EVANGÉLIUM
Abban az időben:
Jézus elment Galileából a Jordán (folyó) mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék nála. János azonban tiltakozott: „Neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?” Jézus azonban így szólt: „Hagyd ezt most, mert úgy illik, hogy teljesítsük mindazt, ami igazságos.” Erre, János engedett neki.
Jézus pedig megkeresztelkedett. Mihelyt feljött a vízből, íme, megnyílt az ég, és látta Isten Lelkét galamb módjára magára szállni. És íme, hang hallatszott az égből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!” (Mt 3,13-17)
Jézus születését nem meséli el minden evangélista. A keresztségéről viszont mindegyik értesít. Talán mert ez igazából Jézus nyilvános működésének kezdete, ez – mondhatnánk – önmegvalósításának első lépcsője.
Keresztségünkkor elismerjük, hogy Istentől kapott feladatunk és küldetésünk van. Ez a mi önmegvalósításunk. Ez a szó elég sok terhet visel önmagán. Általában a mások fején való taposást, a mások besározását értjük alatta – hiszen gyakran így képzeljük el az önmegvalósítás egyetlen lehetőségét. A bennünk rejlő energiák kibontakoztatása, az Istentől kapott küldetésünk beteljesítése azonban nem ezt takarja. Kierkegaardnak van egy nagyon mély írása A halálos betegség címmel. Ebben épp azt az emberi állapotot elemzi, amellyel valamennyien találkozunk, amikor önmagunkat, egyedi voltunkat, szerepünket és küldetésünket a világban meg kell határoznunk. Amikor aszerint kell élnünk, akik mi tényleg vagyunk.
Az ember azzal a halálos betegséggel jön a világra, hogy önmagát ellentétek, egymást kizáró világok lakosaként tapasztalja. Az ember egyszerre a szabad és a szükségszerű, a véges és végtelen, földi és égi világok lakosa. Ha képtelen önmagában kibékíteni, éltető forrásokká alakítani ezeket a pólusokat, akkor felszínre tör benne a halálos betegség. Ezt a könyv kétségbeesésnek nevezi. A ki nem békített kettősség előtti űrben az ember mintegy megdermed. Nem tud mit kezdeni önmagával. Ha valaki elfeledi, hogy életét szabályok, törvényszerűségek is kötik, akkor a hamis szabadság fantáziavilágába menekül. Látszólag minden rendben, de ez az ember kétségbesett anélkül, hogy tudná. Ilyen volt a nagy nőcsábász, Don Giovanni. Ha valaki az életben csupán a szabályok és előírások mentén él – szintén beteg. Nem saját életét éli, hanem valaki másét. Ne csodálkozzék, ha élete monoton és elviselhetetlen. Sokunknak tart az élete a külső meghatározottságok diktátuma felé.
Vannak emberek, akik tudják, hogy kétségbeesettek. Ilyenek a gyengék, akik sosem akarnak önmagukká lenni. Lehet, hogy szerencséjük van, és vezető pozícióba kerülnek, de szerencsétlenségükre sosem tudják betölteni, ellátni a nagy feladatot. És ott vannak aztán azok az emberek, akik kétségbeesetten önmaguk akarnak lenni. Ilyenek a kamaszok, akik minden áron ki szeretnék vívni környezetük figyelmét, csodálatát, és ezért hajlandók elkövetni a legeszeveszettebb dolgokat is. Ezt a magatartást Kierkegaard dacnak nevezi. A dacos ember harcban áll a világgal, mindennel, ami elébe kerül. Önmagát mindenki fölöttinek gondolja el, és úgy érzi, erőszakkal kell kivívnia mások elismerését, mert mindaz, ami őt körülveszi, az hétköznapi, unalmas, méltatlan az egójához.
Jézus önmegvalósítása más. Tudja, hogy fiúi voltában egyetlen szabadsága van: teljesíteni az Atya akaratát. Tudja, hogy egyszerre az ég és a föld gyermeke, és mindkettőhöz hű marad. És tudja, hogy a végességből képes lesz mindenki számára megnyitni a végtelent.
László István kolozsvári segédlelkész
Megjelent a Vasárnap január 12-i számában.
