Jelenits István piarista szerzetes december 1-jén, advent első vasárnapján a budapesti piarista kápolnában mondta gyémántmiséjét. Rendtársai, a papi hivatást választó egykori diákjai, most iskolába járó és öregdiákok, tanár kollégák, barátok töltötték meg a Duna-parti kápolnát és annak előterét. Bókay László egykori piarista diáknak a Magyar Kuríron megjelent írását közöljük.
E sorok írójának is megadatott, hogy egykor Jelenits tanár úr óráit hallgathatta a budapesti Piarista Gimnáziumban. Nem dicsőség, de arra is volt példa, hogy a tudós paptanárt sikeresen felbosszantotta, pedig az komoly „teljesítményt” követelt. Mentségül csak annyit, hogy egy fiatalember sokszor meggondolatlan, s nem mindig azonnal fedezi fel a pillanat megismételhetetlen fontosságát. Aki piarista diák volt és tanította őt a tanár úr, tudhatja, óra közben nem szavakkal fegyelmezett. A sorok közt járva magyarázott, tanított, oktatott. Ha valakivel gondja volt, mert az nem figyelt, akkor az illető mellé sétált, annak hajába beletúrt (akkoriban divat volt a hosszú haj), s ujjai közé fogva azt felfelé húzta. Elég volt ennyi figyelmeztetés. Legtöbbször. Nálam nem. Hittanóra volt, tankönyvünk nem volt, ezért füzetbe írtuk a diktált tananyagot. Én viszont a lapok közé tettem egy aznap vásárolt filmfelvevő kamera leírását, s nagy buzgalommal azt lapozgattam. Először csak a hajamba túrt. Nem értettem a szóból, folytattam az olvasást – remélve, másodszor nem veszi észre. Észrevette. Ezt követően finoman szólva is emelt hangon küldött ki az osztályból. Azóta se kértem tőle elnézést, pedig akár az érettségi banketten is megtehettem volna.
Persze számtalan más emlék is köt hozzá. Például a reggeli, tanítás előtti imádságok. Pedig valljuk meg, egy kamaszodó fiatal nem feltétlenül megy azért korábban iskolába, hogy annak kápolnájában fakultatív imádságon vegyen részt. Az iskolából ezt mégis sokan megtették. Jelenits tanár úr minden reggel várt bennünket. Imádkoztunk, s pár gondolatot, rövidke elmélkedést meghallgatva indultunk neki a napnak. Felejthetetlen emlék marad, mint az általa tartott lelkigyakorlatok is. Persze a lelkiélet mellett a test edzésében is segített. Kirándulásokról, hatalmas, jó hangulatú biciklitúrákról, evezésekről, vitorlázásokról, sítúrákról tudnának generációk kifogyhatatlan emlékeket, történeteket sorolni, melyek főszereplője Jelenits István volt.
Sok pap panaszkodik a hívek pontatlansága miatt, melyben valljuk meg, sok igazságuk van. A december elsejei szentmisére azonban nagyon sokan jóval hat óra előtt érkeztek, mert sejtették, megtelik a kápolna, sokan szeretnék Jelenits Istvánnal együtt ünnepelni hatvan esztendő kegyelmi ajándékait. A 87 esztendős szerzetes, teológus tanárra generációk gondolnak szeretettel, így nem csoda, hogy egykori, már öregedő tanítványok közül sokan házastársukkal, gyerekeikkel, unokáikkal jöttek a szertartásra, s köszöntötték egymást egykori iskola- vagy osztálytársak.
A szentmise elején Strommer Pál, a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke mondott beszédet. Rámutatott: egy-egy ünnep alkalmas arra, hogy a hol gubancos, hol szépen szőtt életünk fonatából kiragadjunk néhány részletet, rájöjjünk, hogy azok is egy fonattá alakíthatók, így van ez bizonyára az ünnepre összegyűltek körében is. Sokan vannak, akik hálát adnak a Teremtőnek, hogy a papi és tanári pályára hívta Jelenits Istvánt, hiszen 1959. november 29-i, közvetlenül az advent előtti szentelése óta a rábízottakat hittel, tudással arra készíti fel, hogy mindannyian találkozzanak majd az égi otthonban a Megtestesülővel.
Jelenits István szentbeszédében bár nem az evangéliumi részt magyarázta, hanem saját életének fontosabb állomásait elevenítette fel, mégis homíliához hasonlóan tanított, nevelt, figyelmeztetett. Szólt szüleiről, mesélt édesapjáról, aki a kecskeméti piaristákhoz járt, s abban a városban ismerte meg későbbi feleségét is. Szólt az Erdély visszacsatolását követő nagyváradi évekről, ahol a premontreiek iskolájába járt. Édesapja tisztviselőként dolgozott, ezért a háború alatt a közeledő front miatt a minisztériuma az egész családot Budapestre rendelte, ahova teherautón, néhány kisebb csomaggal érkeztek meg. Új életet kellett kezdeniük.
Édesapját katonának vitték, a háború után nem tudtak róla semmit, csak ’46 nyarán térhetett haza, amerikai fogságból. Az egykori tisztviselőt B-listázták, a család nehéz anyagi helyzetbe került. A piaristákhoz járó Jelenits István osztályfőnöke ezt észrevette, segíteni akart: egy nem túl jó tanuló, de tehetősebb osztálytárs szüleinél beajánlotta őt egyfajta „házi tanítónak”. Ekkor, segítve a diáktársat, jött rá, hogy tanítani, a szépet, értéket másoknak felmutatni mekkora öröm számára. Mint mondta, a mai fiatalok számára szinte érthetetlenül sokat jelentett nekik az iskola, hiszen a romos, újjáépítendő, nyomorgó Budapesten biztos fogodzót jelentett számukra. Így érett benne meg, hogy a papságot és az oktatást összekötve piaristának jelentkezik.
Az iskolák államosítása még gimnáziumi tanulóként érte. Két iskolájukban azonban folytathatták az oktatást, ahol a diktatúra csak korlátozott számú piarista szerzetest engedélyezett működni. Ezért a rendbe való jelentkezésekor az elöljárók tanácsára civilként kezdte meg egyetemi tanulmányait. Közben teológiát tanult, abból doktori címet szerzett. Végül 1955-ben léphetett be a piarista rendbe, ahol 1959-ben örökfogadalmat tett. Fiatal, kezdő tanárként a szocializmus ellenséges légkörében foglalkozott a fiatalokkal a rend kecskeméti, majd budapesti gimnáziumában. Hittant, illetve magyar nyelvet és irodalmat tanított. Saját diákéveiből azonban a cserkészet szeretetét is megpróbálta titokban az ifjúságnak továbbadni. Kirándultak, bicikliztek, hajókat építettek és vízitúrákra indultak. Örömet okozott neki, hogy a szerényebb képességű fiatalokban is fel tudta ébreszteni a szellemi munkához való kedvet. Egyéni utakat keresett a nehezebben kezelhető diákokhoz is, melyek – mint mondta – sokszor különös mélységeket nyitottak meg e kapcsolatokban, sok segítséget jelentettek azoknak, akiket megpróbált szárnya alá venni. Amikor Kecskeméten tanított, ahol a diákotthonban nevelő is lett, arra is gondolnia kellett, hogy a fiatalok értelmesen töltsék el szabadidejüket. A kirándulások, biciklitúrák, evezések mellett színházba, moziba vitte őket, hogy gazdagabbá, tartalmasabbá tegye diákéveiket, felébressze bennük a szépség és a jó iránti igényt.
Amikor a pesti gimnázium tanára lett, bibliai tárgyakat tanított a rend Kalazantinum hittudományi főiskoláján, majd a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán is. Mint mondta, izgalmas szellemi feladat volt ez, hiszen a Biblia egyszerre teológia és irodalom. A diktatúra idején évtizedeken keresztül igyekezett a gyerekekkel megszerettetni az irodalmat, az olvasást – egyszóval a szellemi élethez elvezetni őket, műveltségüket bővíteni, gazdagítani. Elnyomatásban segíteni őket a világ rejtett kincseihez hozzájutni, felfedezni, hogy felkészüljenek az életre, a küzdelemre.
1985-től tíz esztendőn át a piarista rend magyarországi tartományfőnöke volt. A rendszerváltást követően oktatott a gödi és váci piarista iskolában, valamint az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán az esztétika tanszék tanára, majd vezetője is volt.
A szentmise homíliáját e szavakkal zárta: „Elmúltak fölöttem a tanítás és az alkotás évei. Visszahúzódtam Duna-parti rendházunkba, hogy nyugdíjasként azokkal az emberekkel találkozzam, akik életemben tanítványaim, barátaim, társaim voltak. Olyanokkal, akik előttem jártak, és lassan elköltöztek a másik világba, ahova bennünket is várnak. Így telt hát el fölszentelésem óta hatvan év, melyek áldásaiért most hálát adok az Úristennek. De kérem is, hogy azon, amit elkezdett velünk, illetve általunk, maradjon az ő áldása és vezesse tovább olyan utakra, melyeket már nem mi gondolunk ki, amikben mégis a jövőnek reménye sarjad. Így kérem az Úristent arra is, hogy az én életem hátralévő idejét tegye áldottá, készítsen föl arra, hogy elbúcsúzzam azoktól, akiket itt hagyok, tudjak igazi szívvel, fiatalsággal készülni a vele való találkozásra.”
Forrás: Magyar Kurír
