Jezsuita, aztán szabadkőműves akartam lenni

Kispapi évei legnagyobb könyvélménye hatására szeretett volna Holló László jezsuita, majd szabadkőműves lenni. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának erkölcsteológia tanára, intézetigazgató bár három és fél évet jezsuiták által vezetett kollégiumban nevelkedett, végül sem jezsuita, sem szabadkőműves nem lett, de évtizedek óta a teológusok oktatásának szenteli életét. Fontosnak tartja, hogy a pasztorációban meghaladjuk a pásztor és a pásztorolt, nevelt közösség kettősségét, mert közösen kell követnünk Jézus tanítását.

Milyen gondolatok, témák foglalkoztatják mostanában?

Talán közhely, ha azt mondom, hogy jó ideje az élet legnagyobb kérdése foglalkoztat: miért van az, hogy mi, emberek, keresztények nem szeretjük (eléggé) egymást? Úgy vélem ugyanis, hogy amennyi erővel szeretet nélkül élünk, ugyanannyi erővel akár szerethetnénk is egymást. Különösen számunkra, keresztények számára nagy a felelősség, mert előttünk áll Jézus Krisztus példája. Ő szeret minket minden körülmények között, még akkor is, ha mi nem mindig rajongunk érte. Szeret és szemmel tart, hogy boldogok legyünk (vö. Mt 5,3–12).

Közelebb hozni a teológiát, ez a célja sorozatunknak, amelyben egy éven keresztül minden hónapban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karával együttműködésben bemutatunk egy erdélyi és egy nemzetközi teológust, valamint a teológia egy tudományágát.

Mit tart a kortárs teológia legnagyobb kihívásának?

Minden kor teológiája, így a kortárs teológia számára is a legnagyobb kihívás, hogy az életet szolgálja. Lehet ugyan művelni úgy is, hogy olyan tudományos magaslatokra visszük, ahol mi magunk is beleszédülünk, de elefántcsonttoronyba zárva nincs sok értelme. Az életet kell hogy szolgálja. Jézus is így „teologizált”, és most Ferenc pápa is ilyen irányba mutat utat. Nyilván ehhez mélyre kell ásnunk mind az egyes teológiai tudományterületekben, mind pedig saját magunkban.

Ön szerint mi a pasztoráció legsürgetőbb feladata?

A pasztoráció kifejezés a pásztor és a pásztorolt, nevelt közösség képét sugallja. Én azt gondolom, hogy mára ezt a dichotómiát meg kellene haladnunk. Pásztor és közösség az önnevelés útján együtt kellene hogy szolgálja a boldogságot, amire Jézus tanított. És ha így van, márpedig így van, akkor a pasztoráció legfontosabb feladata a világi hívek nagykorúsítása. A II. vatikáni zsinat is azt tanítja, hogy a világi keresztények ne csupán hallgatók legyenek, hanem az egyházban állapotuknak megfelelően feladatot vállalva, velünk, papokkal közösen szolgálhassák a krisztusi ügyet, hogy felismerjük megváltottságunkat.

Milyen könyvet ajánlana elolvasásra? Miért?

Tudnom kellene, hogy kinek ajánlom a könyvet. A hallgatóimnak elsősorban a szakkönyveket ajánlanám, mert ezek olvasása állapotbeli kötelességeikhez (is) tartozik.

Ha egy útkereső fiatalnak kellene ajánlanom valami lelkesítő olvasnivalót, akkor mindenképpen Nagy Töhötömnek a Jezsuiták és szabadkőművesek című önéletírását ajánlanám. Kispapi éveim egyik legnagyobb könyvélménye volt. Első lelkesedésemben jezsuita, aztán szabadkőműves akartam lenni. A szerző rendkívül jó igazságérzettel, magával ragadó szociális-kulturális attitűddel, érett jellemmel és zseniális őszinteséggel írta meg könyvét. Útjelzőkként követendő ideálokat állított fel számomra.

Ha valaki csupán felüdülni szeretne, annak a Sebestyén Péter paptestvérem által válogatott Kiskertembe rozmaringot ültettem… című magyar népdal- és nótagyűjteményt javasolom. Én már kétszer énekeltem végig nagy haszonnal. Hogy valami korszerű teológiai könyvet vagy akár a saját munkáimból is ajánlhattam volna? Azok az első javaslatomban már szerepeltek.

Hogyan szokott kikapcsolódni, feltöltődni?

Igyekszem havonta egy hétvégére hazautazni Csíkszentimrére. Olvastam valahol, hogy az ember csak a szülőföldjén tud igazán elrugaszkodni a földtől.

Ki az ön számára Jézus?

Az, aki velem van.