Tartsunk lépést az élettel! Tartsuk egymásban a lelket! Tartsuk a kapcsolatot! Vajon, hogy éli meg a vesztegzárat egy szórványban szolgáló lelkipásztor? Ma Szász János petrozsényi plébános válaszol kérdéseinkre.
1. Mi van önnel, mi jót hozott az életébe a vesztegzár?
Megállást hozott, amely máskor, sokszor rosszul hat, de most jó hatással is volt. A sok sürgés-forgás, amit az ember eddig olyan fontosnak képzelt el, háttérbe szorult és előtérbe került az, hogy most egyedül vagyok, egyedül kell szembenézzek önmagammal, egyedül kell a jó Istenre tekintsek. Megállva sok kérdést kell feldolgozni, s különösen azt, hogy ez az állandó megfeleléskényszer most eltűnt, helyét átvette egyfajta felszabadultság, akkor is, ha ezeket a napokat vesztegzárként éli át az ember. Felszabadulásként is meg lehet élni: most egyedül vagyok, önmagammal, egyedül Isten előtt, most neki kell megfelelni.
2. Mi egy mostani hétköznapja legkiemelkedőbb eseménye, pillanata?
Fel tudnám sorolni mindazt, ami egy papnak az életében fontos pillanat: az elmélkedés, az ima, a szentmise bemutatása, Szentírás-olvasás. Ami számomra előtérbe került az elmúlt napokban, az az, hogy gondolatban egy-egy rég tanult verset próbálok „elővenni”, elismételni, és olyan jó érzés, ha el is tudom mondani. Legutóbb épp Sík Sándor Légy csendességben című versét próbáltam feldolgozni, utána gondolatban el is tudtam mondani. Olyan jó érzés volt, hogy íme, amit valamikor megtanultam, ami akkor oly sokat jelentett, az most is ott van az emlékezetemben, ott van a lelki világomban is.
3. Mit sajnál, hogy nem tett meg a járvány „kitörése” előtt?
Sok mindent sajnál az ember, amikor egy bizonyos kort elér. Azt sajnálom, hogy a csendet nem igazán kerestem. Az életem mindig pörgős volt, és a csendet, a megállást nem igazán kerestem. Most pedig látom, hogy mennyire fontos ez az ember számára. Kicsit sajnálattal gondolok most erre.
4. Mi a legutóbbi hála-morzsája?
Az ünnepekre itt, Petrozsényban mindig össze szoktunk állítani egy ún. szegények kosarát, időseknek, szegényeknek mindig szoktunk karácsonyra, húsvétra gyűjteni, szoktuk őket segíteni. Kétségeim voltak, hogy most hogyan lesz ez: az emberek nem járhatnak templomba, a szegények kosara ott van, de nem telik meg. Nem olyan rég egy telefonhívás egészen megváltoztatta a kétségeimet. Felajánlottak erre a célra egy összeget, amelyből sikerült a szegények kosarát megtölteni, és hetven idős, szegény embernek sikerül húsvétra is egy kis csomagot előkészíteni. Uram, hála neked! A jó Isten nem hagy el.
5. Mitől fél, amikor fél?
Alaptermészetemben nincs ott a félelem. Nem játszik nagy hangsúllyal szerepet a félelem az életemben. Amikor diákok voltunk Gyulafehérváron, Pálfi Géza volt a spirituálisunk. Ő Szent XXIII. János pápának egyik imádságának megtanulását nagyon szorgalmazta, azóta is törekszem minél többször azt imádkozni. Ebben az imádságában benne van az, hogy sosem veszítem el az önuralmamat, hogy éljen bennem egy szikrányi humor, mert arra olyan nagy szükség van a világban… Attól félek, ezt valamikor nehogy elveszítsem! Maradjon meg mindig az életemben a szikrányi humor, próbáljak meg mindig megnyerő modorú lenni ebben a szomorú világban.
6. Mi a legnagyobb öröm, ami az eltelt 24 órában érte?
Egy idős, beteg néninek a meglátogatása. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy elmenjek-e vagy sem. Végül megtaláltam a módját annak, miként tartsam meg a kellő, biztonságos távolságot. Érdekes módon ez az idős néni, amikor vigasztalni akartam őt a betegségében, magányában, olyan frappáns mondatokkal, szavakkal vigasztalt meg, ő engem, hogy az maga a csoda. Vigasztalt, hogy hamar eltelik a járvány… Én akartam örömöt, vigaszt nyújtani, és én kaptam vigasztalást…
7. Mit vár, mit szeretne a járvány megszűnése után önmagától, a
környezetétől, a világtól?
Tudjuk, hogy egy járvány mennyi nehézséget hoz. Akár egy szökőár – tudjuk, milyen söprést hoz magával. Azt szeretném, ha ez az időszak hozna egy kis tisztulást is. Ami az emberek életében olyan megszokott, ami sokszor teher, ami nem hoz igazi lelki gazdagodást, az tűnjön el. Az emberek kerüljenek kicsit közelebb Krisztushoz a Szűzanya által. Úgy is fogalmazhatnék, hogy szeretném, ha a hitünk erősödne.
Amikor diák voltam, volt Kadicsfalván egy idős pap bácsi, Pál Domokos, aki egyszer arról beszélt, hogy a nagy szárazság után hirdette a plébános, körmenetet fognak tartani, kérni az esőt. Kivonultak az emberek, de csak egy gyerek vitt magával esernyőt is… Azt várnám, hogy legyen erősebb a hitünk: ha kérünk esőt, akkor mindig vigyünk magunkkal esernyőt is! Sokszor kérünk, de nincs a kérésünk mögött ott a hit, nem visszük az esernyőt. Ezt várnám, hogy erősödjön bennem is és a környezetemben is a hit.
+1. Mit kérdezne a jó Istentől, ha „összefutnának a plébánián”?
Először megköszönném, hogy a csendben is velünk van. Megkérdezném tőle: most a csendben megvagyunk, de Uram, mikor hallgatsz ránk újra a közösségi szólításunkban is?
