Mintha repülni tudnék, olyan érzéssel mentem haza azokról a beszélgetésekről, amelyeket teológus koromban egyik egyetemi tanárommal és egy másik, korábban végzett teológussal folytattunk. Ez a felemelő érzés nem magától értetődő, ugyanis rendkívül nehéz és már-már nyomasztó témáról beszélgettünk: a nemrégiben elhunyt Johann Baptist Metz szenvedésről szóló könyvét olvastuk és értelmeztük.
Megtisztelő, ugyanakkor bátorító volt számomra, amikor kezdő teológusként egyik mélyen tisztelt tanárom meghívott, hogy csatlakozzam hozzá és egy végzett teológushoz a heti rendszerességgel tartott beszélgetéseikhez. Örömmel igent mondtam, és izgatottan vártam hétről hétre ezeket a találkozókat. Egyfajta szellemi műhelyként tekintettünk ezekre az alkalmakra, amelyek ugyanakkor az emberi kapcsolatunkat is mélyítették.
Kiválasztottuk egy szerző könyvét, amelyből egy-egy részletet elolvastunk a következő találkozóig, aláhúzogattuk a fontos gondolatokat, lejegyeztük saját meglátásainkat, majd ezekkel érkeztünk a sörözéssel egybekötött beszélgetésre. Egyik alkalommal Metz Memoria passionis. Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban című könyvére esett a választásunk, melyet hónapokon keresztül vizsgálgattunk. A könyv az értelmetlen szenvedés problémáját és az emlékezéskultúra fontosságát taglalja. A beszélgetések során farkasszemet néztünk a rossz kérdésével, próbáltuk minél több oldalról és megközelítésből megvizsgálni lehetséges eredetét, okát, célját, értelmét, értelmetlenségét… Nem a sablonos, kész válaszok érdekeltek, hanem a probléma valódi átgondolása és a megértésére tett kísérlet.
Gyakori, hogy egy-egy élethelyzetben a sablonos megoldásokat, szólamokat hangoztatjuk, ahelyett, hogy valóban próbálnánk megérteni és megélni az adott élethelyzetben rejlő mélységeket és magasságokat. Vizsgáljuk meg a lelkünket: hogyan szoktunk szenvedő testvéreinkhez közeledni? Mivel próbáljuk támogatni őket? Közhelyeink tárháza elég gazdag e tekintetben: Ne szomorkodj, mások is átéltek hasonló fájdalmat, mégis túltették magukat rajta! Isten csak próbára tesz! Oktatni, nevelni akar a szenvedéssel! Isten nem ad annál nagyobb keresztet, mint amit el tudunk viselni! – jönnek a bejáratottnál bejáratottabb sablonjaink. De aki megélt már komoly szenvedést, az tudja, hogy ezek nem gyógyítják a sebeket, csak még fájdalmasabbá teszik azokat. Mit akar Isten azzal, amikor egy anya el kell temesse a saját gyermekét? Amikor egy fiatal testében végzetes kimenetelű rákos betegséget fedeznek fel? Amikor csak azért, mert egy nép tagja vagyok, kivégeznek (lásd zsidó lágerek)? Aki őszintén komolyan veszi ezeket a kérdéseket, az egyszer csak elnémul. Nincsenek válaszok. Nincsenek elfogadható válaszok. Csak a meztelen szenvedés van. Csak az ártatlanul szenvedő Jób szavai maradnak. A zsoltáros kiáltása marad, amely számon kéri Istent. „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” – kiáltja még Jézus is a kereszten (Mt 27, 46).
Metz komolyan vette a szenvedést, komolyan vette az embert és komolyan vette Istent. Érdemes időt szánni gondolatai megismerésére. Meglátásai még a legnagyobb szenvedésben is támaszt nyújthatnak, a marcangoló fájdalomban is enyhülést hozhatnak. Anélkül, hogy szavai feloldanák vagy megszüntetnék a szenvedést.
