Hogyan, mikor merül valakiben a papi hivatás gondolata? Miként emlékszik vissza hivatása megszületésére, kibontakozására? Hat év távlatából most miként gondol vissza a szemináriumban eltöltött időre, a szellemi és lelki felkészülésre, az ottani tapasztalatokra, illetve a gyakorlati év miként formálta, alakította hivatását, a papság szerepéről alkotott képét? Milyen jelmondatot választ magának a szentelés előtt álló diakónus? Néhány olyan kérdés, mely bizonyára nemcsak minket, hanem olvasóinkat is érdekel. Végzős, papszentelés előtt álló diakónusainkat kérdeztük, azzal a szándékkal, hogy jobban megismerjük őket.
Hivatás: Isten kegyelme
Jakkel Tamás
Szatmárnémetiben született 1994. augusztus 25-én. Szülővárosában végezte iskolai tanulmányait román tagozaton előbb a Mircea Eliade általános iskolában, majd a Mihai Eminescu főgimnáziumban matematika–informatika szakon. 2013 júliusában érettségizett, és felvételét kérte a gyulafehérvári Papnevelő Intézetbe. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte.
Biztos elcsodálkoznak rajta: egyáltalán nem tűnik egyértelműnek. Tudom, éles váltásnak tűnik román tagozatról és ráadásul reál szakról teológiára váltani. De számomra és valószínűleg közvetlen környezetem számára ez nem tűnt annak. Kisgyermekkorom óta éreztem a hivatást az Úr oltára iránt. Ha meg kellene ragadnom a múltból egy pillanatot és ki kellene neveznem hivatásom születése pillanatának, akkor azt hiszem, első ministrálásom lenne az. Pedig nehezen vett rá édesapám, hogy odaálljak az oltárhoz. Azóta is néha vissza-visszavillan ez a kép lelki szemeim előtt, és hála tölti el szívemet, hogy akkor „beadtam a derekam”.
Nevem és születési helyem gondolom, már elárulta, hogy szatmári sváb vagyok. Én ugyan Szatmárnémetiben születtem, ám szüleim Krasznaterebesiek. Krasznaterebesről itt most elég annyit tudni, hogy a szatmári egyházmegye legvallásosabb sváb faluja. Büszkén vallhatom így tehát, hogy én is egy igen vallásos családból származom. Meg vagyok győződve, hogy hivatásom a vallásos légkörnek, a vallásos melegágynak köszönhető, amely lehetővé tette, hogy az Istentől kapott hivatást felismerjem. Nekem ez a meggyőződésem: ha ma egy fiatal nem ismeri fel Istentől kapott hivatását, az valószínűleg azért van, mert nincs meg a melegágy, a vallásos háttér. Természetesen ez az én tapasztalatom, és léteznek ellenpéldák is, Istennek hála.
Voltak azért az érettségi pillanatáig kisebb ún. hullámvölgyek. Voltak szerelmes heteim, hónapjaim, ez így természetes. De végzős diákkoromra azért már ott motoszkált bennem a Legfőbb iránti szerelem, ami nem hagyott kétséget a választásban.
2013 őszén megérkeztem Gyulafehérvárra, ahol hat tanévet töltöttem – a hivatás letisztulásának, kikristályosodásának az ideje volt. Hosszú volt-e vagy rövid? Most határozott röviddel válaszolhatok. Szellemi és lelki felkészülés? Véleményem szerint sosem lehet teljes bizonyossággal azt mondani: Igen. Felkészültem. A fejlődés egy élet feladata. Az alma mater az alapot megadta, a hivatás gyökereit megerősítette. És most útnak indít abban a reményben, hogy az élet viharai ezt a palántát megtépázhatják, de ki nem téphetik. Adja Isten, hogy így legyen.
A hat tanév között – negyed- és ötödév között – minden papnövendék számára adatik egy gyakorlati év. Míg gyulafehérvári társaim esetében a helyszínek félévente változtak, addig számomra az egész gyakorlati év a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceumban és annak bentlakásában, a Szent Alajos konviktusban telt. Arra figyelmeztetett az egyik gyulafehérvári tanárunk, nehogy aránytalanul sokat beszéljünk a gyakorlati év tapasztalatairól, pedig volna miről mesélni. Ebbe a cikkbe mindez nem férne most bele, csak annyit említenék róla, hogy kiváló alkalmat szolgáltatott számomra közelebb kerülni az egyházmegye felnövő generációjához. Úgy gondolom, olyan kapcsolatok születtek, amelyek a jövőbeli pasztorációban gyümölcsözőek lehetnek.
Papszentelésre készülve a szentelendők rendszerint olyan jelmondatot, olyan gondolatot választanak maguknak, amellyel azonosulnak. Amely magában hordozza hivatásuk mélységét, s ezzel indulnak el a szolgálat útján. Ilyen megfontolásból én a papi jelmondatomat a Korinthusiakhoz írt második levélből vettem: Elég neked az én kegyelmem. Ezt a biztatást kapja Szent Pál az Úrtól apostoli munkája végzéséhez. Ezt kaptam és kapom én is, állandóan fülemben csengő gondolat. Tűnhet egy nagyon szerény jelmondatnak, ha pusztán profán módon közelítenénk meg, viszont keresztény olvasatban nagyon is mély mondanivalója van és igen nagyra vágyó kérés. Főleg ha Kis Szent Teréz szavait is hozzávesszük: „Minden kegyelem!”
Ezt kívánom is egyben magamnak papi szolgálatomra nézve: hogy az Úr Jézus kegyelme, gondviselése – amit eddigi életem során megtapasztaltam szerető családom és egyházközségem körében a Szent Család-plébánián – ez legyen elég. Semmit és senkit ne kívánjak elébe helyezni.
Isten akaratát akarom cselekedni!
Daniel Garcia Fernandez
Mardidban született 1987. december 3-án. Ott kezdte teológiai tanulmányait, majd két év elvégzése után a Neokatekumenális Út szatmári Redemptoris Mater szemináriumában készült tovább a papságra. Gyakorlati-pasztorális évét Miskolcon töltötte, ahol saját elmondása szerint egy pappal együtt azok evangelizálásán dolgozott, akik nem élnek vallásos életet, akik nem ismerik Istent, vagy akik elvesztették hitüket. A tavaly szentelte diakónussá a szatmári székesegyházban Schönberger Jenő megyés püspök, ugyancsak Szatmáron lesz az idén pappá szentelése is.
Keresztény családba születtem, családomon keresztül ismertem meg azt, hogy ki Isten, velük jártam templomba, viszont abban az időszakban nem volt személyes kapcsolatom Istennel. Serdülőkorban sokat lázadoztam a családom és Isten ellen, a rossz kelepcéjébe estem, azt hittem, hogy nem vagyok szabad, nem tudok bármit megtenni abból kifolyólag, hogy a családom gyakorló keresztény. Egy idei távol éltem az egyháztól és távol Istentől, nagyon kusza életet éltem. A világban kerestem a boldogságot.
Egy idő után ráeszméltem arra, hogy minél inkább a saját akaratom szerint akarok cselekedni, annál inkább érzem üresnek magam legbelül. Sokáig a saját fejem után mentem, számos bűnt követtem el és sokat szenvedtem. Egyszer leültünk szüleimmel beszélgetni, és ők Isten szeretetéről meséltek nekem, arról a szeretetről, amelyet az értem is meghaló Jézusban mutatott meg. Arról is beszélgettünk, hogy új életet kezdhetek. Ezután kezdődött a megtérésem. Lassan visszatértem a templomba, megtapasztaltam Isten szeretetét, melyet akkor is megmutatott, amikor bűnös életet éltem. Aztán meghívtak egy fatimai zarándoklatra, ott arra gondoltam, hogy sok ideig a saját akaratom szerint cselekedtem és szenvedtem, és ott akkor, akár egykoron Mária is tette, felajánlottam magam Istennek.
Egy idő után beléptem a madridi szemináriumba, ahol két év múlva felajánlották, hogy elmehetnék Szatmárnémetibe (mint olyan kispap, akinek már van némi tapasztalata a szemináriumi életről), ahol éppen akkor alapították meg a Redemptoris Mater szemináriumot. Örvendek annak a nevelésnek, melyben itt részesítettek.Megtanítottak arra, hogy szeressem a lelki életet, Istent és a Szentírást. A tanulmányok szempontjából elmondhatom, hogy filozófiát Madridban, teológiát a svájci Luganóban tanultam, jelenleg egyházjogot tanulok, a tanulmányi időnek tehát még nincs vége.
Úgy gondolom, egy elvilágiasodott társadalomban élünk, amikor sokan elkerülik a templomot, ezért a pap szerepe nem lesz egyszerű a jövőben. A pap pásztor, akinek az elveszett juhok után kell mennie, nem maradhat csak a plébánián – azt akarom mondani, hogy a papnak missziós szerepe is van.
Pappá szentelésem előtt szentírási idézetet, jelmondatot választottam:Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint (Lk 1,38). Amióta felajánlottam magam Istennek Fatimában, azóta a Szűzanya mindig közel állt hozzám. Ezért választottam ezt a szentírási részletet, és bízom abban, hogy Mária megsegít, hogy mindig nyitott maradjak Isten akaratát cselekedni, ezért nincs is konkrét pasztorális tervem, nem tudom, hova küldenek majd. Madridban kezdtem Isten útján járni, most Szatmárnémetiben vagyok, holnap pedig ott, ahova Isten küldd.
Megjelent a Vasárnap 2020/27-es számában.
