Egy gitár. Egy hegedű. Egy kisfiú, egy kislány, meg persze egy jó feleség. Egy csíksomlyói pápalátogatásra írt himnusz, és az évek alatt egyre több olyan dal – például a CSITen (Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó) –, ami Kelemen Gábor szívében szólal meg először. Hogyan? A legjobb, ha erről ő mesél!
Kezdjük ott, ahol a június elsejei zuhogó esőben a nyeregben abbahagytuk: hogy született meg a csíksomlyói pápalátogatás himnusza?
Mint általában a dalok írása előtt az imádság most is meghatározó volt, tehát imádság nélkül nálam még nem születtek dalok, keresztény dalok, és nem is fognak. Így született meg ez a pár sor, hisz a felkérés úgy szólt, hogy legyen egy refrén, ami könnyen megtanulható, énekelhető. Az érdekes az volt, hogy a szöveg először olasz nyelven fogalmazódott meg, annak ellenére, hogy én nem beszélek olaszul, csak valamennyire igazodom el a nyelvben. Szóval, furcsa volt, hogy jött ez a refrénke, és aztán elég szépen kialakult.
Mióta írsz dalokat, és melyik a számodra legkedvesebb, legemlékezetesebb dalod?
Talán olyan 18 éves koromban kezdődött, az ifjúsági táborok során születtek az első dalok, ötletek. Ami most eszembe jut, az a 2015-ös Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó (CSIT) himnusza, amelyiknek az volt a címe, a Nagy Ő. Ebben van egy ilyen szövegrész, hogy „a legnagyobb sikerem az életben, hogy befogadtam a Királyt a szívembe, mindkettőnk örömére”. Úgy érzem, a sikerrel kapcsolatban sok mindent megfogalmazunk magunknak, ez az üzenet azonban sokáig visszacsengett bennem. Számomra a siker, ami ebben a dalban is benne van, az Istennel való kapcsolatban áll, befogadni őt a szívembe és nem csak a külsőségek szerint élni. Ezzel a dallal letisztázódott nálam a siker fogalma, ha mondhatom ezt így, ennél nagyobb sikerem nem lehet. És talán nehéz elhinni, főleg nagyon fiatalon, hogy ez a siker, de én azt tapasztalom, hogy ebből a kapcsolatból, az Istennel való kapcsolatomból születnek az igazán nagy dolgok, mindaz, amin érződik, hogy áldás van az életemben.
Legelőször gitárral a kezedben láttalak, de aztán előkerült a hegedű is. Mikortól foglalkozol te zenével? És melyik a kedvesebb hangszer számodra: a gitár vagy a hegedű?
Zeneiskolába írattak a szüleim, szóval hétévesen kezdtem el hegedülni, hegedű szakon végeztem a konzervatóriumot Kolozsváron. Őszintén? Legjobban énekelni szeretek (nevet), de mindegyik hangszert szeretem valamiért. Azért mondom az éneket, mert ez egy „közös hangszer”, mindenki tud énekelni valamilyen szinten, és mindenkinek fejleszthető, képezhető a hangja. És azt, amit az énekkel ki lehet hozni, az nekem mindig is nagyon tetszett. Szóval az énekhangot tartom a legszebb hangszernek. A hegedű meg a gitár között azért nehéz választani, mert annak ellenére, hogy a hegedűn nőttem fel, és aminek nagyon kellemes a hangja, a gitárral olyan dalok születtek, amelyek nagyon fontosak számomra. Úgyhogy inkább nem választanék a hangszerek közt.
Tehát gitáron játszod le először a megszületett dalt? És mi jön előbb, szöveg vagy dallam?
Igen, gitáron. Nem tudok soha úgy írni, hogy megírom először a szöveget és utána pászítom hozzá a dallamot. Általában inkább egyszerre jön ez nekem. Eddig így működött. Utólag persze van, hogy néhány dolgot kicserélek.
A konzi után hazakerültél, kerültetek Csíkba…
Hazajöttünk, és az egykori iskolámban, a Nagy István Művészeti Líceumban tanítok hegedűt. Elsősorban próbálom szeretni a gyerekeket, és talán ez volt a döntő, amiért tanár vagyok. Másfelől maga az, hogy tudom, mit adott nekem a zene, és látom, hogy a gyerekeknek is mekkora segítség tud lenni.
Kolozsvárról már ketten indultatok haza, hét éve vagytok házasok Beátával, és két aranyos gyermek szülei. Mi az, amit ebben a hét évben megtanultál, amit a legfontosabbnak tartasz a házasságotokban?
Amit mostanában tapasztalok, hogy akarunk és hajlandóak vagyunk változni és változtatni, ha szükséges. Az életben minden téren változásra van szükség ahhoz, hogy a dolgok haladjanak, mert nem jó mindig ugyanabban a kerékvágásban döcögni. És ha én hajlandó vagyok változni, akkor a társam is hajlandó lesz, ha arra van szükség, hogy megújítsunk dolgokat.
A hét év alatt azt is láttam, hogy azért Isten meg tud tartani az olyan nehézségekben, kérdésekben, amelyekről nem gondoltam volna, hogy ránk várnak. És azt is tapasztaltam, hogy a nehéz időszakok után mennyivel értékesebbnek látok mindent, amin átjutottunk, és ami elől nem menekültünk el. Mintha még egyszer annyi erőm lenne, mint azelőtt akkor, amikor egy nehézségen túl vagyunk. Látom, hogy ez arra volt jó, hogy még bátrabban, tudatosabban megtanuljak változni vagy változtatni, és nem elmenekülni. Ezt a hajlandóságot tartom most a legfontosabbnak, és ebben hiszek, nem abban, hogy az ember valamit kapott, és ha jó, ha rossz, cipelni kell.
Jócskán van tapasztalatod – ifjúsági zene terén – himnuszírásban, hiszen néhány éve te szerzed és énekled a CSIT Banddel a találkozó dalait. Hogy született meg az együttes, és mit jelent számodra ez a szolgálat?
Kaptam egy felkérést arra, hogy szülessen egy himnusz az Erdélyi Rióra 2013-ban, és akkor annyira jó volt együtt dolgozni a csapattal, hogy így kialakult a CSIT Band. Azóta évről évre elmegyünk egy-egy meghívásra más helyszínekre is, de a CSIT-et érezzük otthonunknak.
Érdekes módon, az idén ki kellett kihagyjam, és sokáig nem is értettem meg, hogy miért jött fel bennem a kihagyás gondolata egy imám alkalmával. Hosszú hónapok után megértettem, hogy még több időt kell töltsek a családommal, pedig hála Istennek nem vagyok munkamániás, és nem kevés időt töltünk együtt, illetve ilyen szempontból a tanügyi program is nagyon rendben van, télen is, nyáron is vakáció. Hat év után a szívemhez nőtt a CSIT, ott van az a sok fiatal, akik szeretnek, és valljuk be, ez nagyon jól is esik. Szóval, nem volt könnyű most erről lemondani, de ahogy közeledett az esemény, megértettem, most egyszerűen arra van szükség, hogy együtt legyünk a családdal. Nagyon nehéz volt, de nagyon nagy tapasztalat is.
Ha felidézel most egy CSIT-et – a színpadról –, mi jut eszedbe?
A 2018-as himnuszban volt egy ilyen szövegrész, hogy „Mindenség Királya vonulj be földedre, a kapu most nyitva áll, vonulj be Erdélybe! Mindenség Királya, újra átadjuk neked jövőnk, népünk sorsát óvja, védje kezed” – és ezt 700-800 fiatallal együtt elénekeltük, majd a végén behozta Tamás Barni atya az Oltáriszentséget, letette középre, és mind letérdeltünk. Akkor tényleg azt éreztem, hogy Erdélyt újra felajánlottuk Istennek úgy, ahogy mi azt a szívünkből meg tudtuk tenni, és ez így most pont elég. Ez egy nagyon erőteljes élmény volt.
A szentségimádások nagyon szépen elő vannak készítve és komolyan vannak véve a programban. Az első impulzusok „bejöttek”, a fiatalok tovább tudták adni az élményt, és a következő évben már alapból alig várták a szentségimádást. Az a csúcs az egész héten, nagyon várja mindenki. Én Isten jelenlétét annyira nem kötöm csupán ehhez, mert a személyes imáim során is hiszem, érzem, ugyanakkor tényleg tapasztalom, hogy mennyire erős ez a jelenlét a szentségimádáson.
Már ha a siker is szóba került, milyen érzés az, hogy te írtad a csíksomlyói pápalátogatás himnuszát, és milyen volt ott, június 1-jén a szentatyára várva énekelni?
Az volt bennem, hogy én Istennek írok egy dalt és neki éneklem. Ferenc pápán sem azt látom, hogy ő magára akarná vonni a figyelmet. Ő is Istenre akarja irányítani a figyelmünket.
Ezekben a szolgálatokban én jól érzem magam, június 1-jén a Segítő Mária gimnázium fiataljaival és a CSIT Banddel töltöttük el azt a körülbelül 40 percet, és nem arra figyeltünk, hogy mi van körülöttünk, milyen az időjárás, hanem Isten jelenlétére. A végén pedig felszállt a köd, és én azt élveztem a legjobban. Az imában nem érdekeltek a körülmények, az amúgy is mindegy kell legyen. Érdekes módon nagyon sokszor esik, a mikor a CSIT Banddel éneklünk…
Miért, kiért vagy a leghálásabb a jó Istennek?
Gyakorlatilag a szüleim, a feleségem és a gyerekeim miatt – így kronológiai sorrendben.
Mik az álmaid, Gábor?
A feleségemmel most azon dolgozunk, hogy meglássunk egy közös víziót. Jobb világról álmodni meg a hasonló ábrándokból már kinőttem, de olyan szinten nőttem, hogy most már inkább tenni akarok, és ennek a tenni akarásnak a hogyanját kellene tisztán meglátni.
Az álmom talán az, hogy ne féljenek az emberek Istenről beszélni, ne legyen ez szégyen, mert úgy látom, ez a jelenség most nagyon felütötte a fejét. És azt is fontosnak tartom, hogy tudjuk az érzéseinket, kudarcainkat, örömeinket megosztani, mert az elfojtás nem vezet jóra. Legyen bennünk nyitottság…
