Tárjuk ki a karjainkat a másik felé

Megrendült és nyomban imádkozni kezdett Ferenc pápa, amikor fél évvel ezelőtt, május 7-én reggel a 90 éves Jean Vanier halálhíréről értesült. A szegények világnapjára írt üzenetében a szentatya az ő példáját emeli ki, aki a „szent a szomszédból”. Jean Vanier alapította a Bárka közösséget, amelyben egészségesek és fogyatékkal rendelkezők élnek együtt, valamint a Hit és Fény közösség alapításában is jelentős szerepe volt. Ebben a közösségben azóta is értelmi sérült emberek, szüleik és fiatal barátaik találkoznak bizonyos rendszerességgel. Erdélyben is összegyűlnek, hogy bátorítsák és segítsék egymást.

Egy interjúban Jean Vanier elmesélt egy megérintő történetet, miszerint Kalkuttában egy beteget mutattak neki, aki egyfolytában kiabált és még az ápolók is elbújtak előle. „A magam csekély tapasztalatával elindultam felé, kitártam a karomat. Odajött hozzám, és a kezét az én kezembe tette” – fogalmazott. Jól szemlélteti egész lényét ez a kitárt kar, ugyanis életét arra szentelte, hogy a peremre szorult embereken segítsen. Nagyon fiatalon, 13 éves korában csatlakozott a II. világháború ideje alatt a brit haditengerészethez, azonban elég korán felismerte, hogy nem a háborúskodás az ő hivatása. 1945 januárjában túlélőket vártak Buchenwaldból, Dachauból és Auschwitzból. A táborok kék-fehér csíkos egyenruháját viselő „csontvázak” arcukon a kínnal és félelemmel megerősítették benne az érzést, hogy már nem a haditengerészetnél van a helye, hanem a leggyengébbek mellett.

Néhány évvel később, 36 évesen kibérelt egy elhagyatott házikót az észak-franciaországi, erdőszéli faluban, Trosly-Breuil-ben, és egy intézetből magához vett két értelmi fogyatékossággal élő, magára maradt férfit, Raphaëlt és Philippe-et. A közösségüket L’Arche-nak, vagyis Bárkának nevezte. Felfedezte mélységes szenvedésüket és vágyukat a valódi emberi kapcsolatok után, de azt is, hogy mennyire örülnek a közösségnek másokkal. A Bárka közösségben, amelyben egészségesek és betegek élnek együtt, befogadják és segítik a fogyatékkal élőket mindennapjaikban. Napjainkra több ezer értelmi akadályozottsággal élő ember talált otthonra a közösségben szerte a világon.

A Templeton-díjjal kitüntetett Vanier sokat tanult a fogyatékkal élőktől. A Magyar Kurírnak adott interjúban így fogalmazott 2015-ben: „Tudod, ők egy kissé őrültek, és hát én sokkal jobban érzem magam, sokkal inkább önmagam tudok lenni, ha olyan emberek között vagyok, akik kissé őrültek, hiszen akkor nem egyedül kell őrültnek lennem (nevet). Ők nem akarnak megfelelni a normáknak és az elvárásoknak. Ha úgy tartja kedvük, egyszerűen odaállnak a misén a pap mellé. Teljesen szabadok. A szabadságot, a vidámságot, a nagyszerű egyszerűséget tanultam meg tőlük, és azt, hogy miként hallgassak arra a bizonyos belső hangra. Mert ez a titok. André egyszer kardiológushoz ment. »Mit látott az orvos a szívedben?« – kérdeztem. »Jézust« – válaszolta. – »Na, és mit csinált ott Jézus?« – »Hát, pihengetett«. Ezek az emberek az egész életükkel Jézusról mesélnek. Az én Istenem Jézus, aki vállalta, hogy gyengévé lesz. Arra hív, hogy bontsuk le a magunk köré emelt falakat, és lépjünk kapcsolatba vele, hogy aztán kapcsolatba léphessünk másokkal, és tegyünk azért, hogy a világ szerethetőbb, békésebb hely legyen. Azáltal, hogy kapcsolatba léptem velük, sokat tanultam a fogyatékossággal élőktől – egyszerű emberségből; arról, hogy mit jelent embernek lenni”.

1971-ben egy nagyszabású lourdes-i zarándoklat alkalmával Marie-Hélène Mathieu-val megalapította a Hit és Fény közösséget, amelyben szintén értelmi sérült emberek találkoznak. Romániában is összegyűlnek, hogy megerősítsék egymást. Szőcs Csaba, az erdélyi Hit és Fény közösség lelki vezetője elmondta, hogy a közösség Romániában közel három évtizede van jelen, Sepsiszentgyörgyön indult el, első, alapító tagjai ma is aktívak a közösségben. „Ahogyan mi mondjuk – fogalmaz Szőcs Csaba –, a Hit és Fény romániai magyar családja (a román közösségek külön egységet alkotnak) a három évtized alatt átfogta Erdélyt, Partiumot és Bánságot, minden egyházmegyében legalább egy közösség működik. A célunk itthon sem más, mint a Hit és Fény nagy családjában: közösséget alkotni fogyatékkal elő testvéreinkkel, családjaikkal az egyházban. Nem a kereszt okára kérdezünk rá, hanem tanuljuk azt hordozni Jézussal, egymást segítve ezen az úton.”