Kuzmányi István: Tényleg kimutatta a pápa a foga fehérjét?!

Az óév utolsó napján és az új év napfordulóján a szokásos tűzijátékos-pezsgőpukkantós hírek, illetve a mentőszolgálat valóban hősies munkáját bemutató felvételek mellett mindent elsöpört a médiafelületeken, s a közösségi média kommenttengerében pedig végképp cunamiként hatott a hír: incidens zavarta meg a Vatikánban az ünnepet. A hír formálásával az interneten mindenki a vérmérséklete szerint próbálta csúcsra járatni az ilyenkor egyébként jellemzően alacsony nézettséget.

Először is lássuk a tényeket, amelyekről mi is beszámoltunk híreink között: szilveszter estéjén Ferenc pápa, miután hálaadó szertartást vezetett a Szent Péter-bazilikában, köszöntötte a Vatikánba érkező zarándokokat a Szent Péter téren. A The Guardian által közreadott felvétel szerint a pápa átsétált a téren, átnyúlt a tömeget tőle elválasztó kordonon, és megsimogatta néhány gyerek buksiját, kezet fogott az emberekkel. Ezután elfordult, hogy az egyik oldalt elhagyva a tér másik oldalán folytassa az útját, ám ekkor egy nő, aki megijedt, hogy a Szentatya továbbmegy, és nem lép oda hozzá, megragadta Ferenc pápa kezét, és magához rántotta. A pápa sikertelenül próbált meg kiszabadulni a szorításából, ezért rácsapott a nő kezére, majd a testőre is közbelépett. Eddig a hír.

A közösségi oldalakon – így a mi felületünkön, a Magyar Kuríron és az Új Emberen is – innentől szabadult el a történet. Nehéz idézni a kommenteket, mert a többségük nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illette az eseményt és a Szentatya személyét. A finomabbak úgy fogalmaztak, ők már a pápa megválasztásakor látták az erkélyre lépő emberben ennek a szilveszteri eseménynek az előképét. Volt aki „kimondta a nagy igazságot”: a pápa most végre kimutatta a foga fehérjét. Mások különböző összeesküvés-elméletekkel színezték ki a történtet, a nőt az áldozat, a pápát pedig az agresszor képében tüntetve fel. A megjegyzések között tallózva három dolog jutott eszembe.

Egyfelől mintha minden normalitásérzékünket kezdenénk elveszteni az új évben. Nem igazán figyelünk arra, hogy mi is történt valójában. Itt egy nyolcvanhárom éves emberről van szó, aki a legkisebb plébánián szolgáló papot is megpróbáló ünnepi időszakban, az év végi hálaadó szertartás után, ahelyett, hogy szögre akasztaná a reverendáját, és maga is pezsgőt bontana, inkább kimegy a térre, s fáradságot nem kímélve végiglátogatja az ott összesereglett embereket, és személyesen köszönti őket. Oda is lép hozzájuk. A videó tanúsága szerint a pápának fizikai fájdalmat okozott, amikor valaki hirtelen megragadta a kezét, és erősen szorította, nem eresztette. Egy egyházfőt látunk a felvételen, aki maga is ember. S aki úgy reagál erre a váratlan helyzetre, ahogyan a kommentelők többségükben nem tennék, legalábbis ezt állítják magukról. De vajon mi, a kommentelők is vezető közszereplőként éljük az életünket? A mi hétköznapi lépteinket is hasonló médiafigyelem kíséri? Mi is 83 évesek lennénk? Mi is elmondhatjuk magunkról, hogy kötelező ünnepi szolgálatunk után nem hazasietünk, hanem ráadásként még önként vállalt feladatokat teljesítünk? A mi életünkre is igaz, hogy döntéseinket nem kényelmes fotelban ülve hozzuk meg, hanem egy feszített ünnepi liturgikus és miserend kellős közepén helytállva? S vajon mi is úgy élünk, hogy még újév napján sem alhatunk délig, hanem már korán reggel talpon vagyunk?

Másfelől beigazolódni látszik a médiakutatók, a pszichológusok és a mentálhigiénés szakemberek tézise, mely szerint a közösségi médiafelületek és azok kommentvilága az eredeti cél – a párbeszéd, az ember és ember közötti kapcsolatok jobbá tétele – helyett éppen ennek ellenkezőjét hozta napvilágra. Az internet személytelen világában olyan rejtett érzéseket írunk le és vágunk a másik ember fejéhez, amit a való világban, a másik ember szemébe nézve soha nem mondanánk, vagy legalábbis soha nem így. Hogy egy találó példával éljek: a kommentjeink olyan élesek, hogy nemhogy a másik kezére ütünk velük, hanem egyenesen levágjuk azt…

Harmadrészt egy helytálló véleménnyel szeretnék foglalkozni, mely szerint Ferenc pápa a spontán beszédeivel, a repülőgép fedélzetén adott élő szavas interjúival, vagy azzal, hogy ennyire közel lép az emberekhez, kezet fog velük, gyermekek fejét simogatja meg, a hibázás kockázatát is vállalja, és végső soron magát az egyházfői intézményt bontja le. Lám-lám, most is ez történt. A kritikusoknak igazuk van. Ám véleményem szerint az, aki – pozitív értelemben – teljesen lebontotta az egyházfői intézmény képét, nem más, mint XVI. Benedek, akinek volt bátorsága meghozni a lemondásáról szóló mélyen krisztusi, emberi és a normalitás talaján álló döntését. Ferenc pápa valóban minden elődjénél messzebbre ment az emberekhez való közelségben, és az is igaz, hogy spontán interjúival, vagy azzal, hogy leszáll a pápamobilról, és odalép a hívekhez, szó szerint vállalja a hibázás kockázatát. Ám mindebben ugyanaz a krisztusi és emberi normalitás fejeződik ki, amely a viselt hivatal ellenére sem hagyja átalakítani a személyiségét. S ez – mint minden nyílt emberi kapcsolat – kockázatot hordoz: a hibázás kockázatát. Annak lehetőségét, hogy valamit hirtelen felindulásból, akár érthető okokból megteszünk, és azután megbánunk.

A történet újév napján folytatódott. Ferenc pápa az Angelus elimádkozása előtt elmondott beszédében felnézett a papírból, s előre megírt beszédétől eltérve bocsánatot kért a történtekért. Ezt mondta: Jézus üdvözítő műve nem varázsütésre megy végbe, hanem „türelmes” üdvözítés. Vagyis magában foglalja a szeretet türelmét, amely magára veszi a bűnt, és elveszi annak hatalmát. A szeretet türelmessé tesz bennünket. „Sokszor elveszítjük a türelmünket; én is, és elnézést kérek, amiért tegnap rossz példát mutattam.”

Ezek után mi marad számunkra? Az, hogy kérjük az új évben a Szentlelket, segítsen, hogy valóban Krisztus-követők, normálisak, emberek legyünk. Ha pedig követtünk már el hasonló hibát – kijöttünk a sodrunkból, kiabáltunk, leordítottuk a munkatársunk fejét, vagy tehetetlenségünket igazolva jelképesen vagy konkrétan adtunk egy pofont a gyermekünknek –, váljunk megértővé. Ha pedig ilyen vagy ehhez hasonló velünk sohasem történt meg, akkor adjunk hálát Istennek, és próbáljuk életre váltani a Miatyánknak a megbocsátásról szóló sorát, a Szentatyával szemben is. S ha még ennél is többet szeretnénk tenni, váltsuk valóra, amit Ferenc pápa sosem mulaszt el megfogalmazni találkozásai és beszédei végén: Kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem!

Forrás: Magyar Kurír