Furcsa ellentmondás jut most eszembe, ha a karanténra és az életünkre gyakorolt hatására gondolok. A szájmaszk vált a vírus elleni küzdelem jelképévé. Hosszas vita tárgyát képezte, hogy: kell-e egyáltalán?; véd-e a vírustól?; milyen is kellene, ha kell?; kinek kell hordania?; betegnek?; egészségesnek?; mindenkinek?; senkinek? A jelenlegi rendelkezések értelmében az üzletekben, a tömegközlekedési járműveken, munkahelyen és más nyilvános zárt terekben mindenkinek kötelező az orrot és szájat eltakaró védőmaszk használata, és pénzbírsággal büntethető, aki ennek nem tesz eleget.
Én mégsem erre az ellentmondásra gondolok. A szájmaszk eltakarja az arcunkat, személyünk legfontosabb ismertetőjegyét. Ha egymásra gondolunk, akkor a másik arcát idézzük fel. Ennek köszönhetően ismerjük fel egymást. A járvány ezt vette el tőlünk: elvette az arcainkat. Ahogy a mindennapi életben, úgy a munkában is egy maszk került az arcunk elé, még akkor is, amikor fizikailag nem volt rajtunk: képernyők választottak el egymástól, az arcunk pedig legjobb esetben is pixelek halmazává redukálódott. Kezdetben a napi munkahelyi megbeszéléseket videokonferencia formájában tartottuk, így láthattuk egymást, ebben a látásban mégis ott volt a másik nyomasztó hiánya. Idővel elhagytuk a videót, és már csak a hangunk maradt a kommunikációs közvetítő. Ez valahogy mégsem volt annyira zavaró: nem tolta a „képünkbe” a másik jelenlétének a hiányát. A hang hullámzása az eszköz közvetítését követően is megmarad, de a kép valahogy darabos, töredezett lesz, a folyamatosan gördülő képkockák széttöredezik a másik arcát. Főleg, ha még az internet is akadozik…
A karanténnal együtt valahogy mégis lekerültek a maszkjaink. Azok a maszkok, amiket az évek során tökélyre csiszoltunk a mindennapok során. Maszkok, amelyekkel elfedtük valódi arcunkat, álcáztuk személyünket. Most megnőtt a hajunk, kikopott a festék, felsejlett az őszülés dere, értelmét vesztette az alapozó és a smink használata. A járvány mindegyikünk szemébe nézett, farkasszemet nézünk vele, ami arra sarkall, hogy farkasszemet nézzünk saját magunkkal is. Ez a tükörbe nézés pedig esendővé, mégis őszintébbé tesz bennünket. Felismertük a korlátainkat, hogy a Föld nem körülöttünk forog. A vírus lemarta a tökéletesnek tűnő, mégis sokszor sekélyes felszínt.
A szájmaszkjaink még jó ideig velünk maradnak. Látható jelei annak, hogy valami radikális változás történt a világban. Folyamatos emlékeztetői életünk felfordulásának. Jelei annak, hogy a lelki védőmaszkjaink és álcáink lehullottak, helyüket pedig a fizikai maszkok vették át. Utóbbiakat talán könnyebb lesz majd levetni magunkról.
Megjelent a Vasárnap hetilap 2020. május 24-i számában.
