A beharangozók, kedvcsinálók (trailerek) alapján legtöbben valószínűleg olyan filmet vártunk, ami végig izgalmas véleményütköztetésekből fakadó feszültségektől fog dagadozni, a konzervatív kontra liberális pápa agyérsütögető, felemelő vitáiból fog kibontakozni két ellentétes egyházi ideológiájú, ám kivételesen briliáns férfi karaktere, ehelyett inkább önéletrajzi dokumentációt kaptunk. Jorge Mario Bergoglio pápaságát meghatározó, pápasága előtti önéletrajzát. Ennek ellenére valahogy mégsem tud csalódást okozni a film. Sőt.
A felépítés nem teljesen ívelt, inkább ritmusos, ahogy a két pápa legemberközelibb, humorizáló oldaláról áttér a film az olykor tényleg feszültséggel teli személyes vitákra, aztán a Bergoglio fiatalkorát bemutató jelenetekre, majd ismét vissza XVI. Benedek és Bergoglio bíboros közös pillanataira. Ez kellemesen fenntartja a néző érdeklődését, igaz, számítani kell néhány lapos pillanatra, de szerencsére nem ezek viszik el a filmet. A dokumentumfilm-hangulat hitelességet csalogató, de jó megoldás, főleg a jó pillanatokban időzített szuperközeli plánokkal.
A film kezdeti jelenetei már sejtetik, hogy itt a vártnál ellentétben nem két, hanem egyetlen főszereplője lesz az alkotásnak, de az ember valahogy mégis várja, hogy jobban megismerje XVI. Benedek elméletét egyházról, emberségről, pápaságról. S bár felszíni képet kapunk Joseph Aloisius Ratzinger néhány tulajdonságáról és elvéről, az ő karakterrajza enyhén szólva is nagyon sekélyes marad. Ez pedig nemcsak egy megelőlegezett elvárás be nem teljesülése miatti hiszti, hiszen a rendező maga választott két erős karaktert filmje középpontjául, sugallva ezzel azt, hogy a jelenleg vitában álló egyházi elvek mérlegének mindkét nyelvét megmutatja majd, gondosan ügyelve arra, hogy – már egy tökéletes ideológiai konfliktuson alapuló film esetében így lenne – egyik oldalra se billenjen át a mérleg súlypontja, s így a néző alapos feszültségekkel, vitás kérdésekkel vagy éppen az egyik oldal mellett határozottan érvelve álljon fel a tévéképernyő elől. Ezzel szemben a Netflix online streaming-csatornán ma bemutatott A két pápa készételt ad a szájba. És, ha hiszünk is abban, hogy ma Ferenc pápára van szükség és, ha Bergoglio karakterrajza mély, részletes, alapos is, mindez azonban még nem egyenlíti ki a film hiányosságait.
Ha az argentin bíboros a szegények felé forduló, őskeresztény elvek felé hajló, illetve az egyház gondosan elzárt titkait a világ felé nyíltan kitáró, újító egyházfőt testesíti meg, akkor XVI. Benedek hagyományokhoz, betonszilárd elvekhez kitartóan ragaszkodó, védelmező pápaként kéne, hogy megjelenjen ahhoz, hogy valóságos és ne csak mondvacsinált feszültség bontakozzon ki a filmben, illetve hogy az elvárt egyensúly is meglegyen. Mert Ferenc pápa lenyűgözően emberközeli, mégis az átlagembertől távoli alakját bemutató film már készült, így ez az alkotás éppen attól lett volna egyedi, ha legalább megpróbálja megkérdőjelezni a jelenlegi egyházfő elveit még akkor is, ha a végén éppen ezekre az elvekre erősít rá. Sőt, csak a film kiválóságát emelte volna, ha éppen a megkérdőjelezések ellenére bizonyította volna Ferenc pápa igazát egy-egy vita végére. Ehelyett az alkotás azt mutatta meg, hogy a rendező, Fernando Meirelles (Isten városa; Rio, szeretlek!) a konzervativizmushoz nem ért, a liberális elvekhez annál inkább, ez pedig az egyházi ideológiák egyoldalú ábrázolásához vezet.
Míg a Ferenc pápa-féle újító megoldások – egyébként a pápa eddigi tevékenységét nézve abszolút hitelesen – a kitaszítottak, a lelki és fizikai szükségben lévők felé hajlást (és nem csak a bevándorlók, akikről alig esik egyébként szó a filmben), a kisgyerekeket molesztáló egyházi méltóságok védelmének megszüntetését, az egyházfőként is az életmódbeli puritánságot jelenti, addig a konzervatív egyházi vezetés az unalmas latin-nyelvű pápai bejelentéseket, a pedofíliát elkövetettek bűneinek palástolását, a vatikáni bank korrupt ügyeit jelenti Meirelles szerint.
Míg a jelenlegi egyházfő alaposan megmunkált, karakterfejlődésen áteső, lassan kibontakoztatva felépített figura számos, a fiatalkori életeseményeiből merített jelenettel a pápává válásáig, aki szenvedélyesen érvel, lenyűgöző emberközelséggel érint, társalog, nem mindennapi bátorsággal vallja be a lelkét nyomasztó múltat, addig Ratzinger egy, mindössze megfáradt, érvek nélkül perlekedő, „lejárt szavatosságú” pápaként jelenik meg a filmben. Hangsúlyozza, hogy szinte semmivel nem ért egyet, amit Bergoglio mond, de a rendező nem mondatja ki a karakterrel az ő érveit, látásmódját. Holott azt hiszem, objektíven kijelenthetjük, a konzervatív egyházi gondolkodás nem csak a súlyosan bűnös papok tettei felett való szemet hunyást jelent, de évszázadokon keresztül biztos lelki alapot nyújtó vallási értékek védelmét is, de a rendezőnek mindössze olyan külsőségeket, mint a piros pápai bőrcipő viselése.
De!
Ennyi egyenlőtlenség után is állíthatom, hogy az alkotás minden percét érdemes látni, mert:
1. legalább Bergoglio bíboros/Ferenc pápa érvei precízen, szenvedélyesen bontakoznak ki;
2. minden felszínes karakterábrázolása ellenére XVI. Benedek pápa figuráját azért a rendező igyekszik a világ valaha élt egyik legbátrabb embereként feltüntetni azzal, hogy kihangsúlyozza, komoly lelki erőt igényel lemondani Szent Péter székéről, hiszen ezzel beismeri hivatása gyakorlása során ejtett hibáit, amire vajmi kevesen képesek a széles világon, és amit az emeritus pápa úgy tett meg, hogy ilyen lépésre 700 éve nem került sor a katolikus egyház történetében;
3. a két legendás színész – Sir Anthony Hopkins és Jonathan Pryce – kiváló alakításának köszönhetően nincs olyan, mindkettejüket egyszerre „szerepeltető” jelenet, amelybe ne merülnénk el teljesen;
4. az éppen a legjobb helyre becsúsztatott humor sem marad el.
Ugyanakkor, ha képesek vagyunk a film hiányosságaitól eltekinteni és arra koncentrálni, hogy hogyan és miért válhatott, vált pápa Jorge Mario Bergoglióból, akkor olyan filmet fogunk látni, ami a Szent Péter jelenlegi utódját legellenzőbbek szívébe is belopja Ferenc pápát.
