Kora gyerekkorom óta egészen papságom első éveiig ha azt a szót hallottam, hogy pápa, természetesen II. János Pál neve jutott az eszembe. Már gyerekként megragadott a személye. Egyik karácsonyra megkaptam életének képes regény változatát, amit nagy érdeklődéssel olvastam. Igazából nem nagyon mertem remélni, hogy valamikor láthatom, vagy személyesen találkozhatok vele.
Két alkalommal, 1997-ben Párizsban kispapként, majd 2002-ben már a fiatalokat elkísérő ifjúsági lelkészként, Torontóban vehettem részt a világifjúsági találkozókon. A fiatalok lelkesedtek érte. Aki valaha is fiatalokkal dolgozott, az tudja, hogy ez nem magától értetődő. A fiatalok könnyen megérzik, ha valami mesterkélt. Személyében egyértelmű volt, hogy Krisztus egy hiteles tanúja van itt.
1999. februárjában egy szemináriumi tanulmányi kirándulás idején részt vehettünk a reggeli szentmiséjén, amit egy rövid találkozás követett. Életem különleges alkalmaként őrzöm ezeket a találkozásokat a rózsafüzérrel együtt, amit tőle kaptam. Alig egy pár alkalom, amikor láthattam és egy rövid időre a közelében lehettem. Ez azonban mégis elég volt ahhoz, hogy szavak nélkül is kisugárzásából megértsek valamit.
A térdelő pápa
1999. februárjában szemináriumi tanulmányi úton vettünk részt Rómában. Számomra ez volt az első alkalom, hogy az örök városban járhattam. Tanárunk tudatosan csak 22 kispapot vitt magával, arra gondolva, hogy ha sikerül részt venni a pápa reggeli szentmiséjén, ennél több személyt nem engednek be a kis magánkápolnába. Már Rómában voltunk, amikor megtudtuk, hogy hamvazószerda másnapján, ami akkor február 18. volt, bejutunk a pápa szentmiséjére. A kis kápolna előtt az egyik lengyel nővér figyelmeztetett, hogy teljes csendben menjünk be, mert a pápa még imádkozik. Megtudtuk, ezt teszi minden reggel már egy órával a szentmise megkezdése előtt. A kápolnába belépve elsőre az Oltáriszentség előtt térdelő János Pált láthattuk meg. Akkorra a nagy atlétatermetű embert a betegség már összetörte. Az Oltáriszentség előtt olyan kicsinek láttam őt. De így visszagondolva, ott volt igazán óriási. Szavai, tettei, gesztusai számomra mindig egy mély és bensőséges Jézus-kapcsolatot sugalltak. Most láthattam, ki vezérli és honnan meríti idősként is erejét és lelkesedését.
A lehajtott fő
Az említett római utazás alatt és a világifjúsági találkozókon néhány alkalommal részt vehettem szentmiséin, fiatalokért végzett imáin. Egy alkalommal különösen közel lehettem, amikor bevonult a szentmisére. Akkor a szenvedés már annyira megtörte, hogy jóformán lehajtott fővel vonult be. Attól tartottam, hogy a püspöki süveg leesik róla. Ez szintén egy kép, ami mélyen megmaradt vele kapcsolatban. A megtörtséget elfogadni senkinek, még egy pápának sem könnyű. Már a szavait is alig lehetett érteni. De valahogy ez a lehajtott fejű, megtört pápa számomra szavak nélkül is nagyon sokat mondott arról, akit hirdetett: Krisztusról, a megfeszítettről. A szenvedése elfogadása által számomra élete még hitelesebb lett.
Egy mosoly és egy kis dorgálás
Az említett reggeli szentmise után egy rövid időre találkozhattunk a pápával. A német kispapok csoportjában hárman voltunk temesvári egyházmegyések. Hozzánk külön szólt. Bár nem volt felkészítve, tudta, hol van Temesvár. Csoportunk elköszönt tőle. Az ajtóban azonban hirtelen megállt és visszafordult a pápa. Mosolygott s közben görbebotját felemelve egy kicsit megdorgált minket. Mi is elmosolyodtunk. A dorgálást egyikünk sem vette rossz néven. Számunkra egyértelmű volt, hogy ez csak egy atyai figyelmeztetés, amit egy életre kaptunk egy szent embertől: Azért vigyázzatok magatokra!
Köszönöm Istennek, hogy őt egyházunknak és világunknak ajándékozta. Köszönöm azt is, hogy hitének és hivatástudtánk kisugárzásából én is kaphattam.
Szilvágyi Zsolt (temesvár-józsefvárosi plébános)
