Még jócskán a pápalátogatásra hangolódva beszélgettünk Sajgó Szabolcs jezsuita atyával az előkészületekről, s közben szóba került a mi ismerettségünk is. A Szentjánosbogár táborok jelentik azt a közös pontot, amely megannyi áldás forrásává lett az életemben. És nem csak az enyémben. De erről Kiskasza Melinda iskolai tanácsadó ír. Hogy mennyiben lehet meghatározó egy gyerekkori tábor későbbi hivatásunk megtalálásában, azt most nem statisztikai adatokban, sokkal inkább a kísérő élmények szintjén próbáljuk ki- vagyis inkább bemutatni, olyan kérdések mentén mint: mit jelent a hivatás és mi jelenthet egyáltalán hivatást, honnan indul, merre tart, esetleg ki segíthet megtalálásában.
Képmásaiként…
Tavaly ősszel gondolkodtam azon, legyen-e a Párbeszéd Házának valami hívó szava, amely köré szervezzük a rendezvényeinket. Végül októberben arra jutottam, a „hivatás” lesz ez a szó, később hallottam, hogy Erdélyben is a hivatás évét hirdették meg. Létkérdés az, hogy valaki megtalálja-e a gyökereit. Mert hogyha valaki a legbelső gyökereit nem látja, akkor csak hányódik a világban, és az is felmerülhet benne, hogy nincs értelme a létének. Nehéz teljesíteni azt az alapvető hivatást, amire a jó Isten teremtett minket, hogy az ő teremtő munkájában munkatársak legyünk, hogy az ő képmásaiként igyekezzünk élni, hogy az ő irányunkban gyakorolt szeretetének a jegyében forduljunk egymás felé.
Szentjánosbogár
A Szentjánosbogár egy nagyon szép dunakeszi kezdeményezés, amely két plébánia összefogásából született. Az atyák és a fiatal házaspárok sok energiával kitaláltak egy szombati klubnapot, ügyes szempontokkal. 1990-ben hazajöttem Magyarországra, a Szív újságot szerkesztettem, és ők meghívtak Dunakeszire. Kimentem, összebarátkoztunk, és meghívtam őket a szerkesztőbizottságba, a Szív újság gyerekrovatának szerkesztésére, a rovatot pedig átkereszteltük Szentjánosbogár rovatnak. Elég hamar a Szentjánosbogár rovat egyharmada lett a Szív újságnak, 93-tól pedig Tereza Worowskával elkezdtünk minden hónapra négy klubfoglalkozást beépíteni a lapba, hogy a hitoktatók, papok vagy bárki számára, aki akarja ezt használni szerte az országban, hozzáférhető legyen.
Volt azonban egy másik következménye is ennek az együtt munkálkodásnak. A lapban közölt sokféle kérdésünk, versenyünk kapcsán megszólítottunk gyerekeket, fiatalokat, és elkezdtünk levelezni velük. Amikor az egyik dunakeszi házaspár, Jankovics Istvánék – egy kutató orvos – látta, hogy én már nem tudom ezt a sok levelezést folytatni, átvette tőlem, és rövid idő után felvetette, hogy ő úgy látja, megvan az esélye annak, hogy nyárra összehívjuk ezeket a gyerekeket, fiatalokat egy táborra. 1991 nyarán Dunakeszin volt az első ilyen országos A Szív-Szentjánosbogár tábor, azokkal a résztvevőkkel, akik a Szív újságon keresztül eljöttek, válaszoltak erre a meghívásra. Következő évben is ugyanott, Dunakeszin voltunk, aztán kiléptünk. Régi ismerőseimet, egy nagyon jó fiatal csapatot Szécsényben kérdeztem meg, hogy befogadnának-e egy ilyen tábort, ne legyünk folyton Dunakeszin, nőjünk ki a bölcsőből. És akkor ez a történet elindult egy ilyen országos úton.
Hogy miért volt ez annyira vonzó? Emlékszem, a legelső tábor végén, amely három napot tartott, odajött hozzám sírva egy kislány azzal a kérdéssel, hogy miért megyünk haza egy évre? Olyan jól érezte magát abban a táborban, hogy nem akart hazamenni, és neki természetes volt az, ami nekünk még nem: jövőre is lesz tábor. Láttuk ezt a hatást, a kérést és az igényt, azt, hogy olyan atmoszférát sikerül teremteni ezekre a napokra, ahol a gyerekek saját maguk lehetnek, ahol nem az a kérdés, hogy ki a jó vagy a rossz, vagy hogy mit kell csinálni, és ahol a gyerekek nem csak díszletet képeznek egy program megvalósításához, hanem ők vannak a középpontban. Akkoriban kezdtük mondogatni, amit aztán felkaptak és különösen Csaba testvér nagyon szereti hangsúlyozni, hogy Isten nem teremt selejtet. Ezzel jöttünk össze, ez volt az alapgondolat, hogy minden gyermek egy külön kincs, egy megismételhetetlen csoda, akkor is, ha nem látjuk. S ha nem látjuk, az nem a gyermek hibája, az a mi hibánk. Jézusnak a szemét kell valahogy kölcsönkérnünk ahhoz, hogy lássuk meg a kis csodát és az ő szívét, hogy szeretettel forduljunk feléjük.
Ez volt a legfontosabb: olyan atmoszféra legyen, ahol a gyerek érzi, hogy elfogadják, ahol teljesen önmaga lehet, ahol nem azért szeretik, mert jó vagy mert valami értéke van – személyes vagy tárgyi értéke –, ez mind másodlagos, hanem azért, mert ő egy nagyszerű emberke. Így sikerült ezt a néhány jó, harmonikus napot összehozni egyéni és közösségi foglalkozásokkal, amelyekben a gyerekek jól érezik magukat, otthon érzik magukat, illetve megtapasztalhatnak egy mélyebb szeretetet, amit sajnos nem mindannyian tapasztalunk meg az otthonunkban, az iskolában. Ma ez a „kihogyiság” még a keresztény emberek körében is olyan szívbe markoló, és fájdalmas látni, hogy még egy keresztény iskolában is az elsődleges értékek a gyerekek között, hogy ki honnan jön, milyen gazdag, mije van, a szegényebbeket pedig kiszekírozzák. A megtérés, a mindennapi megtérés nagyon fontos lenne, hogy a valódi Jézushoz, és nem pedig az általunk kényelmessé faragott Jézushoz, bálványhoz térjünk.
Miben vagyok jó?
Amikor még egészen fiatal voltam, olyan 15 éves korom után hirtelen kicsúszott a lelki talaj alólam, és akkor úgy éreztem, semminek nincs értelme. Évekig tartott ez az ateista, materialista időszak, és ez együtt járt azzal is, hogy ha ezt így érzem és gondolom, akkor igazából nincs is célja, értelme az ember életének. Valahogy persze el lehet vegetálni, de minek?! Emlékszem, 17 és fél évesen, az érettségire készülve teljesen ki voltam készülve lelkileg, és egyik pillanatról a másikra, hirtelen mintha minden kicserélődött volna bennem. Akik még emlékeznek rá, régebben olyan komputerek voltak, hogy be kellett tenni a lemezt, elindult a gép és lehetett használni, és ha kivettük a lemezt és egy másikat raktunk be, akkor egy másik program futott rajta. Valami ilyesmit éltem meg akkor: nem volt semmilyen látomásom, semmi rendkívüliség, csak azt tapasztaltam, hogy ami addig szorított, nyomott, az nincs, és hogy valahogy szépnek látom a világot, hogy mindennek saját fénye van, szép és jó. Valami ilyen időtlen és nagyon érdekes élményem volt, és ez aztán megváltoztatott.
Azt gondolom, minden embernek megvan a lehetősége megtalálni a hivatását: akkor, amikor megpróbálja az életét nem a felszínes értékek mentén értelmezni, hanem megkeresni annak valódi értelmét, értékét, azt, hogy ő miben jó, és mit tud ezen a vonalon tenni. Így lesz valaki orvos, tanár, építész, zenész, és lehet sorolni. Tulajdonképpen nem csak a rendkívüli munkákról van itt szó. Egy földműves vagy egy lakatos, egy asztalos vagy akárki, hogyha valahol meglátja létének a tágabb értelmét, és nem csak a saját szempontjából, nem csak a családja szempontjából, hanem a tágabb közösség, a társadalom, a világ szempontjából látja meg azt, hogy hol, miben lehet hasznos, abban képezi magát és ezt gyakorolja, ez a hivatás. Márpedig ez akármi lehet. Külön áldás, amikor valaki rádöbben arra, hogy ezt a névtelen Isten-képmásságot lecserélheti, illetve hogy van egy nevesíthető Isten-képmásság is, hogy nem csak a zsigereinkben hordozzuk azt, hogy minket az Isten teremtett. Isten teremtett, nem akárki, és ne akármilyen életet, hanem az ő életét éljük. Lehet, hogy ezt az ember nem fedezi fel magától, de ebben tud segíteni a hitoktatás, a jó emberi példák, a szép szavak és elsődlegesen maga a jó Isten, aki jelen van, aki mindenki irányába személyesen van jelen. Amikor az ember felfedezi, hogy van egy személyes Isten, van egy Jézus, akinek ő fontos, hogy van egy olyan feladat az életében, amit csak ő tud teljesíteni, és ha nem teszi meg, akkor az hiányozni fog ebből a világból, tehát amikor az ember erre a mélységére talál önmagában, és megtalálja magát a jó Istenben, akkor hirtelen egy sokkal erősebb, mélyebb, életre szóló hivatásra talál rá. Azt gondolom, hogy ebben nagyon sokat kell segíteni egymásnak, mert ez a legfontosabb egy fiatal ember számára: valahogy találja meg a helyét az életben, találja meg az értelmét annak, hogy „felébredtem és vagyok”, hogy egyáltalán az élettel tudjon mit kezdeni.
Ezért olyan fontos elsősorban a példa, majd a természetes emberi szeretet szavai, utána pedig az Isten szeretetének a szavai. Azt gondolom, fontos egy ilyen sorrendet felállítani, még akkor is, ha eleve fordítva van minden, hiszen azért van szeretet, mert az Isten szeretet, és azért tudunk szeretni névtelenül is, mert ez van bennünk, az ő képmásai vagyunk. A valóságban azt hiszem, hogy az Isten szeretetének a felismerése és az abban való élet épp fordítva működik: ahol látok egy szép példát, ahol megtapasztalom, hogy valami jót tudtam tenni, tudtam szeretni, lassan minden a helyére kerül, és akkor megtapasztalom, hogy a valódi otthon melege a jó Isten ölében van.
Sajgó Szabolcs SJ
Ésszel, szívvel figyelek
2002-t írtunk, amikor is alkalmam adódott részt venni egy Háló-Szentjánosbogár táborban Tasnádszántón. Talán innen kell kezdenem a történetet, ha a hivatásról kérdeznek. Azon a nyáron tapasztaltam meg, hogy mit kell játszani ahhoz, hogy a test és a lélek egyaránt fejlődjön, milyen az a barátság, amely néhány nap alatt köttetik, mégis egy egész életre szól. Gyermeklélekkel megéreztem, hogy a szervezőcsapat természetesen a jó Istennel az élen valami igazán jót akar nekem. Az évek múlásával a „jót akarás”, a „játék általi fejlesztés” gondolata kitörölhetetlenül beivódott az agyamba és a szívembe, olyannyira, hogy hivatásom alapjaivá lettek. Ma iskolai tanácsadóként élem meg a hivatásom, és biztos vagyok benne, hogy gyermekkorom emberei és helyzetei nagymértékben hozzásegítettek ahhoz, hogy megtalálhassam, hogy ilyen formában találhassam meg azt. Találkozik itt a gondviselés a tudománnyal, hiszen a szakirodalom is azt mondja, hogy a gyermeket, fiatalt körülvevő emberek nagyban meghatározzák a szakmaválasztást. Mind szakmai, mind személyes meggyőződésem szerint a hivatás azoknak a cselekedeteknek, erőfeszítéseknek az összessége, amelyekbe beletesszük szívünk és eszünk legjavát, amelyeket nem tudunk nem megtenni. Egy belső erő hajt a cselekvésre. Nevezhetjük ezt motivációnak vagy Szentléleknek, az eredmény a jól végzett munka embertársaink és saját magunk javára, a jó Isten dicsőségére.
Számomra a hivatás azt jelenti, hogy ésszel és szívvel figyelek a rám bízott gyermekekre, támaszként, útjelzőként vagyok velük a nehéz pillanatokban. Asszisztálok személyiségük fejlődésénél, segítek beilleszkedni, megoldani az iskolában felmerülő problémákat. Sokszor nem hálás feladat ez, hiszen gyermekként, fiatalként, szülőként nem mindig egyértelmű, melyik a jó út, kényelmetlen kilépni a komfortzónából a fejlődés érdekében. Itt jön a Szentlélek, aki súg, tanácsot ad vagy segít megérteni, hogy később újra próbálkozzunk.
Ez lenne az én kívánságom is így, az ősz küszöbén, a tanév kezdetén: nyissuk ki a fülünket a Jóra, próbáljuk meghallani, mit súg nekünk, mit szeretne életre kelteni a hivatásunk által a jó Isten, miért is érdemes felkelni reggel. Ha így teszünk, életünk Isten dicsőségére fog szolgálni, és könnyebb lesz túljutni a mindennapok nehézségein, kihívásain!
Kiskasza Melinda iskolai tanácsadó
Az összeállítás megjelent a Vasárnap hetilap szeptember 8-ai számában.
