Jakab Ilona tanárnőt 2009-ben nevezték ki a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatójává. Jelenleg ő a tanintézet aligazgatója. Pedagógusi hitvallását a Gerhardinum-líceum honlapján olvasható mondatok is tükrözik: „A tudás fontos, de a tudás erkölcs nélkül értéktelen. (…) az iskola minden napja egy lépés előre az Istenhez vezető úton.”
Hogyan éli meg a hivatását a járvány idején?
Bizonyára ez a járvány mindannyiunkat kizökkent a megszokott mederből, de még így sem lehet szem elől téveszteni, hogy milyen irányba kell menjünk, mi a meghatározó az életünkben. Tanárrá nem a katedra teszi az embert. A személyiségünkkel, a jellemünkkel, a megnyilvánulásainkkal tanítunk. Ez a járványhelyzet nem zár ki bizonyos tanítási módszereket, amelyekhez azonban lehet, hogy nem túl gyakran folyamodunk. Azt veszem észre, hogy a növendékekkel való kapcsolatom még személyesebb, még emberközelibb lett, és ez a közelség pedagógiai szempontból is „kihasználható”. Úgy érzem, hogy a hivatásomat, amely elsősorban a nevelés általi evangelizálás, ez a járvány új közegben bontakoztatja ki.
A TEMESVÁRI EGYHÁZMEGYE SOROZATA
Hivatástudat, empátia, hit, együttérzés – fogalmak, amelyeket olyan személyek töltenek most meg tartalommal, akik ezekben az embert próbáló időkben is minden nap azért dolgoznak, teszik kockára saját, valamint a családjuk egészségét, hogy rászoruló embertársaikon segítsenek, helytálljanak és becsülettel végezzék munkájukat. Vannak, akiknek a járványmentes időszakban is ez a hivatásuk és vannak, akik most önkéntesen vállalják mindezt.
„A jó hír nem hír. A jó hírekről szinte soha nem számolnak be. Ha rossz hírt hallunk, tegyük fel magunknak a kérdést, hogy egy hasonló horderejű jó hír eljutott volna-e hozzánk!” – az idézet Hans Rosling svéd orvostól származik, és igazát kár lenne vitatni. Az interjúsorozatunk részét képező vallomások, beszélgetések mindegyike JÓ HÍR. Így, csupa nagybetűvel. És bízunk benne, hogy nagyon sokakhoz eljut.
Hogyan éli meg lelkileg a megpróbáltatást?
Mint bármilyen betegséget, várom, hogy ez is elmúljék, és igyekszem mindent megtenni azért, hogy korlátozzam a hatását. Aggódom a szeretteimért és a többi emberért, ugyanakkor úgy érzem, hogy tudatosítanunk kell az életünk végességét. A sok szenvedő ember helyzete, az elhalálozások egyre növekvő száma persze nem kelt kellemes érzést az emberben, ugyanakkor keresztényként arra késztet, hogy átgondoljuk és átformáljuk viszonyulásunkat Istenhez és az emberekhez. Sok időm van olvasni és kertészkedni, barátokkal és rokonokkal beszélgetni, a családommal együtt lenni.
Marad-e ereje bátorítani, vigasztalni is a környezetét?
Igen, az emberekkel való rendszeres beszélgetések segítenek levezetni a negatív érzéseket, lebontani az aggodalom, a kétségbeesés falát. Mindezt nem csak azért tesszük, mert a másiknak jó, hanem mert nekünk is jó a másik embert megszólítani. Úgy érzem, hogy kölcsönösen tudunk jó hatással lenni egymásra.
Miből merít erőt, ha elcsügged?
Sok jó tanács van a virtuális térben, mindenki igyekszik megmutatni az ő jó megoldásait. Én azt hiszem, hogy ez az idő az, amikor szembesülnünk kell magunkkal és egyénileg kell utakat találjunk az erő forrásához. Számomra a Szentírás és Isten közelsége az, ami biztonságot ad. Fontosnak tartom a lelki fegyelmet, aminek több összetevője van: az ima, a meditáció, a böjt, a tanulás, az egyszerűség, az egyedüllét, az alázat, a szolgálat, a tanúságtétel és az ünneplés.
Milyen visszajelzést kap a környezetében élők részéről?
Én bizakodást és reményt látok. Sokan azt mondják, hogy a világ más lesz ezután a járvány után. Nem tudom, hogy általánosan ki lehet-e ezt így jelenteni, de az biztos, hogy lesznek emberek, közösségek, akik/amelyek megváltoznak és átértékelik a prioritásaikat. A szenvedés és a halál imminenciája, fenyegető közelsége nemcsak kétségbeesést, hanem katarzist is képes kiváltani. Én ez utóbbiban reménykedem.
