„Karanténban” a Missziós kereszt

Karanténba került a Missziós kereszt, épp úgy, mint az egész világ. Számtalan helyszínen járt korábban. Elmélyült imák tanúja volt. Hirdette a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus közeledtét. Rengetegen várták, s várják most is. Két év alatt mintegy ötvenezer kilométert tett meg. Vándorolt templomról templomra. Most megállt. Csak várni és remélni tudjuk a változást.

Ahhoz, hogy a Missziós kereszt járni tudja az útját, rengeteg egyeztetésre, szervezésre volt (és lesz) szükség. Nagy Alexandra Hortenzia több mint egy éve koordinálja szívvel-lélekkel a Missziós kereszt utazását. Tartja a kapcsolatot a plébániákkal, atyákkal, egyeztet az ötvössel, ha új ereklye kerül a keresztre, vagy ha restaurálni kell. Alexandra a kereszt karanténba kerülése előtti utolsó útjára, Prágába maga is elkísérte a kegytárgyat. „Amikor megérkezett a keresztet szállító autó, a templom előtt már ott várakozott az atya, a ministránsok, a hívek, s ahogy kinyílt a csomagtartó ajtaja, döbbenetes volt látni az arcokat – mindenki tudta, mit rejt a csomagtér, de amikor meglátták a keresztet teljes valójában, valami egészen más érte őket, mint amire számítottak. Nem véletlenül mentem el én is Prágába: hihetetlen érzés volt látni, hogyan fogadják a hívek a Missziós keresztet, és boldog vagyok, hogy ennek az élménynek, ha csak porszemnyi részeként is, de tanúja lehettem” – meséli Alexandra.

Az elmúlt hetekben a terhek, nehézségek, valamint az önfeláldozás, saját prioritásaink a közösség érdekeinek történő alárendelése rendkívül erőteljesen jelent meg a mindennapjainkban. Kicsit olyan ez, mintha a koronavírus „tanfolyamismétlésre” kényszerítene minket alapvető emberi és keresztény értékekből. Meg kellett állnunk és elgondolkodnunk. És meg kellett állnia a Missziós keresztnek is, hogy rámutasson: soha semmit nem vehetünk készpénznek, s bármikor jöhet egy akadály, egy megoldandó feladat, egy önmagunk felülmúlására késztető esemény.

„Lehet, hogy az emberiség eljutott egy olyan pontra, amikor a jó Isten azt kéri, álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk át a kapcsolatunkat Vele, egymással és a világgal. Talán itt az idő átértékelni a helyzetünket és újrakezdeni. Nagyon jó azt látni, hogy még az idősebb atyák is milyen lelkesen keresik a technológiai lehetőségeket a kapcsolattartásra a hívekkel a karantén idején. Úgy gondolom, ez is alátámasztja azt, hogy nem mindig a személyes jelenlét a lényeg. Isten nem rőfre méri, hányszor megyünk el templomba, s egy nap akár többször is megszólíthatjuk Őt anélkül, hogy a templomban lennénk. Nem számít, hol vagyunk. Megkockáztatom, hogy most sokkal többen csatlakoznak online a szentmisékhez, mint amennyien személyesen járnak templomba! Nagyon sokan vannak, akik ugyan szeretnének ott lenni a miséken, de egyszerűen nem fér bele az idejükbe. Most házhoz ment a »szolgáltatás«, így sokkal több embert lehet elérni. Éppen ez az egyik legfőbb értéke a Missziós keresztnek is: hogy elér azokhoz, akik esetleg nem tudnak eljutni hozzá” – mondja Nagy Alexandra Hortenzia.

Hogy mennyire helytállóak ezek a gondolatok, azt jól példázza annak a vámőrnek az esete is, aki miután a keresztet Kassára szállító autó vezetőjét megállította a határnál, a csomagtartót felnyitva térdre borult, és hosszan imádkozott, majd lelkesen osztotta meg a sofőrrel, milyen boldog, hogy a Gondviselés ennyire a kezeibe vette őt. „A kereszt néha egy, néha két-három napot marad egy helyszínen. Idén Pozsonyba is eljutott, s amikor már becsomagolva kihozták a templomból, hogy betegyék az autóba, a hívek közül néhányan bemásztak a teherautó hátuljába, és amíg a sofőr rögzítette a keresztet, ott imádkoztak mellette. Tavaly több görögkatolikus templomba is elvittük a keresztet. A hívek már a város határában várták az autót, és gyalog kísérték a templomig. Zágrábban egy hétvégét töltött a kereszt. Rákerült Boldog Alojzije Stepinac ereklyéje, s ezután zajlott a búcsúja. A szentmisén az összes horvát püspök és érsek jelen volt, egy gombostűt nem lehetett leejteni. Prágában pedig keresztutat jártunk a misén, s a prágai érsek azt kérte tőlünk, adjunk hálát a kereszt jelenlétéért. Egyesével sorba álltunk – sok százan – és mindenki megtette ezt a maga módján. Leírhatatlan élmény volt, szavakkal nem is lehet elmondani. Nekem az is felemelő volt, hogy ott állhatok az utolsó sorban…” – idézi fel Alexandra a megrendítő élményeket.

A magyar nyelvben a váll és a vállal szó egy tőről fakad. Ha feladatot kapunk, vállaljuk. Ha nehézségek elé nézünk, vállunkra emeljük a láthatatlan vagy látható terhet és cipeljük. Életünkben elkerülhetetlenek a nehézségek, a problémák, az olyan helyzetek, amelyek kapcsán rövidebb-hosszabb ideig nem látjuk a kiutat, a megoldást. Sosem szabad elfelednünk: a keresztünket pontosan ránk „szabva” kaptuk, és cipeléséből erőt meríthetünk, tapasztalatokat szerezhetünk, megerősödhetünk abban a tudatban, hogy a Gondviselés mindig okkal ad akaratunkat, erőnket, hitünket próbára tevő feladatokat számunkra. És hogy mindig van miből erőt merítenünk. A Missziós kereszt a karantén miatt nagyon sok helyre nem tud eljutni, pedig rengeteg plébánia jelentkezett. Éppen ezért a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus után is folytatja majd útját, így nemcsak a felkészülés, hanem a tapasztalatok megosztásának is eszköze lehet. A Missziós kereszt magányosan várakozik. Nem egyesítheti a híveket, nem hívhat meg újabb és újabb embereket a kongresszusra. Ez a nagyhét más volt, mint az eddigiek: magunkban, a legszűkebb családunkkal éltük meg a keresztre feszítést és a feltámadást. A külsőségek most elmaradnak, de talán éppen erre van most szükségünk. Valódi önvizsgálatra. Hogy mire a kereszt is, mi is nyugodt szívvel kiléphetünk a karanténból, más emberekként folytassuk életünket.

Gyarmati Orsolya/NEK Titkárság