Majdnem megverődött a pap a keresztelőm alkalmával, mert egy félreértés miatt nem akart megkeresztelni. Mindenkinek megvan a maga keresztelős története, amire szívesen emlékszik vissza, vagy ami valami okból kifolyólag dühbe hozza. Van, akit kétszer is megkereszteltek, és olyan is van, akit nem akartak megkeresztelni. A napokban ünnepeltük Urunk megkeresztelkedésének ünnepét. Ennek apropóján saját történeteinket hozzuk olvasóink elé.
Keresztelési felkészítő?
Már egy évtizede is annak, hogy papismerősöm világított rá arra: mekkora öröm, mekkora ünneplés lehet az, amikor az egész közösség színe előtt történik a keresztelés. Első érvem az volt, hogy ez lehetetlen: legtöbbször sírós a kisgyerek, zavarná a szentmisét, egyszerűbb máskor, egyszerűbb keretek között elvégezni a szertartást. Érvemet csak példák sorozatával tudta megdönteni: újra és újra be kellett látnom, hogy igaza van. De hogy lehet ez? A jó felkészítő a titka. A szülők tudják, mikor mi következik, nem izgulnak, nem idegesek, időben érkeznek, s így a gyerek is legtöbbször érzi édesanyja nyugtató ölelését. Ezért (is) fontos a felkészítő, nyugtáztam.
A keresztség az egész keresztény élet alapja, a lelki élet ajtaja és kapu a többi szentséghez – fogalmaz egyházunk katekizmusa. Nem valamiféle rituális szertartás, amikor egyszerűen megszabadulunk a bűntől, hanem újjászülettünk, Isten gyermekeivé is válunk általa. Mindez nagyon szépen hangzik. Ezt viszont megérteni, minden újonnan megkeresztelttel együtt örvendezni csupán úgy lehetséges, ha törekszünk megérteni azt, hogy mi a keresztség, miért van szükség keresztelési felkészítőkre. A keresztség a hit szentsége, a megkeresztelt lelkében pedig mint egy csíra bontakozik ki. A keresztség Isten végtelen szeretetének a megmutatkozása: az egyházba „szül” minket bele. De hogyan lehetünk valaminek a tagjai, ha nem tudjuk, hogy hova is tartozunk? Hogyan segíthetnek ezen az úton a szülők és keresztszülők, ha nem ismerik teendőiket? Egy-egy keresztelési felkészítő alatt ismerkedhetünk meg azzal, hogy mit is jelent az a „megalapozott remény”, amelyről az egyház beszél, miért szép az, ha szentmisén, az ünneplő közösség színe előtt történik a keresztség, melyek a keresztségnek a jelei, miért használ a pap vizet és olajat a szertartáson, kinek mit kell tennie, hova kell állnia, mit kell mondania. Mekkora megkönnyebbülést adhat mindez, ha tudjuk, mennyire át tudjuk élni a szertartást, magunkévá tudjuk tenni, úgy, hogy a lényeget is sikerül meglátni.
XVI. Benedek pápa gyakran, amikor a keresztségről beszélt, akkor hangsúlyozta, hogy a mai társadalom Istent csupán úgy éli meg, mint szabadságunk korlátozóját, s ezért szeretjük kiküszöbölni, hogy „önmagunk lehessünk”. A keresztség pedig pont a jézusi szabadsághoz nyitja meg az utat.
Az Istenbe kapcsolódás révén ő számunkra már nem egy távoli vagy akár vitatandó valóság, hanem a keresztség által Istenben vagyunk és Isten mibennünk, tehát elsődlegessége és központi szerepe van az életünkben. Másodjára a keresztségben nem mi tesszük magunkat kereszténnyé, nem a magunk erejéből válunk azzá, hanem Isten műve ez bennünk. A kereszténnyé válás harmadik következményének nevezte a pápa a többi keresztény testvérhez kapcsolódást, akik már mind Istenben vannak. Megkeresztelkedni sohasem egy magányos aktus, hanem mindig szolidaritás Krisztus egész testével. Minthogy belekapcsolódtunk Istenbe, aki nem a holtak, hanem az élők Istene, valójában az örök, halhatatlan életbe merültünk bele. Élők vagyunk – mindörökre! Más szavakkal: a keresztség a feltámadás első szakasza.
Miként minden szentség, ez is két részből áll: matériából, ez a víz, és szóból. Isten, mint minden anyag teremtője lép be a kereszténységbe. Az anyag, és így a test is része a hitünknek, amely nem lehet pusztán spirituális, hanem Isten belemerít bennünket a keresztség által a kozmosz egész valóságába és így átalakítja azt. A szentség másik eleme az anyag mellett a szó, hármas formában: ellenemondás, ígéret és könyörgés. Ezek a szavak egy döntést valósítanak meg, és egész életünk útját jelentik, a keresztség előtti és utáni útját is. A keresztség nem egy félórás szertartás, hanem egész életünk teljes valósága. Hátterében ott áll az őskereszténység tanítása a két útról: az egyikre „nem”-et, a másikra „igen”-t mondunk. A víz egyfelől a halálra utal, mint az özönvíz, mint a Vörös-tenger vize. A keresztség rítusa nem pusztán vízzel való leöntés, hanem élet és halál megjelenítése, meghalás egyfajta életnek és megszületés egy új életre – tanította XVI. Benedek pápa röviddel még lemondása előtt.
R. F.
Nézz az ég felé!
Keresztapu! Keresztanyu! – kiáltozták ujjongva barátaink gyermekei, amikor megérkeztünk feleségemmel, Zsófiával kistestvérük keresztelőjére. Addig soha senki nem szólított még így, és még úgy is melegséggel töltött el ez a megszólítás, hogy tudtam, csak a testvérük lesz a „valódi” keresztgyermekünk.
Néhány hónappal ezelőtt az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy a feleségemmel közösen nagyon jó barátaink felkértek, vállaljuk el harmadik gyermekük keresztszülői feladatait. Örömmel mondtunk igent, és már kezdettől izgatottan vártuk, hogy megszülessen a keresztlányunk. Igen, még meg sem volt születve, de a szülei már gondoskodtak róla, hogy biztosítva legyen számára a keresztség szentségében való részesülés, ezzel is megerősítve, mennyire fontos számukra, hogy gyermeküket kereszténynek neveljék.
Idővel azt is megtudtuk, hogy mi leszünk az egyetlen keresztszülő pár, így még inkább áterezzük a megtisztelő feladat fontosságát, és átéljük annak egyedi mivoltát. Hogy kifejezzük keresztlányunk irányába egyediségét és megismételhetetlenségét, egy olyan képpel ajándékoztuk meg a keresztelő alkalmával, ami a csillagok állását mutatja születése pillanatában, ahogyan a város felett álltak, ahol született. Szívből szeretnénk, ha nyitott lenne az ég felé, ha érzékeny lenne a transzcendensre.
Alig, hogy hazaértünk a keresztelőt követően, máris elkezdett hiányozni a csöppség. Megdöbbentett az az intenzív érzés, ami eltöltött akkor: fizikailag éreztem magamon, ahogy elárasztanak a különböző hormonok, és ahogy a szeretetet érzése szó szerint átjárja a testem. Intenzitásában a szerelem lüktetéséhez, mélységében pedig a testvéri szeretet hosszan tartó bizonyosságához hasonlított.
Nemrég újból találkoztunk barátainkkal, és ismét ölünkbe vehettük keresztlányunkat. Alig négyhónapos, de már kedvesen gőgicsél, és folyamatosan figyeli a körülötte zajló eseményeket, miközben lehetősége szerint igyekszik reagálni rá. Különös, hogy már azelőtt, hogy bármit is taníthattam volna számára, ő példát mutatott számomra a magatartásával. Megdöbbentő türelemmel viselte el testvérei intenzív és lendületes szeretgetéseit, amelyek bár a szív jóságából és szeretetéből fakadtak, hevességük folytán inkább tűntek megpróbáltatásnak. Néha kevesebb kellemetlenség is kihoz bennünket a sodrunkból, és a szeretet gesztusait sem mindig értékeljük helyesen, de ez a kicsi lány megmutatta számomra, hogyan lehet és kell türelmet és elfogadást, alázatot gyakorolni.
Megtanít arra, hogy éberen figyeljek a külvilágra, hogy örüljek az apróságoknak és elviseljem a kellemetlenségeket. Hogy még jobban kinyissam a szívem az emberek felé, és hogy én se feledkezzek meg az ég kémleléséről.
Szász István Szilárd
Jelen lenni
Mindig is úgy gondoltam, hogy keresztszülőnek lenni kiváltság. Éppen ezért letörölhetetlen vigyor ül ki az arcomra minden egyes alkalommal, amikor eszembe jut, hogy van egy keresztlányom, sőt nemsokára egy kisfiú büszke keresztanyja is lehetek.
A keresztszülőség számomra sokkal több, mint egy szokás, hagyomány. Olyan vidékről származom, ahol a szülők kérik fel a keresztszülőket erre a feladatra. Éppen ezért élem meg kiváltságként, illetve valamelyest elismerésként azt, ha az újszülött baba szülei – legyenek ők a barátaink, családtagjaink – azt szeretnék, hogy a férjemmel, Szilárddal együtt aktív részesei legyünk a gyerekük életének. Bízom benne, hogy fel tudok, tudunk nőni ehhez az életre szóló feladathoz.
A keresztszülői „feladat” számomra elsősorban az „ott levést” jelenti. Ott lenni a keresztgyerekünk életének legfontosabb eseményeinél (a születésnapokon, az elsőáldozásán, ballagásán, esküvőjén), de ugyanúgy egy átlagos vasárnap délután is, amikor semmi nem történik, csak egyszerűen játszunk, beszélgetünk, együtt vagyunk. És ugyanúgy ott lenni a családja, a testvérei, a szülei életében is: gyakori üzenetváltásokkal, találkozásokkal vagy éppen segítségnyújtással.
S hogy milyen hatással lehet egy keresztszülő a keresztgyermekére, azt a saját példám jól mutatja. Amikor kiskamasz voltam, keresztanyám Magyarországon élt, újságkihordással foglalkozott, így kívánságomat meghallgatva elhozta nekem az akkori legmenőbb tinimagazinokat. Mondanom sem kell, hogy „faltam” ezeket: a tippeket, a sztárpletykákat, az interjúkat, és ha akkor valaki megkérdezte, mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam: vagy egy tinimagazinnál, vagy egy katolikus újságnál akarok újságíróként dolgozni. Mint kiderült, ha nem is tinimagazinnál vagy katolikus újságnál, de tényleg újságíró lettem, és ez keresztanyámnak is köszönhető.
Szász Zsófia
Vidéke válogatja
A líceumban Váradon volt egy osztálytársnőm, egyben az egyik legjobb barátnőm, akinek a szülei Kalotaszegről származtak. Kilencedik osztály vége felé jártunk, amikor Orsi meghívott a konfirmálására. Hagyományosan, abban a gyönyörű, cifra viseletben ezt az ünnepet a körösfői templomban tartották. Emlékszem, jó nagy ünnepség volt, mert egyrészt népes volt a család, másfelől pedig sok volt a keresztszülő. Akkor szembesültem azzal, hogy vannak ám olyan vidékek, ahol másképp működnek a keresztelési szokások, mint nálunk. Ahol nem a keresztelendő gyermek szülei választanak egyetlenegy párt vagy személyt, hogy a keresztvíz alá tartsa újszülöttjüket, hanem a családi, rokoni, baráti körből bárki jelentkezhet erre a nemes feladatra, aki úgy érzi, keresztelni szeretne. Így ülhet az ember olyan hosszan terített, ünnepi asztalhoz, amelynél a barátnője keresztszülei, több mint tíz pár (már nem is emlékszem pontosan) foglal helyet. Vidéke válogatja. Gondolom, mindenki a saját hagyományát érzi a magáénak, és így van ez jól. Főleg, amíg éltetjük ezeket a hagyományokat.
Eljött az a nap is, amikor – az itthoni szokás szerint – először kértek meg, legyek keresztszülő. Olyan nagyon boldog voltam, hogy alig hittem el, engem erre megfelelőnek találtak. Mára már több kereszt- és bérmagyermekem van, legutóbb tavaly novemberben kereszteltünk Gyergyóban – szokásokat kicsit összeboronálva, mert bár én csak „a szívemmel kértem”, a barátnőm ezt meghallotta, és megkérdezte, lennék-e a kislányuk keresztanyja… Lett is aztán ebből a meghitt pillanatból szemtörölgetés. És talán épp ott, azon a keresztelőn, november 9-én döbbentem rá újra, hogy a keresztszülőség nem egy egyszeri ünnepségről szól. Sőt, nem is csupán arról, hogy az évfordulókon, születésnapokon, meg karácsonykor mélyen a zsebünkbe nyúlva kell a keresztgyermekünkre gondolni… De még arról sem, hogy a ballagásakor autóösszegnyi ajándékot kapjon a kis drága.
Hiszem, hogy a keresztszülő feladata elsősorban az, hogy „szemmel tartsa” a gyerekét. Hogy legyen jelen az életében, még akkor is, ha kilométerek százai meg ezrei választják el őket egymástól. A keresztség szentségének kiszolgáltatásakor, ha figyelmesek vagyunk, azért elég súlyos szavakat mondunk ki, és nem arra teszünk ígéretet, hogy anyagiakkal fogjuk támogatni a növekvő gyermeket. Persze, hogy ajándék is kell, de az ajándék nem minden. Szerető figyelemmel kell kísérnünk őt, kicsit mintha a saját gyermekünk is volna. Jelen lenni az életében, és követni testi-lelki növekedését. A lelki úton aztán lesznek olyan mérföldkövek, ahol anya hangja lehet nem lesz „elég jó”, és egy tinédzser számára igenis fontos támasz lehet egy nagyobb döntés előtt a keresztanyjával az erdőben sétálgatva kibogozni a jó megoldást. Legalábbis én így tapasztalom…
Keresztszülőnek lenni jó, keresztszülőnek lenni büszkeség, mert ugye sok ügyes keresztgyermekkel szívesen is dicsekszik az ember. Keresztszülőnek lenni kiváltság, ami azonban nem egyalkalmas, elegáns feladat. Bárcsak mindig a szívünkben hordoznánk keresztgyermekeinket, az ő sorsukat, és imáinkban is rendszeresen a jó Isten elé vinnénk őket, amellett, hogy alkalomról alkalomra megpróbáljuk kiválasztani számukra a legmegfelelőbb ajándékot. Sokszor talán mi magunk vagyunk nekik az ajándék.
Serbán Mária
Keresztelni, vagy sem
A vallásosan nevelt hívő keresztény embernek mi sem természetesebb, hogy a gyermekét megkereszteltesse. Persze, tévedés volna azt gondolni, hogy a keresztelés kérése mindig a mély vallásos hithez kötődik; sokszor vezéreli a szülőket az ő szüleik vagy nagyszüleik elvárása, az „így szokták” gondolata, és nem utolsósorban az a lehetőség is, hogy a szentségkiszolgáltatás után mekkora bulit lehet csapni, természetesen csakis a gyermek „egészségére”. Jóllehet hitünk felfogása szerint a keresztszülők feladata az, hogy a gyermeket a hit útján való haladásban támogassák, esetleg noszogassák, jó példával járjanak elől, már régtől fogva erős szociális töltete is volt ennek a „funkciónak” – ha a szülőkkel bármi történt, a gyermek nevelését ők vették át. Ugyanakkor, ha a keresztelendő gyermek szülei nem katolikusok, vagy nem tudják biztosítani a katolikus nevelést, meg kell jelölniük egy olyan keresztszülőt, aki ugyanazon a településen él, mint a gyermek, és kezeskedik a hithű nevelésért. Legalábbis így van ez elméletben, a gyakorlat ugyanis sokszor ellentmond ennek a tanításnak – és nem feltétlenül arra értendő ez, hogy nem akadna a kritériumoknak megfelelő keresztszülőjelölt.
Érdekes helyzetet tud produkálni az, amikor új ismerősök megtudják, katolikus teológus vagyok. Nem is olyan régen egy érdekes történettel ismerkedtem meg, ezt akarom e hosszas felvezető után megismertetni. A beszélgetőpartnereim, A. és B. két gyermek szülei, a gyermekeiket a felkeresett katolikus papok egyike sem keresztelte meg. Az indok: nem volt egyházi házassága a szülőknek, akiket születésükkor megkereszteltek, és aztán sem vallásos nevelésben, sem semmilyen szentségben nem részesültek.
A.: „Szerintem engem, de B.-t is, azért kereszteltek meg, mert a nagyszülők nem nézték volna jó szemmel, ha nem. Én még jártam a nagyszülők melletti templomba, van egy-két emlékem erről. De aztán úgy elmaradt minden.”
B.: „Iskolában szó sem volt hittanról, így nőttünk fel. Aztán amikor C. megszületett, mentünk, hogy kérjük, kereszteljék meg. Nem keresztelték meg. Nagyon rosszul esett, és elmentünk más paphoz is. Ő sem vállalta.”
A. „Mert nem voltunk a templomban megházasodva.”
A beszélgetésben persze felmerült, hogy miért nem akartak összeházasodni, ha ezen múlt a gyermek megkeresztelése.
B.: „Nem lett volna őszinte dolog, hogy gyorsan mindent letudunk, de közben semmit nem tudunk, és nem is hiszünk úgy, mint kellene.”
Akkor viszont magától adódik a kérdés mindenki számára, ha ők nem élnek a katolikus egyház tanítása szerint, miért akarták volna megkereszteltetni előbb C.-t, majd D.-t is.
A.: „Mi is ennyit kaptunk, és ennyit mi is akartunk nekik adni, hogy aztán ha akarnak, tudjanak haladni itt is. De nem lehetett. Pedig C. elemiben még hittanra is járt, ő akarta. Ő is szerette volna, ha megkeresztelik, de a pap nem engedte. Aztán gimnáziumtól már nem is ment hittanra.”
Biztos vagyok abban, hogy nem csak az én ismerőseim, A. és B. jártak hasonló módon. Bennem viszont megütközést keltett a katolikus egyház képviselőjének ilyen jellegű eljárása, hiszen azt tagadta meg, amiről egyházunk úgy gondolkodik, mint egy „magról”, amely minden jónak és kegyelemnek a forrása lehet.
D. G.
Megjelent a Vasárnap január 12-i számában. Összeállította: Szász István Szilárd
