A Vasárnap 2005. április 10-iki lapszámában megjelent írással emlékezünk a 15 évvel ezelőtt e napon az égi hazába költözött, immár Szent II. János Pál pápára.
Bekövetkezett, amire már számítani lehetett: meghalt a pápa. Súlyos szenvedések után kilehelte nemes lelkét II. János Pál. Az a pápa távozott körünkből, aki több mint negyedszázados missziója során óriási hatással volt mind „a városra” (Rómára), mind pedig „a világra” (Urbi et Orbi), illetve az, aki gyakorlati értelemben biztosan, de talán intellektuálisan is a legtöbbet tett egyházáért az eddigi pápák sorában. Akárcsak megbízó Mesteréé, az ő életműve is „beteljesedett”!
Utolsó leheletéig tartó péteri szolgálata során egyfolytában építkezett: egyrészt elválasztó falakat bontott le, másrészt pedig összekötő hidakat emelt fel – földrészek, országok, népek, vallások és kultúrák között. Krisztus földi helytartójaként kifejezetten e célból, s nem újabb országokat megtekinteni vágyó puszta kíváncsiságból, „turista-kedvtelésből” járta az öt kontinensnyi világot, s nem is „pénzpazarlás” (Mt 26,8) árán hagyta el több mint százszor a Vatikánt, és tartózkodott pontifikátusa egytizednyi ideje alatt az Örök Város falain kívül. Legfőbb pásztorként minden világrészen és minden fölkeresett országban „megerősítette” hitükben nyája pásztorait és szavukra hallgató „juhait”, illetve „bárányait”.
Vallásos zarándokútjai során nemcsak jeles személyiségekkel, államfőkkel, tudósokkal, művészekkel, felelős politikusokkal, más vallások vezetőivel, de egyszerű emberek milliós tömegeivel, s nem utolsó sorban a hátrányos helyzetűek, a szegények, a betegek, a börtönbe zártak, a szellemi és testi fogyatékosok különféle csoportjaival, aztán meg a kisebbségiekkel és a különféle etnikumok képviselőivel is találkozott, s velük, sajátos gondjaikra való odafigyeléssel mélyen együtt érző párbeszédet folytatott. És soha nem valamilyen hátsószándék, politikai érdek vagy evilági szempont, hanem szeretetből táplálkozó jézusi hitének a hiteles megélése késztette fáradságot nem ismerő és széleskörű tevékenységre.
Napok óta hallom és olvasom is, hogy úgynevezett elemzők „mérleget” készítenek II. János Pál pápai működéséről. Erre én nem vállalkozom, de emberi léptékkel mérve nagyon hosszúnak számító pápasága időszakát két nagy korszakra oszthatjuk:
Az első, az 1978-ban történt pápává választás napjától, a berlini fal 1989-ben bekövetkezett lebontásáig tartott. A korabeli szóhasználat szerint „vasfüggönnyel” kettéosztott Európa, a nagybetűs Kelet és Nyugat ekkor került ismét a szó szoros értelmében közvetlen és élő kapcsolatba egymással. S e ennek az eseménynek a megvalósulásához II. János Pál pápa döntő mértékben hozzájárult. Nyilván nem egyedül ő készítette elő az említett falnak a lebontását, de igenis a tőle származó spirituális impluzusok segítették jelentős mértékben megvalósulni az emberekben a régóta dédelgetett álmot. ő volt ugyanis az első olyan erkölcsi, túlzás nélkül világtekintély, aki a felejthetetlen berlini aktust messze megelőzően az elavult és regenerálódásra már teljesen képtelen kommunista rendszer létjogosultságát Szent Péter székében, lengyelországi múlttal és kelet-európai tapasztalattal a háta mögött megkérdőjelezte, sőt, bukását előre „megjövendölte”. A történelem szívemélyében ugyanis, az események láthatatlan hajszálereiben nagyon gyökeres változás következett be annak köszönhetően, hogy a kommunizmus ideológiájára fölépített kelet-európai rezsimeket evangéliumból táplálkozó szilárd tanításával ideológiai alapjaikban megrendítette. Először csak egyeseket, majd karizmatikus személyével kapcsolatba került kisebb-nagyobb csoportokat „mozgósított”, azután pedig – szünet nélkül bátorítva és lelkesítve – nagy tömegeket is „másképpgondolkodásra”, majd cselekvésre késztetett, felszabadítva a szunnyadó belső energiákat a kishitű és sok tekintetben reményvesztett emberekben.
Kezdettől fogva kulcsfogalomként szerepelt szóbeli buzdításaiban és írásos igehirdetéseiben is – a remény. Mégpedig a bibliai fogantatású és alapozású, tehát a legyőzhetetlen remény, amely „soha nem csal meg” (Róm 5,5) Ne féljetek! – kiáltotta oda a vele ünneplő többszázezres tömegnek megválasztása napján a Szent Péter téren, 1978 októberében. Meggyőződésem szerint ekkor, ezzel a felrázó erejű, drámai hangzású, mindenkit talpra állító és nyitány-szerű felkiáltással-felhívással kezdődött a 21-ik századot mintegy elővételező legújabb kori történelem. Ennek a reménynek a mindent szétfeszítő erejét már korábban is sejtették a megbukott bolsevista-kommunista-szocialista rendszerek, és komolyan tartottak is tőle. Visszamenőleges érvénnyel legalábbis ezt vélem fölfedezni például az ötven éve halott Sztálin hajdani cinikus kérdésében, amelyet XII. Piusz pápa idejében fogalmazott meg: hány hadosztálya van a pápának?! Tudjuk jól, hogy egy sem volt! És ma sincs! S lám, az örökéltűnek vélt ördögi diktatúrák azóta Európa-szerte, jórészt az ő fáradhatatlan munkálkodása és erőfeszítése következtében, rendre mind megszűntek, kilehelték beteg és fáradt lelküket. Jurij Antropov, a KGB akkori elnöke is megsejtette ezt, amit igazol Wojtyla pápává választása alkalmával elvtársai előtt tett következő kijelentése: „ebből még baj lehet”. És „baj” is lett. Kártyavárként összeomlott a szovjet szocialista kommunizmus. Centesimus annus kezdetű körlevelében azonban egyértelműen leszögezi azt is, ami ma nagyon elgondolkodtató: „a szocializmus csődöt mondott ugyan, de a kapitalizmus jelenlegi, működő képes formái távol állnak a keresztény erkölcsi felfogástól, vagyis a kommunizmus összeomlása nem a kapitalizmus egyetemes erkölcsi győzelmét jelenti.”
Hadd idézzek e rész lezárásául még egy jelentős kortárstanút a pápa történelmi szerepének a megítélésével kapcsolatosan, Gorbacsovot: „Semmiféle peresztrojka (=gyökeres változás/változtatás) sem jöhetett volna létre spirituális, illetve keresztény indíttatás nélkül. E tekintetben II. János Pál személyes tanúsága kétségkívül jelentős befolyást gyakorolt életemre és döntéseimre. A szláv nép fia vagyok. ő is az. Ezért fokozatosan és ösztönösen is közeledtem feléje. Először csak róla hallottam beszélni másokat, azután megismertem sajátos felfogását és világlátását, végül lehetőség nyílt a vele való személyes találkozásra és a szemtől-szemben való beszélgetésre… Használt egy kifejezést, amely mélyen a szívembe vésődött: tüdő-fél. Európa, mondta a hidegháború drámai időszakában a pápa, két tüdő-féllel – keleti és nyugati tüdő-féllel (Bizánc és Róma – J.G.) – rendelkezik. Két tüdővel kell hát Európának egyszerre lélegeznie. E korszakalkotónak is mondható intuíció volt számomra akkoriban az, ami a személyes életemben is gyökeres változást hozott. Olyan spirituális intuícióról van itt szó, amely lényegében politika a javából, persze a szó nemes értelmében. Nem maradhatunk tétlenek, – mondta nekem a pápa, s hangja döntően meghatározónak bizonyult. Egyszerre világossá vált számomra, hogy Európa egyesítése nem utópia. S az is, hogy a kultúrához és etikához való kapcsolódás nélkül Európában nem vezethet sikerhez a politika. Szóval, vannak kortársaink között olyan személyiségek, akik nagyon messzire látnak, s ezek közé tartozik II. János Pál pápa.” (Interjú a L’Osservatore Romano 2000. július 28-iki számából)
A második korszak, 1989-tól mostanáig, halála napjáig tartott. Ebben a korszakban is olyan területen kötelezte el magát cselekvően a szentatya, amely nem kevésbé bizonyult kockázatos, sőt veszélyeket hordozó vállalkozásnak. Hozzá fogott ugyanis és teljes elszántsággal dolgozni kezdett a hívő keresztény emberek közötti, régóta szétrombolt egység helyreállításán. Megszállottja volt az azonos alapokon nyugvó lelki egység gondolata ápolásának és ébrentartásának, aminek számtalanszor kifejezett jelét adta miden országban, bárhol is járt a nagyvilágban.
Mondanom sem kell, sokrétű munkája során nem kis akadályokkal találta szemben magát. Hogy példákat is említsek: az integrista szemlélet kemény-nyakú képviselőivel kellett megküzdenie bent az egyházban. Azokkal, akik a szigorú tradíció alapján állva ellene voltak mindenféle változásnak és változtatásnak, akik semmit sem voltak hajlandók „engedni a 21-ből”, s ezért sok kellemetlen éjszakát okoztak a pápának. Pedig ők, ahogy Szent Ágoston fogalmaz, mind „a körön belül”, tehát az egyház kötelékein belül éltek és dolgoztak. Utalok konkrétan Lefébre püspök liturgikus változtatásokkal, népi nyelv bevezetésével és ökumenizmussal szembeni elszánt ellenállására és ilyen irányú, zavaró tevékenységére Franciaországban, s jó néhány más nyugati országban. Aztán a továbbiakban létrehozta sokak megdöbbenésére és megbotránkozására az olaszországi Assisiben a nem keresztény világvallások képviselőivel az emlékezetes ima-találkozót, ahol mindenki a saját hite és hagyományai szerint fohászkodhatott az Úrhoz, s amely találkozó azóta immár évről-évre megismétlődő hagyománnyá fejlődött. ő volt az első, aki ellátogatott az auschwitzi haláltáborba, aki „idősebb fivéreinek” nevezte a zsidókat, s aki fel is keresett egy zsinagógát. ő volt az első, aki belépett egy mohamedán mecsetbe. A 2000-ik szentévre való hároméves lelki előkészület során tovább mélyítette a modern világ felé több irányban is elkezdett nyitási folyamatot. A jubileumi szentév többször is alkalmat adott neki az őszinte kiengesztelődés keresésére és bocsánatkérésre. Gondoljunk csak egyetlenegy, de világraszóló eseményre: a Szent Péter bazilikában hamvazószerdán ünnepélyesen kinyilvánított bűnbevallására és bűnbánattartására. Bizony, ezek mind-mind nagyon merész, sőt „meredek” megnyilatkozásoknak számítottak. Nem tévedek talán, ha azt mondom, hogy a lelkekben lebontott fal éppoly kemény fal volt, sőt, bizonyos értelemben még keményebb is, mint a berlini fal. Minden egyes esetben ugyanis a masszív előítélet, a mássággal szembeni türelmetlenség és a túlfűtött gyűlölet falait kellet lebontania. Tette viszont mindezt abban a bibliai meggyőződésben, hogy emberek között „az egységet csak a béke kötelékével lehet és kell is fenntartani” (Ef 4,3).
II. János Pál persze pusztán a bűnöket és negatívumokat beismerő vallomásnál nem állt meg. Ez ugyanis az éremnek csak az egyik, egyháza történetének az árnyoldala. A Colosseumi gyönyörű istentisztelet során, ahol a kegyetlen pogány császárok sokáig az őskeresztények vérét kiéheztetett vadállatokkal ontatták, a mindenkoriaknak ma és ezután is példát adó újkori tanúkra és vér-tanúkra hívta fel a figyelmet, akikről az emberek – sajnos – megfeledkeztek, vagy akiknek a nevét (mert nem volt szabad bizonyos országokban emlegetni őket) meg sem jegyezhették az okkal-ok nélkül mindent csak kritizáló fiatalabb nemzedékek. Azt hangoztatta, hogy végső (eszkatologikus) jövőnkbe tekintően az ő messziről fénylő gloriolás arcukat is látnunk kell, s nem csak a múltban súlyos botrányokat okozókét és fájdalmas szakadásokat előidézőkét. Külön is utalt a fasizmus és a kommunizmus ártatlan áldozataira, akiknek volt erejük és bátorságuk szembeszállni a hazugsággal. Ha Tertullián (160-220) egyházatya szerint sanguis martyrum semen christianorum (=a vértanúk vére a keresztények termést ígérő vetése), akkor a fölemlegetett hiteles tanúké és vértanúké is az.
A meghalt pápa hídépítő fáradozása a rendkívül intenzív ökumenikus megnyilatkozásain, különösen is az ortodox világ vezető személyiségeivel és a nagy világvallások (iszlám, zsidóság) képviselőivel létrehozott találkozóin látványosan is tetten érhető. Igazából mindenhol és minden alkalommal a „kőszívet” akarta az emberekben – s tudta is bizonyos mértékben – „hússzívvé” formálni. Ezért a katolikus hit és erkölcs legfőbb védelmezőjeként mindenfajta gyűlölet (rasszizmus, sovinizmus, antiszemitizmus) elleni harcra, közös összefogásra, kölcsönös kiengesztelődésre, a béke megteremtésére és mindenáron való megőrzésére kért fel mindenkit közvetlenül a halála előtti napokban is. Ezt a nagy horderejű lelkipásztori szolgálatot „a profán világ” részéről látványosan a Nobel-békedíjjal lehetett és kellett is volna nemrég elismerni, ha katolikus és kifejezetten pápaellenes érzelmeiket legyőzik a zsűri egyes tagjai, akik – sajnos – az eutanázia, abortusz és egyéb kérdésekben tanúsított erkölcsi következetességét negatívumként rótták fel neki. Ezekben az ügyekben ez volt az ő töretlen meggyőződése: az igazságot nem a többségi szavazás dönti el!
A leírtak alapján úgy gondolom nem alaptalan II. János Pál pápát testi végelgyengülése ellenére is (az erő a gyöngeségben nyilvánul meg! – 2 Kor 12,9)- „fal-bontó” és (a szó szoros értelmében) „híd-építő” (=ponti-fex) pápának és servus servorum Dei-nek (=Isten szolgáinak a szolgája) tartani, amiért nemcsak a mi gyermeki ragaszkodásunkat, tiszteletünket és hálánkat, de az egész emberiség (zsidók, moszlimok, buddhisták, ateisták) tiszteletteljes főhajtását is megérdemli. Akár végrendeletként is fölfoghatók következő szavai: „A hívőknek, tartozzanak bármely valláshoz is, azt kell hirdetniük, hogy sohasem lehetünk boldogok egymás ellenében”. Örök időszerű üzenet ez.
Jakab Gábor
Megjelent a Vasárnap 2005.04.10 -i számában.
