Legyek önmagam, az, akit Isten megálmodott egykor… (2.)

„Az elmúlt harminc évben több kolostor feladásának voltam tanúja, s két olyan kolostor első lakója, amelyeket visszavettünk. Ezek mindig nehéz döntések, feladjunk vagy maradjunk, elengedjünk vagy visszavegyünk kolostorokat.” Folytatjuk beszélgetésünket Urbán Erikkel, az erdélyi ferences rendtartomány új provinciálisával.

Szatmári származásúként mi az, amit gyermekkorodból magaddal hoztál, ami kísér – a strudli ízétől a kirbáj ünnepi hangulatáig? Valóban „svábosak” a svábok, avagy milyen szigorúságot és ugyanakkor a vallási hagyományokhoz való ragaszkodást láttál és hozol otthonról? Miben más ennek a vidéknek a vallásossága a Székelyföldéhez képest?

Elöljáróban megjegyzem, mielőtt a kérdést megválaszolnám, hogy éppen szülőfalumban töltöttem el eddigi életem éveiből a legkevesebbet. Szép és gazdag gyerekkort tudhatok magam mögött, ketten vagyunk testvérek, egy nővérem van, jó kapcsolatom volt a szüleimmel, édesapámmal és édesanyámmal egyaránt. Ugyanakkor nagyszüleimnek is sokat köszönhetek fejlődésemben, és ebbe beletartozik a vallásos téren történt nevelésem is. E jó kapcsolatok meghatározták és elmélyítették vallásosságomat már fiatalként.

A mély népi áhítatot, ami több volt, mint csupán megszokás, hiszen azon túl, hogy szüleimmel, nagyszüleimmel elmentünk vasár- és ünnepnap a templomba, otthon közösen imádkoztunk minden este, sőt a dédszüleimtől örökölt családi képes Bibliát együtt olvastuk, nagytatámmal meg is beszéltük az olvasott részeket – ma ezt így mondanánk, közösen elmélkedtünk. Apró események és gesztusok, de meghatározzák mind a mai napig a vallásosságomat és hitemet. Továbbá meg kell említenem a munka iránti szeretetet. Egy alkalommal nagymamával együtt dolgoztunk, és én megkérdeztem tőle, hogyan lehet, hogy ő soha nem unja meg a munkát, amit végez – hiszen én gyermekként eléggé hamar meguntam a rám bízott feladatok elvégzését. A válasza egyszerű és sokatmondó volt, amely azóta is elkísér: „Én is meg szoktam unni, de ilyenkor mindig újrakezdem, és újult lendülettel folytatom.”

Az otthoni ízeket is magammal hoztam… Szászsebesen a növendékévek alatt mi magunk főztünk mindennap, így alkalmam volt és szívesen készítettem otthonról hozott „svábos receptek” alapján olyan ételeket, amelyeket a testvérek jóízűen fogyasztottak. Csak javasolni tudom, hogy aki még nem próbálta ki, tegye meg, járjon utána a válaszaim hitelességének, és győződjön meg arról, hogy a svábok is – a székelyekhez hasonlóan – jól főznek és vendégszeretőek.

Mit jelentett számodra elfoglalni 2011-ben a kegytemplom igazgatói feladatkörét? Rendtartományfőnökként maradsz Somlyón, onnan utazgatsz majd vagy Kolozsvárra költözöl az elődökhöz hasonlóan?

A kaplonyi híveket, a kolostort nagyon hamar megszerettem, nagyszámú, élő közösségben szolgálhattam. Amikor a tartományfőnökkel beszélgettem, s jelezte, hogy új állomáshelyem lesz 2011-től, éreztem, hogy „zöldfülűként” – hiszen akkor mindössze harmincéves voltam – nagy kihívás lesz számomra a kegyhelyen szolgálni. De azt is tudtam, hogy ha valóban ez a jó Isten akarata, akkor erőt is ad majd. Kaptam is. Fontosnak tartottam, hogy legyen egyfajta folytonosság a kegyhelyvezetésben, nem akartam megszakítani azt a vonalat, amelyet elődöm elindított. Azért imádkoztam, hogy minden erőmmel és tehetségemmel szolgálni tudjam a zarándokokat, akik a kegyhelyre érkeznek, hogy valóban a csíksomlyói kegyhely „lelki klinika” legyen minden jóakaratú ember számára. Megszerettem a helyet és úgy érzem, engem is megszerettek itt. Azért is imádkoztam, hogy néha az Úr apró jelekben mutassa meg, hogy amit teszek, jó-e vagy sem. És megmutatta, amiért nagyon hálás vagyok a Mesternek.

Tartományfőnökké választásom után, és miután a testvérekkel beszélgettem, arra a döntésre jutottam, hogy többet fogok tartózkodni rendtartományunk „lelki központjában”, a csíksomlyói kegyhelyen.

Mi volt az első érzés, gondolat benned a döntés megszületésekor, és hogy alakult ez azóta? Elöljáróként melyek a legfontosabb terveid a következő időszakban? Mennyire önálló egy ferences provinciális? Az utóbbi években kénytelenek voltatok néhány helyről lemondani: hogyan látod ezt, és mit gondolsz, lesz-e a közeljövőben elég hivatás, erő, hogy néhány korábbi ferences helyet visszaszerezzetek, újra elvállaljatok?

Rendünkben az új tartományfőnököt a rendi előírásoknak megfelelően két jelölő szavazást követően három jóváhagyott rendtag közül választják titkos szavazással a tartományi káptalanon. Miután a szavazatszámlálók kinyilvánítják a szavazás eredményét, a káptalan elnöke megkérdezi a választott testvért, hogy elfogadja-e a hivatalt, amelyre megválasztották. Hortobágyi Cirill bencés főapátot idéztem, aki beiktatási beszédében többek között azt mondta, hogy az elöljáró ne legyen a legbölcsebb, ne legyen a legjámborabb és ne legyen a legegészségesebb. Meg is indokolta, hogy miért. Azért ne legyen a legbölcsebb, hogy megértse a kevésbé tanultakat, azért ne legyen a legjámborabb, hogy együtt tudjon érezni a kevésbé imádságos testvérekkel, és ne legyen a legegészségesebb, hogy oda tudjon figyelni a betegekre. Egyetértettem a gondolattal, és megszívleltem, főleg az utolsó megállapítás volt nagyon aktuális, mert a káptalan előtt hosszabb kórházi kezelésben volt részem, ami a testvéreket is próbára tette a szavazást illetően, hiszen elmondásuk szerint nem akarnak nekem olyat, ami súlyosbítaná egészségi állapotomat. Miután ezeket őszintén elmondtam, látszott a testvérek arcán a meghatódottság, a szavazás eredményét elfogadva, megtörtént a beiktatásom a hitvallás letétele után.

A káptalan után megkezdődött a vizitáció, vagyis minden testvérrel külön beszélgettem meghatározott szempontotok szerint. A káptalant követő három hónapban meg kell tartani a káptalani kongresszust, amely többek között az esedékes helyezések felől dönt, az egyes közösségek felállításáról, és ezen a gyűlésen osztjuk ki következő három évre a rendi hivatalokat és megbízatásokat (például a házfőnök, a vagyonkezelők, a nevelők stb. kinevezése). A tartományfőnök munkáját a négy definitor, tanácsadó segíti javaslataival, olykor döntéseivel, illetve a provinciai titkár. Természetesen olykor a tanácsok figyelembevételével ugyan, de egyedül is döntenem kell. Elsődleges feladatom, hogy a testvéri közösségeket gyakran látogassam, bátorítsam és buzdítsam őket, segítve egymást hivatásunk megélésében. A közeljövőben fel kell mérnünk, hogy melyek rendtartományunk prioritásai, melyek azok a tevékenységek, amelyeken változtatnunk kell, hogy életformánk minél inkább a rendi irányvonalakat kövesse a lelkiség megélésében.

Az elmúlt harminc évben több kolostor feladásának voltam tanúja, vagy éppen két olyan kolostor első lakója, amelyet visszavettünk. Ezek mindig nehéz döntések, hogy feladjunk vagy maradjunk, elengedjünk vagy visszavegyünk kolostortorokat. A döntésben ilyenkor mindig fontos szempont, amelyet szem előtt kell tartanunk, hogy a lelkiség megélése határozza meg az elvégzendő feladatok mennyiségét, vagyis úgy vállaljunk feladatokat, hogy a ferences lelkiséget hitelesen tudjuk élni. Amint már említettem, az átlagéletkort tekintve fiatal rendtartomány vagyunk, jelenleg éppen annyi taggal, hogy a kolostorainkban el tudjuk látni a lelkipásztori feladatokat és egyéb tevékenységeket. De mint tartományfőnök, nem is ezt tartom a legfontosabb szempontnak, hanem hogy igazán szerzetesként tudjuk élni a ferences lelkiséget abban a közösségben, amelyre a fogadalmainkban rábíztuk magunkat.

Hogy álltok a hivatásokkal, és hogyan ápoljátok a ferences hivatásokat? Egy időben sokan jelentkeztek a rendbe, majd sokan el is távoztak. Ezt mivel magyarázod? Milyen módon gondolod, hogy ferences hivatást ébresszetek a fiatalokban?

Amikor idegenvezetést tartok a csíksomlyói kegyhelyen, a csoportok tagjai majdnem minden alkalommal megkérdezik, hogy hány szerzetes él a kolostorban, a következő kérdés pedig az, hogy vannak-e jelentkezők, akik vállalkoznak a szerzetesi életre. A mai világ kultúrája, „lelkisége” nem támogatja a hosszú távú elköteleződést. A ma embere rövid projektekben gondolkodik, erre vállalkozik, „nekem legyen jó”… Kevésbé vállal felelősséget, s így kevésbé tud társadalomformáló szerepet betölteni, még kevésbé lesz egyházformáló és -fenntartó személy. Az utóbbi három évben nincs jelöltünk, novíciusunk, négy teológián tanuló testvérünk van, ami nem sok, sőt…

Ami a hivatásgondozást illeti rendtartományunkban, eddig is jól működött, a legutóbbi káptalan pedig arról döntött, hogy egy közösséget állít fel, amelynek többek között a hivatásgondozás lesz a fő feladata. Számtalan programmal várjuk az érdeklődőket általános iskolás kortól kezdődően (pl. Assisi Szent Ferenc Iskolája; Ferences Ifjúsági Zarándoklat; Ferences Biciklitúra), ugyanakkor vannak olyan programjaink, amelyekre kifejezetten fiúkat várunk (pl. Ferences fiúcsapat tábor, focitábor), továbbá lehetőség van az életformánk iránt érdeklődőknek betekintést nyerni a kolostori életbe azáltal, hogy beköltöznek pár napra egy-egy kolostorba, és bekapcsolódnak a napi programba. Vannak kifejezetten olyan programjaink, amelyek azon keresőket igyekeznek segíteni, akik még nem találták meg élethivatásukat a nagyvilágban, bár szeretnének, de különböző okok miatt nem tudtak elköteleződni egy életforma mellett. Programjainkról a www.ferencesprogramok.ro honlapon találnak információkat, beszámolókat az érdeklődők.

Ha végignézzük a rendtörténetben a hivatások számának az alakulását, az mindig hullámzó volt. Voltak idők, amikor többen, máskor kevesebben jelentkeztek, egy dolog azonban megfigyelhető, amikor a testvérek Szeráfi Atyánktól örökölt lelkiséget szigorúbban és hitelesen élték, vagyis amikor volt bátorságuk egy-egy rendi reform végrehajtásához, akkor a hivatások száma is megnőtt. Nincs ez ma sem másképp, hiszen ha ma elköteleződik valaki az életforma mellett, akkor szeretné egy komoly dologra rátenni az életét.

És hogy mivel tudjuk ma vonzóvá tenni a szerzetességet? Vagy kell-e egyáltalán vonzóvá tenni? A Szentírásban éppen az ellenkezőjéről olvasunk, Jézus meghívottjainak nem ígért könnyű életet, inkább ígért megvetettséget, üldöztetést, keresztet. Egy tanulmányban olvastam a következő gondolatokat, amelyek magukkal ragadtak, amelyeket Jézus Krisztus mondott: amikor majd felemelnek a magasba a keresztre, akkor mindenkit magamhoz vonzok. Az élete így volt vonzó, a kereszten, megalázottan, egészen odaadottan. Mi, szerzetesek, Istennek szentelt emberek is így lehetünk vonzóak, ha odaadott életünket nem vesszük vissza az Istentől szép lassan, hanem ahogy eltelnek fölöttünk az évek, életformánkban és a lelkiség megélésében szentté válunk. Az életünk hiteles, ha minket is felemelnek a magunk keresztjeire, így tudunk sokakat Jézushoz vonzani. Az igazi hivatásgondozás a szeretettől túlcsorduló szívből fakad.

Továbbá vegyük komolyan Jézus kérését. Kérjétek az aratás Urát… Már meg is szoktuk, nem tulajdonítunk jelentőséget ennek, megszokásból mondjuk, olyan természetes, hogy elhangzik ez a felszólítás is, és az is természetes, hogy imát kérnek. Vagy mégsem? Jézus semmilyen különös dolgot nem kért tőlünk, egyet kért, hogy imádkozzunk. Mély hittel kérjük mindennap, hogy Isten irgalmában látogassa meg az ő népét, és áldja meg. Ha nagy és nehéz dolgot kért volna, könnyebben megtennénk, de ő a leglényegesebbet kérte, hogy kitartóan imádkozzunk az Aratás Urához – miért ne tennénk?!

Kérdezett: Bodó Márta és Serbán Mária

Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap augusztus 25-ei számában jelent meg.