„Aki Szent Ferenc lelkületű evangéliumi útra lépett, az ne önmagát, az önmaga által „szenteltvízzel megpreckelt” gyöngeségeit mutogassa, hanem Istent.” Fr. Laczkó-Dávid Anaklét ferences testvért kérdeztük.
Szent Ferenc az evangéliumi egyszerűség útját járta. Ma miként lehet felmutatni értékként ezt az utat?
Szent Ferenc atyánk a megerősített regulában, annak első mondatában így ír: „A kisebb testvérek regulája és élete ez: kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát”.
Először is arra kell tehát törekedni, hogy a szent evangélium szerint éljünk. Ez nem a tökéletességi állapot jelenti, hanem folyamatos törekvést… átélve önmagam semmiségét és Isten csodálatos irgalmát.
Az alapvető kérdés ugyanaz ma is, ami Szent Ferenc kérdése volt: „ki vagy te? és ki vagyok én?”, „ki vagy te? Istenem.” E kérdés mögött mély, folyamatos Isten-keresés van, ugyanakkor Istenre való rácsodálkozás is. És e kérdés után jön a másik kérdés: „Ki vagyok én? A te férgecske szolgád.” Itt nem elsősorban Szent Ferenc atyánk alázatát látjuk, hanem azt, hogy megtalálta a helyes viszonyítási pontot, akinek fényében látta, belátta azt, hogy valójában ki ő. Úgy gondolom, hogy az evangéliumi egyszerűség forrása ebben rejlik, illetve abban, hogy ne legyen semmi és senki akadály az Istenhez való viszonyulásomban.
Az evangéliumi egyszerűség útja tehát nem más, mint Istenhez vezető út. De látnom kell azt, hogy ezt az utat Isten nyitotta meg számunkra azzal, hogy Fia által feltárta az ő benső életét. Ez valójában maga az evangélium… Isten benső élete, illetve az, hogy Isten benső életének a részese lehetek, illetve vagyok. Ez az a rejtett kincs, amiért érdemes mindent eladni, szétosztani, odahagyni azért, hogy mindörökre a részese lehessek. És ugyanakkor ezt a kincset, Istent, Isten benső életét érdemes másokkal is megosztani.
Papi, szerzetesi jelmondatával mit akar Istenből megmutatni az embereknek egykor és ma?
Annak idején, akivel együtt szenteltek pappá, Gábor testvérrel ugyanazt a jelmondatot választottuk: „Elég neked az én kegyelmem” (2Kor 12,9). Természetesen ennek a szentírási résznek, versnek van folytatása is: „Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.”
Emlékszem, amikor az akkori szerzetesi nevelő elöljárónk elolvasta a választott jelmondatunkat, akkor azt mondta, hogy ennél ferencesebb jelmondatot nem is választhattunk volna.
Aki Szent Ferenc lelkületű evangéliumi útra lépett, az ne önmagát, az önmaga által „szenteltvízzel megpreckelt” gyöngeségeit mutogassa, hanem Istent. Ha azon igyekszem, hogy gyöngeségeimmel, gyarlóságaimmal együtt újból és újból átadjam magamat Istennek, akkor azok az Úr kegyelme által még a gyöngeségeim is Isten borává konszekrálódnak.
Mindenekelőtt fontos tehát az Isten irgalmának a megtapasztalása, az, hogy engedjem, hogy az irgalmas Isten átöleljen engem. Ez sokszor a gyakori szentgyónást is jelenti… Engedni azt, hogy Isten irgalmas ölelésében megújulhassak, hogy Isten irgalmát megünnepeljem. Mert ha folyamatosan ezt a nagyon fontos, Isten lényegéhez kötődő dolgot nem élem meg, akkor az életem hogyan tud tanúságtevő lenni?
A lelkipásztori szolgálatban, napjainkban, amikor a világ folyamatos keresésben van, milyen Isten-képekről, Krisztusról kell leginkább beszélni? Miért pont arról/azokról?
Csak az egy, igaz, élő Istenről kell beszélni, aki az életünk forrása. Az emberek a forrást keresik, mert szomjasak. Istent szomjazza lelkünk, és mégis sokszor pöcegödörből akarjuk oltani a szomjunkat. Ugyanakkor fontos az, hogy a tiszta forrásra mutassunk rá és ne olyan vízre, amely fel van édesítve, sziruposítva vagy összevissza vegyítve ezzel meg azzal…
Krisztus az, aki az Isten bensejéből jött hozzánk. Ő az Atya igazi képmása. Akkor tehát én sem beszélhetek más Krisztusról, csak arról, aki Isten egyszülött Fia, és aki által szabad utunk van az Atyához.
Az imában Isten és az imádkozó van jelen. Miként alakítható, csiszolható a lelki élet úgy, hogy megmaradjon az evangéliumi úton?
Az imádság lényeges része a keresztény hivatásunknak. Nem elsősorban arról van szó, hogy milyen imákat mondok – ugyanakkor szeretném kiemelni azt, hogy nagyon fontos a kötött ima –, meg hogy miért, mikért imádkozok. Nem egyszerűen arról van szó, hogy több imát kell mondani, mondván: „Imádkozom azért, hogy…”, hanem inkább arról van szó, hogy az imádságnak ingyenesebbnek kell lennie… vagyis „imádkozom, mert Isten Isten”.
A szentmiseáldozatot sem azért kell bemutatni, mert van fizetett miseszándék, vagy mert vannak hívek a szentmisén… hanem mert a szentmise Istennek nagyon nagy, ingyenes ajándéka a… „bűnök bocsánatára”.
Ugyanakkor jó a kérdésbeli megfogalmazás: Az imában Isten és az imádkozó van jelen… Életünk leglényegesebb feladata nem más, mint az Isten jelenlétére való odafigyelés, illetve hogy mindig jelen legyek Isten számára. Mindez annak tudatából, felismeréséből fakad, hogy Isten mindig közel van hozzánk… Ha Istennek erre a mindig valós közelségére odafigyelek, akkor minden bizonnyal megmaradok az evangéliumi úton.
Sokakban él ma is a sóvárgás az iránt, hogy Istent még jobban megismerjék és az evangéliumot hitelesen megéljék. Isten megismerésének útjai sokfélék. Melyeket tartja a leginkább járható utaknak?
Valóban, Isten megismerésének sokféle útja van… különösen, ha az emberre, emberekre nézünk. Ahány ember, annyiféle ember van. Ez azért van így, mert Isten nem determinált módon, sablonokba leosztva alkotott meg minket, hanem az ő végtelen nagy gazdagsága szerint. Tehát ha az embert nézem, akkor azt látom, hogy minden ember a maga egyediségének sajátosságai szerint keresi az Istent. Természetesen azt is láthatjuk, hogy az idők folyamán egyes emberek Istent kereső útja vonzó, példa a számunkra.
Ugyanakkor látnunk kell azt, hogy a mi Isten-keresésünk csupa emberi erőlködés, vergődés lenne, ha Isten nem tárta volna fel önmagát nekünk. Isten, aki öröktől fogva szeret minket és gondolt reánk, mielőtt bármit is megteremtett volna, Isten az ő előrelátásában és szeretetéből fakadó elhatározásában arra gondolt, hogy megossza velünk az ő benső, isteni életét. És az „idők teljességében” azt mondta az ő Fiának: Menj! Oszd meg az emberekkel a mi benső életünket, legyenek ők is részesei a mi isteni életünknek. És az Úr Jézus nagy örömmel eljött hozzánk és mindent megosztott velünk… általa, az Úr Jézus által a teljes kinyilatkoztatást megkaptuk. Isten Fia által teljesen ismertté tette önmagát. Krisztus tehát számunkra az Atya akaratából a teljes megismerés útjává lett.
Visszatérve a kérdésre… szerintem azok a legjárhatóbb utak, amelyekben nincsenek megalkuvások. A megalkuvások a vágyaink kicsinyes mivoltából fakadnak. Az igazi, mély, megtisztult vágyakra kell hallgatni, mert azok gravitálnak, ráfeszülnek az Istenre… arra az Istenre, aki Fia által egészen közel jött hozzánk.
A szentek is vágyakozó, Istent kereső emberek voltak, akik megtisztult vágyakozással keresték az Istent. Ezért ők az Istenhez vezető úton példaképek a számunkra.
Fr. Laczkó-Dávid József Anaklét OFM Gyergyóremetén született 1970. 03. 23-án. Teológiai tanulmányait 1989-ben kezdte Gyulafehérváron, majd 1990–1991 között Esztergomban volt ferences novícius, majd teológiai tanulmányait Szegeden és Esztergomban végezte el.
Szolgálati helyei:
• Vajdahunyad: 1995–1997 között
• Szászváros: 1997–1998 között
• Szamosújvár: 1998–2000 között
• Székelyudvarhely: 2000–2006 között
• Csíksomlyó, kegytemplom és ferences kolostor: 2006–2011
• 2011-től: Szárhegy, ferences templom, templomigazgató.
Kérdezett Fábián Róbert
Megjelent a Vasárnap 2020/29-es számában.
