EVANGÉLIUM
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik. Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.
Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat. (Jn 14,15-21)
Legyetek mindig készen arra, hogy mindenkinek válaszolni tudjatok, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek (1 Pét 3,15). Péter apostol első levelének felszólítása hangzik el a második olvasmányban. Akik a teológia tanulmányozására adták fejüket, azoknak ez a mondat már az első óráktól fogva kísérőjük lett. Mi az alapja a te reményednek? Miből forrásozik a benned levő élet? Miből kapsz erőt nap mint nap?
Vannak olyan kérdések az életünkben, amelyeket talán megfogalmazott formában sosem mondunk ki, mégis ott lappanganak minden tettünk mögött. A kávé íze, a kollégákkal való találkozás, a napi kis siker senkinek sem elég, hogy reggel felkeljen az ágyából. Valami nagyobb erő kell ott rejtőzzön, ami oly sok mindenre sarkallja az embert – valamennyiünket. És mégis: ha megkérdezik, mi az alapja a te reményednek? – nehezünkre esik valamiféle választ adni. Mi az a távoli cél, amely ott lebeg állandóan a szemed előtt, és ami – sokszor a hétköznapok rutinjában is – rávesz arra, hogy reggelente felkelj, hogy folytasd a küzdelmet, hogy ne add fel, hogy próbáld újra?
Ez a kérdés ritkán jelentkezik ennyire nyílt, ennyire pontosan megfogalmazott formában, mint Szent Péter apostol levelében. Rejtőzködve, álruhában azonban mégis gyakran ott van mellettünk, bennünk. Ha valaki azt mondja: mindent úgy kell elfogadni, ahogy van, nincs mit tenni – sokszor nem annyira a beletörődést akarja nyugtázni, hanem gyökeresen arra kérdez rá: vajon a látszat mögött nem kell lennie valaminek, ami ellentmond mindennek?
Ha valaki elveszíti az életörömöt, ha nem tud mit kezdeni idejével és úgy általában önmagával, ha valaki csupán a pénzről, nyári szabadságolásról, tévéműsorokról tud beszélni – meg kell hallanunk a nyugodt szavak mögött is a hangos kiáltást: mi életemnek a hordozó alapja? Mi vonz valami több, valami magasztosabb felé? Miért nem törődhetem bele az unalmas semmittevésbe?
Ha valaki egész életének történetét, betegségeit, nyomorát ecseteli, ki kell hallanom szavaiból azoknak igazi értelmét: halkan arra kér, áruljam el, mi az, ami engem megtart, ami szilárd alapot ad hitemnek és reményemnek.
Nagyon nehéz ezekre a kihívásokra válaszolni. Nem sallangot akarnak hallani, nem tanácsot kérnek és nem is kioktatásra vágynak. Tudni akarják, hogy mi lehet egy élet személyesen megfogalmazott értelme. Azt a hiteles választ akarják hallani, ami engem személyesen lázban tart, ami nekem erőt és örömöt ad, ami miatt nincsenek szürke hétköznapjaim, hanem amiből minden napra elegendő lendületet nyerhetek.
Nincsenek személyre szabott válaszok. De a keresztény ember kb. ilyen igazságokból meríthet erőt: tudom, hogy életemben minden percnek értelme van. Tudom, hogy az evangélium fényében megélt élet beteljesült és sikeres élet lesz. Tudom, hogy az éhezők és szomjazók egyszer jóllakhatnak és friss forrásból üdíthetik szomjukat. Tudom, hogy a sírók egyszer vigaszra lelnek. Tudom, hogy a halálban nincs mindennek vége, hanem Istenhez érkezünk meg.
Pál apostol így ír a Lélekről: Hasonlóképpen a Lélek is segítségünkre van erőtlenségünkben, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen; de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. A Lélek bennünk való sóhajtozása nem más, mint állandó kérdezés életünk és reményünk alapja után. Hogy még helyesen imádkozni sem tudunk, azt jelenti: igazából nem tudjuk megfogalmazni, kimondani azt az alapot, amin reményünk nyugszik. Sejtjük, naponta nyugtalanít – de csak a Lélek sóhajtásai formájában fogalmazódik meg.
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap május 17-i számában.
