Van az úgy, hogy egy film végén a stáblista és a végső dal alatt ülünk a moziban vagy a szobánkban, nézünk magunk elé és nem tudjuk elengedni a filmben látottakat. Egyébként a filmkultúra etikettjéhez hozzátartozik, hogy végig várjuk a stáblistát a moziban és még a nagy filmek végén sem ugrunk fel a „vége” előtt, amikor bizony ez hosszú perceket vehet igénybe. A színházban az előadás végén van lehetőségünk széttapsolni a fölöslegeset, de a taps alatt fel is erősödik bennünk az, ami a darabból magunkkal vihető. Egy jó könyv végén is fontos, hogy elmélázzunk kicsit azon, ami az olvasás közben bennünk történt.
Úgy tartjuk, hogy nincs időnk jó könyveket olvasni, jó filmeket nézni, csak nagyon jó könyveket és nagyon jó filmeket. Karantén idején talán érdemes időt keríteni mindkettőre. A választás azonban sohasem egyszerű. Vannak emberek, könyvmolyok, illetve film- és színházkultúrával rendelkezők, akiknek az ajánlataira oda szoktunk figyelni. Főleg azokéra, akikkel jó kapcsolatban vagyunk, akiket személyesen ismerünk. Könyvtáros barátom szokta mondani néha egy-egy könyv kapcsán, hogy ezt neked merem ajánlani, mert te megbírod. Nos, ilyenkor már fel is keltette az érdeklődést bennem és biztos nem nyúl mellé az ajánlatával. Esterházy Péter meséli, hogy volt neki egy apáca pótmamája, akihez, ahogy mondja, két speciális forrásból, az imádságból és az ő könyveiből buzogtak a szavak. A kegyes szerzetesnővér az írásait olvasva néha ingatta a fejét: muszáj ezt fiacskám? S bár ő örömmel vette ezeket a „kritikákat”, előfordult, hogy egy könyve megjelenésekor határozottan, de szelíden óvatosságra intette a pótmamát: ezt most inkább ne. Sokszor egy tiltás vagy „indexre tevés” igazán fel tudja pörgetni az olvasottságot vagy nézettséget
Az elmúlt napokban a Dead Man Walking című film végén még a stáblista után is hosszú percekig ültem a katarzis okozta révületben. Már az igaz történet alapján készült film magyar címe (Ments meg, Uram!) is, mintha kicsit jobban alá akarná húzni az üzenetet. Egy kétszeres gyilkosság és erőszak miatt halálraítélt fegyenc levélben keres fel egy katolikus szerzetesnővért azzal a kéréssel, hogy látogassa meg őt a börtönben és mentse meg a halálos ítélettől. A szerzetesnővér, aki egyébként a halálbüntetés eltörlésének élharcosa, kötélnek áll és első körben mindent megtesz azért, hogy felmentsék az elítéltet, de a fellebbezésüket természetesen elutasítják. Mindezek ellenére a nővér továbbra is látogatja a rabot és (lelki) kísérője lesz az elítéltnek az utolsó napjaiban. Ebben a furcsa határhelyzetben, a börtönrácsok két oldalán alakuló személyes kapcsolatban válik igazán nővérré, mondhatni anyává, lelki társává az elítéltnek. Kitartó odafigyelése és megkülönböztetett szeretete elsegíti a fegyencet arra, hogy ne meneküljön el az elől, amit tett. Ez a szembenézés hozza el számára a bűnbánatot és a jó Isten irgalmának a megtapasztalását. Nem csupán árnyalja, de nehezíti is a helyzetet, hogy a nővér úgy tart ki a halálraítélt mellett, hogy az áldozatok családtagjait, de a halálraítélt hozzátartozóit is látogatja és meghallgatja. Nem kívánja vigasztalni őket vagy megváltoztatni a véleményüket, csupán ebben az odafordulásban lehetőséget teremt arra, hogy fájdalmukról beszélve ők is oldódjanak valamelyest. A film ereje talán abban is áll, hogy a színészek nagyszerű alakítása által el tud mesélni valamit arról, amiről csak „hasonlatok beszélnek”.
A különböző szereplőkkel azonosulva van lehetőségünk ítéletet mondani a bűnös felett vagy éppen sajnálni, felmenteni őt. De ahogy minden ítéletünket, a filmet is végigkíséri az igazságosság és az irgalom közti feszültség kevés esélyt adva arra, hogy ez teljesen feloldódjék. Mégis talán éppen ezért érezzük, nem ez a lényeg. A filmben szereplő színészek hiteles játéka engem abban segített, hogy egy újabb szempontot keressek a történethez, jelesül a jó Isten szempontját. A vádlott bűnös, az ítélet jogerős. Nincs az az érv, ami alapján ez az elvetemült ember felmenthető és nincs az az ítélet, amivel az áldozatok hozzátartozóinak fájdalma enyhíthető lenne. De ha a jó Isten senkiről nem mond le és senkit nem taszít el magától, akkor vajon hol találjuk őt a történetben. A kinek az oldalán?-kérdés most ebben az esetben is zsákutcába vezet. Amit a Susan Sarandon által alakított szerzetes nővértől szinte irigylek az az, hogy ebben az odaállásban ő maga valami sokkal többet megtudhatott a jó Istenről. Azt hiszem valahol ott kéne keresgélnünk. Nem tudom. Nézzék meg, nézzétek meg, ha lesz időtök rá.
Takó István (kolozsvári egyetemi lelkész, plébános)
