A pészah-előesti vacsora ábrázolásai foglalkoztatnak húsvétra készülve. A legismertebb Leonardo da Vinci Utolsó vacsora kompozíciója (1494–1497), mely a milánói Santa Maria delle Grazie domonkos kolostor étkezőjének északi falát díszíti. Klasszikus ábrázolás: Jézus és a 12 tanítvány.
A megszokott képvilágot Sieger Köder töri meg. (Utolsó) vacsora képein egy „új asztali közösség” kerül szemünk elé.
Három nő és négy férfi a meghívottak. Magát Jézust hiába keressük a képen. Csak a kezei láthatóak: kenyeret és bort kínál. Sieger Köder olyan emberek csoportját választja, akik valószínűleg soha nem ülnek együtt. Arcukban ott a vágyakozás valaki után, aki a belső és a külső nehézségektől megszabadítja őket, aki reményt nyújt és szeretetet kínál: egy afrikai, a harmadik világból származó, bekötött karral, vérfoltosan; egy előkelő, jobb körökből származó, hagyományőrző hölgy, aki valójában nem akarja, hogy bármi köze legyen ehhez a társasághoz; egy szemüveges, szakállas értelmiségi, esetleg diák, talán baloldali, a kételkedő típus; egy bohóc, maszk mögé rejtve, arcán szomorúság, vágyakozás, aki a valóságot és a mindennapi életet az irónia játékával akarja elviselhetőbbé tenni, sírásra görbült szájjal nevetve; egy idős, vak nő, arcán bánat, meghajolva, hallgatagon; egy utcalány, aki számára a szeretet megvásárolható és eladható, teste az egyetlen tőkéje, és egy zsidó rabbi. Imasála mutatja, hogy hűséges a törvényhez, amelyet Isten adott. Ő még mindig várja a Messiást, a világ megváltóját, aki igazságot fog hozni a törvénytisztelő számára.
Furcsa társaság. Mindenik szomjas olyasvalaki után, aki bizalmat ad nekik, aki elfogadja őket, aki nem azt kérdezi, ki vagy, honnan jössz, mire vagy jó? Üres szemek, amelyek azt kérdezik: mit tudsz rólunk, a szenvedésünkről, a kétségbeesésünkről, a félelemről és a magányról? Ismered kiégett szívünket?
(Hol lenne hely nekem ebben a képben? – ötlik fel bennem. Mi lenne, ha én lennék a házigazda? Nekem kellene mindazt, amit magukkal hoztak, orvosolnom, megértést, megbocsátást, elfogadást, bizalmat, figyelmet és méltóságot közvetítenem?)
Az asztali közösség mögött, a terem falán egy freskó látható: az irgalmas apa és a tékozló fiú motívuma. Az igazlelkű fia, a testvér is ott van, aki elfordul a hazatérés színhelyétől, neki nincs szüksége megbékélésre és nem akarja megengedni azt.
A küszöbön a botrány kövei: bosszúság, felháborodás… értetlenség Jézussal szemben, aki közösséget vállal a bűnösökkel, túl messzire megy. Hová jutunk, ha minden szabályt, szokást, illemet megszegünk?
Még különösebb Candace Carter Nő-oltára (Frauen-Altar).
Abból az igényből született, mondja a művésznő, hogy kihangsúlyozza a nők szerepét világunkban: „A nők vallási, erotikus és kultikus identitásának ábrázolásával foglalkozom. A mindennapi élet és transzcendencia, erőszak és kényelem, veszteség és nyereség, egyéni sors és történelmi dimenzió vizuális megvalósítását keresem.”
Tizenhárom nő ül egy nagy asztal körül. Néhányuknak egy pohár bor a kezében, egynek egy darab kenyér. Mindennapi nők: idősebb és fiatalabb, fogyatékkal élő nő kerekes székben, terhes nő, vallásos, anya és gyermeke. Csoportosan ülnek és beszélgetnek. Jézust keresem a képen, de hiába… Csak nők! Még az alsó képen is egy halott nő fekszik, vékony vászonlap alatt.
(Az oltár hátoldalán a szenvedés, az erőszak, a kényelem és a felszabadulás témáit mutatja be. Egy nőt kínoztak elektromos árammal. Két személy támogatja őt. A negyedik kinyitja az ablakot, fényt és levegőt enged be. Egy másik nő a háttérben elpusztítja a kínzási eszközt. Minden reakció részvétet, szolidaritást akar előhívni, készséget arra, hogy mások szenvedése megérintsen.
Ez a kép valóban az utolsó vacsoráról szól?
A kép provokál. Előbb a férfi tiltakozását váltja ki bennem. De aztán gondolkodni ösztönöz: vajon így érzik magukat a nők is egy patriarchális világban, ahol csak „tanítványokat” és „testvéreket” említünk… Lehetséges, hogy egy valamikori, akkor „normális” társadalmi rendet örökítettünk meg, ahol a nők csak másodlagos szerepet játszottak? Olyan tér ez, ahol helytelenül értettük és értelmezzük Istennek a nőknek szánt szerepét a megváltás történetében?
Bizonyos, hogy Jézus, akit nem ábrázol ez a kép sem, minden ember asztalánál ült; senkit sem utasított el. Üzenete középpontjába gyakran a nőket helyezte. Kínálta nekik idejét, ölelését, érzését, szánalmát, szeretetét, saját magát.
Követői hosszú ideig megőrizték és megértették ezt az örökséget: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Fontos volt számukra a találkozás, mesélni róla, együtt enni, ünnepelni halálát és feltámadását. Nem vitatkoztak arról, hogy kovásztalan kenyérnek kell-e az asztalra kerülnie. Vagy hogy ki lehet a házigazda, a közösség „vezetője”… Az sem volt fontos nekik, hogy ki vagy esetleg ki nem nyújthatja ki üres kezét az élet kenyere után… Talán jobban megértették Jézus szándékát, mint sokan, még ma is. Talán meg kell tanulnunk Jézus örök üzenetét újraértelmezni egy modern nő-oltár előtt.
Jitianu Liviu
