/index.php?m_r=2655, letöltés: 2020.07.27.)
[5] Horváth, i. m.
[…] Csilla egyetemi tanár laudációjában ekképpen méltatta ezen az eseményen: „Leendő zeneművészeknek és zenetanároknak tartott (zene)esztétika […]