A hollywoodi filmtermelés alapján úgy látszik, a pápaság ma kiemelten a fókuszban van. Érdekes, figyelemfelkeltő a nem katolikusok számára is, hogy egyszerre két pápa – egy aktív és egy nyugdíjas – él egymás mellett a Vatikánban. Ez is egy olyan titok, ami izgatja az egyszerű ember, de a filmkészítők fantáziáját is. Ezáltal pedig a katolikus egyház, de talán még a hit titkai is jobban érdeklik az embereket. A legújabb pápa-filmekről a jezsuiták amerikai magazinja és egy önálló katolikus fórum, a Crux is közölt elemző írást. Az America magazin John Anderson tévékritikus tollából Az új pápa című filmről, a Crux pedig Charles Collins tollából a pápa-filmek témájában háttér-anyagot közölt.
Blaszfémia a HBO új sorozata?
Feledhetetlen kép: a nagyon lebarnult, nagyon sportos és csupán egy fehér alsóban „pompázó” Jude Law lassan vonul végig egy gyönyörű bikinis hölgyekkel teli tengerparton – a jelenetet teljes egészében provokációnak szánják, és az is. Különösen mert a filmben, amelynek ez egy jelenete, Law a pápát játssza. Illetve egyik pápát. Az új pápa (The New Pope), az a kilenc rész, ami a HBO csatornán megnézhető, a 2016-os A fiatal pápa (The Young Pope) folytatása, és azt a krízist tematizálja, ami a több, egyidőben élő pápa hívószóval írható le.
A kiindulópontul szolgáló sorozatban Lenny Belardo (Jude Law) XIII. Piusz néven az első pápává választott, ultrakonzervatív amerikai. A sorozat végén összeesik, és az új sorozat elején lélegeztető gépre kötve látjuk viszont három sikertelen szívátültetést követően. Az egyház, pontosabban a Kúria, egészen pontosan Voiello bíboros (Silvio Orlando), az államtitkár úgy dönt, hogy valakinek be kell töltenie az üresen álló Szent Péter székét – olyan valaki, aki képes önállóan lélegezni és táplálkozni, de nem föltétlenül gondolkodik önállóan.
Az új pápa legtöbb történése, a tehetséges Paolo Sorrentino (és forgatókönyvíró társai, Stefano Bises és Umberto Contarello) látomása szerint gyakran egy álom minőségével rendelkezik. Egy szatirikus áloméval. A “Jude a tengerparton” jelenet (a sorozat egy későbbi darabjában látható), a Vatikánhoz tartozó konventben lakó és sötétedés után táncot lejtő apácák, a dőzsölést és utóhatásait megmutató jelenetek mind kifejezetten és tudatosan nem keresztény magatartást ábrázolnak – és mind hallucinációsak. A film más vonatkozásai, utalásai a nem túl rózsás valóságba ágyazottak. De blaszfémia vajon mindez? Egy tévéfilm kritika nem az a fórum, amely ezt a kérdést hivatott volna eldönteni, de az mindenképp megjegyzendő, hogy Az új pápa című filmben Isten mindig jelen van. A kis Piusz, Esther (Ludivine Sagnier) gyermeke az első abban a sorban, amit-akit Lenny csodájának tekintenek. Ami ezután következik, csakis az isteni beavatkozásnak tulajdonítható. A jó rávetülése az amúgy ferde dolgokra a hódolat gesztusa és az isteni gondviselés jele egy olyan világmindenségben, ami néha szennyezettnek tűnik.
A korrupció Sorrentinóék ábrázolásában mértéktelen, mondhatni elképzelhetetlen mértékű a Vatikánban. Amikor a bíborosokat konklávéra hívják össze, azok harcolnak a pozíciókért, beleértve Voiellót is, aki, amikor az esélyei fogyatkoznak, arra a replikára, hogy talán majd a következő pápaválasztáskor nagyobb esélyes lehet, odavágja: “a következő alkalommal 114 éves leszek!” Ha Voiello maga nem lehet pápa, akkor is ő dönt – háttérmachinációk és hű segédei segítségével –, arról, ki legyen a következő. Viglietti bíboros a kiválasztott (Marcello Romolo), aki látszatra kellően alakítható, hajlítható, míg a Szent Péter-térre néző erkélyen meg nem jelenik, majd egy galamb el nem röppenti előle a Kúria által elkészített beszédet. Akkor improvizálni kezd, vagy ahogy a filmben fogalmaznak: “Ó, nem! Most jött rá, ki ő!” Ez az új pápa, II. Ferenc, egész kampányt hirdet a Vatikán és a bíborosok földi javai ellen és a közel-keleti menekülteket a Szent Péter-bazilikába invitálja.
Sorrentino ismeri a pápaság régebbi és legújabb kori történetét: II. Ferenc uralkodása pont olyan rövid, mint I. János Pál pápáé, majd amikor az igazi “új pápát”, Sir John Brannoxot – nem véletlen, hogy egyben John Henry Newman nagy tisztelőjét – megválasztják, ő a III. János Pál nevet választja. John Malkovich játssza a szerepet – kiváló választás. A színész zárkózott és távolságtartó lénye, valamelyest erőtlen személyisége az új pápát szinte semmi másra nem teszi alkalmassá, csak az angol “buboréklét”-re. Mégis kellően politikus alkat ahhoz, hogy mint pápa túlélje mindezt. Komoly hibáival együtt lenyűgöző egyéniség.
Nem volna tisztességes ennél többet mesélni a filmről, mert miután III. János Pál Szent Péter trónjára kerül, a nézők számára valóságos sokknak szánt események következnek, bár ahogy a történések csavarodnak, a néző egyre immunisabb lesz a sokkra. Talán annyit mondhatunk mégis, hogy a sorozat lassan egy, az Isten és az ego közti harc történetévé alakul. Ugye, az már elrontaná a film élvezetét, ha megmondanánk, ki nyer?
Hollywood és a katolikus egyház „titkai”
Néhány hét telt el csupán A két pápa Netflixes bemutatása óta, s máris itt egy újabb, pápák párbajának ötletéből kiinduló film. Míg A két pápa forgatókönyve, Anthony McCarten munkája két valós, létező pápa elképzelt párbeszéde, addig Paolo Sorrentino Az új pápa című forgatókönyve ennél keményebb szeretne lenni. A 2016-os talányos Az ifjú pápa folytatásának szánt filmnek Jude Law volt a főhőse, e mostani folytatásnak John Malkovich a sztárja az éppen uralkodó pápa szerepében. III. János Pál néven veszi át Szent Péter székét a kómában levő XIII. Piusz után.
Míg A két pápa mögött némi olyan szándék is kirajzolódni látszik, hogy egy előrelátó és haladó szellemű Ferenc pápát állítson szembe egy maradi Benedekkel, aki nem tudja átvezetni az egyházat a modern korba, A fiatal pápa láthatóan sokkal nagyobb örömét találta a vizuális elemek használatában, mint bármi mögöttes tartalom érvényesítésében. Sorrentino igyekezett elkerülni az ilyen típusú filmek kötelező toposzait, és úgy mutatta be XIII. Piuszt, mint ultrakonzervatív misztikust, de ez nem annyira a tradicionalisták iránti szimpátiáját volt hivatott kifejezni, mint egyfajta ellenkezést, szembehelyezkedést. A film egy internetes szemléjében Az új pápát „gyönyörű őrültségnek” nevezték, Sorrentino olyan rendező, aki a látványelemeken keresztül abszurd humort érvényesít, és nem foglalkozik a valós egyház médiát megtöltő talányainak a megoldásával.
„Paolo esetében a legtöbb dolog akkor válik világossá, amikor az ember látja, hogyan dolgozik a kamera. A mód, ahogyan ő elhelyezi a szereplőit egy adott térben, szobában vagy a kinti felvételeken, mindent elmond arról, amit elvár. A rituálék, a titkok, az egyházi szimbolika – ezek olyan dolgok, amelyeket nagyon nehéz szavak segítségével megfejteni” – magyarázta Malkovich a The Independentnek adott interjújában.
Mégis rendkívüli és meglepő dolog a pápa-témát ilyen rövid idő leforgása alatt egyszerre két ilyen nagy produkcióban viszontlátni. Utoljára az 1960-as években volt ehhez fogható: bár akkor az Agónia és extázis (The Agony and the Ecstasy) és A halász cipője (The Shoes of the Fisherman) megjelenése közt három év telt el.
Mint A két pápa esetében, az Agónia és extázis 1965-ben szintén történelmi szereplők, II. Gyula pápa és Michelangelo elképzelt viszonyát ábrázolta, míg a másik film A fiatal pápa és Az új pápa témájához hasonlóan egy elképzelt szereplőt, a vasfüggönyön túlról érkező Kiril pápát ábrázolta 1968-ban.
Ezt a két filmet akkor a II. vatikáni zsinat körüli lendület „hozta”, amikor a szekuláris világ a katolikus egyházra tekintett és azon töprengett, vajon milyen jövő áll az ősi intézmény előtt. Bár Ferenc pápaságát nem lehet a II. vatikáni zsinat által hozott korszakos változásokhoz hasonlítani, vannak támogatói és ellenfelei egyaránt, akik ezt megteszik, és annyiban igazuk van, hogy pápasága felkavarta az állóvizeket az alkotók körében is, hogy lám, filmek készültek a katolikus egyházról. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy Ferenc pápa elődje ott tartózkodik maga is a vatikáni kertekben, nem is kell nagyon csodálkozni azon, hogy a pápaság jelenleg izgalmas témának számít.
Malkovich az említett interjúban azt is elmondta a The Independentnek: a tény, hogy két élő pápa van, meglehetősen egyedi helyzet egy olyan világvallás esetében, amelynek milliárdnyi a híve. A színész azt is elmondta, a téma iránt azért olyan nagy az érdeklődés, mert az egyház olyan vágyakozást elégít ki, amely az emberekben természetüknél fogva ott él. Bár a színész magát ateistának mondja, jól érti ezt az igényt. Hogyan élünk? Miért vagyunk itt? Elfelejtünk kérdezni, elfelejtjük ezeket a kérdéseket feltenni. És Malkovich interjúja nyomán elmondható, hogy az egyház azért és arra van, hogy e kérdésekre irányítsa a figyelmet, miközben a szimbólumok, a spiritualitás, a szentség és a titkok négyesét kiválóan egybefogja és képviseli. Bár a világ sokkal szekularizáltabb, mint ötven vagy száz, de akár húsz évvel ezelőtt volt, jelenleg az emberek talán mégiscsak keresnek valami spirituális valóságot, ami az életükbe illeszthető.
Kérdés, hogy Az új pápa segít-e ezt a spirituális elemet megtalálni. Addig is, míg ez kiderül, jó, hogy Hollywood felfigyelt erre az igényre…
Fordította és összeállította Bodó Márta
