7+1 kérdés: Lázár Csilla válaszol

0
3468
• Fotó: Ádám Gyula

Tartsunk lépést az élettel! Tartsuk egymásban a lelket! Tartsuk a kapcsolatot!
Ezekben a „koronás” időkben az imára való biztatás mellett ezek azok a fontos üzenetek, amelyek sok helyen, nyelvre, bőrszínre, politikai nézetekre való tekintet nélkül megfogalmazódnak. Jól is van ez így, mert végre néhány alapvető dologban körvonalazódik némi egyetértés a világban. Ennek az alapja csakis az emberség lehet, amelynek szép megnyilvánulásait is látjuk sebzett világunkban, az emberét, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett. Elindultunk embert keresni. Sorozatunkban ismert, ismerős embereknek teszünk fel 7+1 kérdést, amelyekkel a megváltozott életkörülményekben is élni akaró életet kutatjuk.
Elsőként Lázár Csillát, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum alapítóját, a csíkszeredai Spektrum Oktatási Központ ügyvezető igazgatóját kérdeztük.

1. Mi van veled, mi jót hozott az életedbe a vesztegzár?

Minden rendben. Itthon van mindenki egész nap, velünk van édesanyám is. A többgenerációs család, mondják, elég veszélyes az idősekre nézve most, de mi így élünk, ezen most bajos lenne változtatni. Már csak édesanyám miatt is próbálunk még kevesebbet kijárni, még kevesebb emberrel érintkezni. Amúgy jó, olyan mint egy vakáció, annyi különbséggel, hogy mindegyre fel-felkiált valaki, hogy „Jaj, ez is mára kellett volna, s nincs meg!” (Ez a valaki soha nem az édesanyám értelemszerűen…) A munkám sok eleméről kiderült, hogy szinte tökéletesen tud működni online, nem is értem, eddig miért jöttem-mentem olyan sokat…

Én mostanában elég sokat gondolkodtam (hangosan is) azon, hogy meddig lehet „hajtani”, meddig lehet újabb és újabb feladatokat vállalni, meddig lehet még a rohanásnál is gyorsabban rohanni… Tényleg aggasztott, hogy mitől tud ennek a pörgésnek vége lenni, le lehet-e állni, vagy egyszer csak kiröpít valami centrifugális erő olyan messzire, hogy onnan már vissza sem lehet jönni… Hát, le lehetett állni. Egy dilemmám megoldódott.

2. Mi egy mostani hétköznapod legkiemelkedőbb eseménye, pillanata?

Naponta többször tud együtt asztalhoz ülni a család. És este van idő, kedv közös filmnézésre, hosszasabb diskurálásra.

3. Mit sajnálsz, hogy nem tettél meg a járvány „kitörése” előtt?

Igazából semmit. Illetve hát jó lett volna még sokfelé elutazni, soha nem jártam még a Vatikáni Múzeumban például. De ez a „bakancslistásdi” most nevetséges és jelentéktelen. Amúgy meg az sem igaz, hogy ne lettem volna: tegnap a gyermekekkel együtt bejártuk a múzeumot virtuálisan… Tiszta üresek voltak a termek, nem kellett tülekedni. Michelangelo freskóinak részletei ugyan nem annyira kivehetők, a színek meg biztosan nem az igaziak, de most ezzel is legyünk boldogok. (Azok vagyunk.)

4. Mi a legutóbbi hála-morzsád?

Hála Istennek, hogy jól vagyunk, és eddig egész jól működtettük a lelki túlélési stratégiáinkat is. És hála azért, hogy vannak boltosok, kukások, nővérek, orvosok, akik helyettünk ezt a háborút megharcolják… Hála s kicsi szégyenérzet is, hogy milyen sokan vannak, akiknek most (is) sokkal rosszabb, mint nekem…

5. Mitől félsz, amikor félsz?

Személyes szinten a tágabb családom tagjainak, barátaimnak egészségét féltem, mint mindenki. Aztán meg attól is félek, hogy nem tanulunk semmit ebből a kataklizmából, és megpróbálunk mindent mielőbb ugyanúgy „visszacsinálni”, ahogy volt, ha jó volt, ha rossz, mentjük a status quot, ahelyett, hogy megújulási lehetőséget keresnénk…Azon túl próbálok tudatosan nem sokat aggodalmaskodni.

6. Mi a legnagyobb öröm, ami az eltelt 24 órában ért?

A lányaim kisgyermekkori rajzfilm-értelmezéseiket idézték fel tegnap este hosszan, sokat nevettünk. Megállapítottuk többek között, hogy a Dr. Bubót a Netflixszen csak 16+-os karikával lehetne vetíteni, és hogy részeg szereplők jellemzően csak a magyar rajzfilmekben vannak. Valami okból.

7. Mit vársz, mit szeretnél a járvány megszűnése után magadtól, a környezetedtől, a világtól?

Magamtól azt, hogy hamarább meglássam a jót abban, ami éppen van, kevesebbet aggódjam, bátrabban lépjek, ha szükséges. A világtól (no, de ki is a világ, ha nem mi magunk?) azt, hogy érjük be kevesebbel (például a virtuális sétával a Vatikáni Múzeumban), ne akarjunk mindent azonnal, és ne higgyük el újra a médiának, hogy nekünk minden is jár, minden következmény nélkül.

Hatkezes karanténkoncert avagy zongoralecke testvéreknek

+1. Mit kérdeznél most a jó Istentől, ha összefutnátok a nappaliban?

Megkínálhatom egy kávéval? Tudom, nem kávézik, de ezzel marasztalnám…

MEGOSZTÁS